„Mindig vannak falak, amiket át kell törnöm”

Nemes Márton négy éve él és dolgozik Londonban. Bár még csak harmincnégy éves, a képeit már most milliókért vásárolják meg a gyűjtők. A festőművész Székesfehérváron született, Magyarországon két egyetemre, a BME-re és a Képzőművészetire is járt, de egyiket sem fejezte be, ennek ellenére már a húszas évei közepére bekerült a Deák Erika Galériába. Ekkor már képei eladásából élt, ezután pedig Angliában szerzett művészeti diplomát. A művésszel Bíró Attila beszélgetett, az interjú a penzcentrum.hu-n jelent meg.

Ha egy festőnek van egy galériája, az olyan, mint egy zenésznél vagy sportolónál a menedzser?

Pontosan. A galériás feladata, hogy vásárlókat keressen, cikkeket írasson, kiállításokat szervezzen a galérián kívül is, illetve art fair-ekre vigye a művészt. Az art fair egy olyan nemzetközi expós világ, ahová mindenféle tájról jönnek gyűjtők, galériák, hozzák a művészeiket, és a galéria dolga, hogy minél nívósabb fair-ekre kerüljön be a művész, ahol ezáltal nemzetközi közönségre, ismertségre tesz szert. 

Mennyiben más a londoni galériás rendszer, mint az itthoni?

Magyarország nagyon centralizált. Van Budapest, és ezen belül is Kőbányán azért már ritkán mész el kiállításra. Budapesten belül is nagyon kis terület az, ahol a művészet történik. Ez egy pár száz fős közösség, ahová, ha bekerülsz és elfogadnak, akkor jó esetben, ha végig dolgozod az életedet, szépen fel tudsz építeni egy megbecsült karriert, egzisztenciát. London ellenben egyáltalán nem centralizált. Van kelet-londoni művészeti hub, van a Mayfair, a centrum, Nyugat-London meg Dél-London is. Ezek egyáltalán nem hasonlítanak a másikhoz, a Mayfairen vannak például a világ legnagyobb sztárgalériái, más helyeken pedig egészen máshogy dolgoznak a művészek. Londonban utcánként vannak olyan kiállítások, amiknél Magyarországon kígyózó sorok lennének, és évekig várnánk arra, hogy eljöjjön ide egyáltalán a művész. Ott meg minden sarkon van ilyen lehetőség. 

(Forrás: Facebook)

Galériák tekintetében pedig a brit fővárosban háromfélét lehet megkülönböztetni, a kicsiket a közepeseket és az abszolút csúcsokat. Magyarországon a világsztárszint egyértelműen hiányzik, de nyilván azért, mert nincs is annyi tőke. Itthon nem tudom, ki venne meg egy húszmillió dolláros képet.

Miért éppen Anglia?

London volt az egyetlen hely, ahová nem akartam anno menni. Írtam e-mailt minden addigi ismerősömnek, aki nemzetközi szinten a művészetben tevékenykedett, mert tudtam, hogy abból a pénzből, amit Magyarországon megteremtek műtárgyeladásból, külföldön nem fogok megélni. Teljesen biztos voltam benne, hogy dolgoznom kell, és úgy voltam vele, hogy nem is baj, ha egy kicsit deklasszálom magam, letöröm a saját egómat. Végül egy galériás válaszolt, hogy az egyik művésze asszisztenst keres Londonban.

Sikerült a vállalás, hogy letörd az egódat?

Teljes mértékben, Budapesten már ismert művész voltam, műteremmel, lakással, innen Angliába pedig művészsegédnek mentem. Arra nem volt pénzem, hogy lakást béreljek, úgyhogy annak a művésznek a műteremében lévő kanapéján laktam egy hónapig, akinek a munkákat végeztem. Persze én mondtam, hogy Magyarországon voltak kiállításaim, ösztöndíjam, ezek és ezek a munkáim, az itteniek viszont azt mondták rá, hogy oké, de te is csak egy vagy a sok ezerből. A Chelsea-i Művészeti és Formatervezési Főiskolán is, – ahová angliai létem első évében jártam –, az volt a kurzusvezetőm fő mottója: csak az anyukád gondolja, hogy te különleges vagy.

Segédként mit csináltál?

Henry Hudson, akinél dolgoztam, kitalált egy technikát, egy viaszalapú anyaggal, amit plaszticinnek hívnak. Festékpigmentet belekeverve gyurmaszerűvé válik az anyag, és felmelegítve lehet formázni, mint az agyagot. Ezt ő találta ki, ezzel nagyon részletgazdag, domborműszerű térbeli formákat lehet alkotni. Én lettem a kilencedik asszisztense, gyakorlatilag több munkáját is úgy csinálta a csapat, hogy maga a művész, akinek a neve alatt futott, hozzá sem nyúlt a képhez. Egy festménye körülbelül százhúszezer fontba kerül mostanság, ami majdnem ötvenmillió forint.

(Forrás: artefuse.com)

Amit ott láttál, ez a gyakorlatilag bizniszművészet, manufaktúra jellegű művészet, milyen hatással volt rád?

A nyugati kultúrában teljesen alapvető, hogy egy művésznek dolgoznak emberek. A legdrágább művészeknek akár száznál is több asszisztensük van, igaz, ők már inkább művészetgyárként funkcionálnak. Ettől függetlenül nem vetem ezt meg, nekem is nagyon sok munkám volt 2020 végén, és én is hívtam ide egy fiatal tehetséges művészt, Varga Ádámot, aki már többször segített a munkáimban. Nálam viszont fontos az, hogy csak olyan munkát adok ki a kezemből a műteremben, amihez úgy gondolom, nem kell a művész kézjegye.Ha más feszíti fel a vásznat vagy fúr fel egy elemet a keretre, attól még a kép nem veszíti el a nemesmártonságát. A hangsúly mindenképpen az arányokon van.

Magyarországon nem végezted el a Képzőművészeti Egyetemet, ezután miért gondoltad azt, hogy mégis el kell menned egy iskolába végzettséget szerezni?

Az angolszász országokban, ahogy egyébként itthon is, mégiscsak valamiféle ugródeszka egy elismert iskola elvégzése. Ezeken a helyeken ráadásul a záró kiállításodra eljön a szakma krémje, ahol ki tudnak választani a galériájukba. Ez olyan lehetőség, amit nem éri meg elszalasztani.

Angliai első éved alatt mennyire tartottad a kapcsolatot Magyarországgal? Ugyanúgy keltek el képeid idehaza?

Persze, sőt nagyon jó tulajdonsága a magyar közösségnek, hogy ha valaki úgymond a hazánk fia, és máshol is érvényt tud szerezni a tudásának, azt nagyon elismeri. A sportban is, ha valaki elindul, annak nagyon tudunk szurkolni. Amikor elindult az egyetem meg ez a galériás dolog, egyértelműen megnövelte az ázsiómat. Mindenki sokkal komolyabban kezdett venni. Visszahallottam másoktól, hogy mennyire tiszteletre méltó, amit csinálok. Írtak nekem sokan, hogy elindultam a semmibe, és ez milyen reményt ad másoknak is. Ezek az események talán egy kicsit szolgálják a közösséget is, nemcsak én épülök általuk, hanem másoknak is tudok adni belőle.

(Forrás: Fecebook)

A képeid ázsiója megugrott, amikor először kerültél be londoni galériába?

Persze. Az egyetemről akkor én voltam az egyetlen, aki galériás képviseletet kapott. Annka Kultys galerista szó szerint besétált a diplomakiállításra és azt mondta, hogy ez kell neki. Londonban van több egyetem, ami kiszór több száz embert, köztük nagyon tehetségeseket a világ minden tájáról, de ott is limitált a galériák száma. Ez Londonban is megdobta az ázsiómat, meg utána Magyarországon is.

Magyarország ezt meddig bírja el? Elképzelhető, hogy idővel túl drága leszel?

Ez állandó félelmem. Most is két világ között vagyok, külföldön az én áraim alacsonyak, fiatalabb művészek, keskenyebb CV-vel sokkal drágábban árulják magukat. De itthon kezdenek magasak lenni az áraim. Nem tudom, meddig tudok ezzel balanszírozni. Ha idehaza nagyon drágák lesznek a képeim, akkor kevesebbet fogok tudni eladni, vagy csak kisebb méreteket. Most hozzávetőlegesen ötezer-hatezer euróba kerül egy közepes méretű munkám, ez forintban kétmillió körüli összeg.

A galéria mennyi részt vesz le egy eladott képből?

Ez nemzetközileg egyezményes, az eladási ár ötven százaléka az övék. Persze az már más tészta, hogy ezért a részért milyen és mennyi munkát tesz bele az adott galéria. Egy profi galéria olyan infrastruktúrával rendelkezik, hogy kvázi folyamatos bevételt és szakmai előrelépést tud biztosítani az adott művésznek. Felépíti a művészt. Egy jól működő galériás–művész viszony olyan, mint egy szimbiózis, profi csapatmunka, ahol nagyon is igazságos a fele-fele.

Idehaza hogyan figyeltek fel rád?

Step by step. Mindig múzeumi kiállításokat akartam, hogy legyen valami párbeszéd a munkám körül, hogy a többi művésszel ki tudjak alakítani egy olyan szellemi közösséget, ahol van együtt zsongás, flow. Vannak Magyarországon nonprofit szervezetek, projektgalériák, ahol pályázhatsz és kiállíthatsz. Ha van egy kiállításod, eljön a többi művész, megnézik, elkezdenek beszélni róla (vagy nem), de bekerülsz a közösségbe. Ha a szakma elfogad, akkor ez jó esetben egy kurátor fülébe eljut, aki berak egy komolyabb projektbe. Engem Fenyvesi Áron beajánlott a Bátor Tábor-aukcióba, ott látta meg a festményemet Deák Erika, és utána keresett meg.

A művészet mint ego hogyan tud együttműködni egy ilyen kis országban?

Magyarországon amíg egyforma magas vagy a többi fűszállal, minden jó, de ha elkezdesz egy kicsit kinőni, jöhetnek bajok. Amíg mindenki egy kicsit elesett, van egy-két kiállítása, addig jól el lehet lenni. De amikor valaki szignifikánsan megindul, akkor az sok emberben zavart okozhat, mert mindenki a másikhoz hasonlítja magát. Londonban meg annyi lehetőség van, annyi minden történik mindenkivel, annyira diverz az egész globálisan, hogy – persze ott is van szakmai rivalizálás, de – nem érzed azt, hogy ha valakinek lesz egy kiállítása, akkor neked már nem lehet. Nincs az, hogy valaki előled veszi el a lehetőséget, mert annyira sok lehetőség van. Magyarországon sokkal kevesebb a lehetőség, de egyébként a művész is, ezért egy idő után kvázi mindenki sorra kerül.

Mondhatjuk, hogy amikor bekerültél ebbe a galériába, akkor az a fűszál magasabbra nőtt a többi fűszálnál Magyarországon?

Igen, utána sok emberrel elvesztettem a kapcsolatot, viszont nagyon sok újjal kialakítottam.

Ez adott akkor valamiféle lökést Anglia felé?

Akkor még nem. Akkor még az volt, hogy végre van lehetőségem kialakítani egy saját praxist. Annyira új volt nekem, hogy mindenképpen szerettem volna ebbe beledolgozni magam. Ki akartam hozni Magyarországból a maximumot. Akkor lett paksi képtáras nagy, múzeumi szintű kiállításom, és még sok más. úgy gondoltam, hogy a Ludwig Múzeumot még nyilván nem érem el, de amit az én szintemen meg tudok közelíteni, azokhoz a helyekhez igyekeztem kontaktokat szerezni, ismerkedni. Ez valahogy mindig természetesen alakult, szinte maguktól megtaláltak dolgok. Viszont egy idő után azt éreztem, hogy Magyarországon elfogyott a levegő. 2013-ban volt az első kiállításom Erikánál, és 2017-ben mentem Londonba. De közben voltam ösztöndíjjal Amerikában, Ausztriában, folyamatosan azon voltam, hogy legyen minél nemzetközibb, amit csinálok. Ekkor már tudtam, hogy egy értelmezhető nemzetközi karriert nem tudok megcsinálni Magyarországról. Azt láttam, hogy ha külföldön vagyok, nyílnak az ajtók, szeretnek az emberek, elindul valami, és amikor onnan eljövök, ennek vége. Három hónap múlva már más van ott, és téged elfelejtenek, ezért biztos volt, hogy tűzközelből kell majd tevékenykednem. 

Mikor tetted le a voksot e mellett a pálya mellett?

Tizennyolc évesen, érettségi előtt. A Képzőművészeti Egyetem nekem nagyon nagy dolog volt, mindig is be akartam kerülni. Felnéztem az intézményre, csupa olyan dolgot társítottam hozzá, mint a nívó, a patina, a tudás. Amikor először felvételiztem, úgy éreztem, hogy ez meglesz, teljes önbizalommal mentem, de az első fordulóban kiszórtak. Az első fordulóban kiesni olyan, hogy te ide biztosan nem kellesz. Összességében innentől számítva harmadszorra kerültem be. A bekerüléshez akadémiai szintű rajztudás kellett, és nekem ezt meg kellett tanulnom. A szóbelin pedig a művészettörténet nagyon fontos tényező.

(Forrás: Facebook)

Milyen művekkel jelentkeztél elsőre?

Graffitiket adtam be, meg amik jöttek saját kútfőből. Mai szemmel azt mondom, hogy az nem képzőművészet volt, amit akkor műveltem.

Volt akkor B terved?

Nem. Sosem. Sőt a képzőn volt tanár szak, fel lehetett venni pedagógia szakot, hogy el tudj helyezkedni, mint rajztanár, én ezt élből elleneztem. Bele akartam szorítani magamat abba, hogy csak ez van. Ne legyen menekülőút. Persze ez az én utam volt, nyilván van sok művész, aki tanítás mellett is sikeres tud lenni.

Mit csináltál, amíg nem vettek fel?

Nekem nagy dolog volt eljönni Fehérvárról, a családi környezetet, barátokat otthagyni, és Budapestre költözni. Felvettek a Műszaki Egyetemre, és nagyon nem találtam ott a helyemet. Voltak olyan tárgyak, matematika, fizika, amiken sosem mentem át. Nagyon szerettem az embereket, akikkel együtt voltam, de kakukktojás, egy fekete hattyú voltam ott. Az az érdekes, hogy akkor úgy gondoltam, ez elvesztegetett idő, akkor értettem csak meg, amikor kiköltöztem Londonba, hogy ez a BME-s dolog forradalmivá kezd válni nálam. Például, hogy tudok használni vektorgrafikus programokat, értek a gyártástechnológiához, a 3D-hez. Azóta ez szépen beépült a munkáimba. Olyan volt, mint egy passzív tudás, amiről sosem gondoltam volna, hogy majd használni fogom. Sok évnek kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy ezek mégis csak meghatározóak voltak, amik valójában ott szunnyadtak bennem. Hogy a mérnöki dolog milyen sokat hatott a művészetemre, csak az utóbbi években realizáltam. Három év BME után végre felvettek a képzőre, és akkor ott is hagytam a Műegyetemet.

Milyen módon álltál akkor a magyarországi művészethez?

Addig a XX. századot tekintettem művészetnek. Amikor először kivittek minket Berlinbe egy kortárs művészeti vásárra, nekem forradalmi volt, hogy az mennyire más, mennyire szabad, mennyi mindent lehet csinálni. Addig nem ezt tapasztaltam. A Képző előtt jártam egy felvételi előkészítő rajziskolába. Nagyon szerettem azokat, akik ott tanítottak, de ők persze olyan programot csináltak, ami segít bekerülni az egyetemre. Én például a mai napig nagyon szeretek fehérrel festeni, és ebben a rajziskolában azt mondták, hogy ezt nem szabad csinálni. A fehéret mindig meg kell törni valami színnel, mert önmagában megöli a többi színt, meszes lesz, és az nem festészet. Használtam fluoreszkáló festékeket is, az ott megint csak tiltólistásnak számított. Ezekkel az intelmekkel érkeztem a Képzőre. Berlinben viszont azt láttam, hogy mindenki fröcsköli a neont, bármit lehet, és a mai napig is ebben dolgozom. De az úgynevezett megfelelési kényszert, ami alapvetően szerintem sok magyar emberben benne van, én is nagyon sokáig görgettem magam előtt, talán egy kicsit még mindig. Mostanra viszont már az a célom, hogy a múltban rám rakódott komplexusokból, előítéletekből, abból a csomagból, amit nagyon sok ember cipel, minél többet letegyek. Azok a legsikeresebb művészek, akik teljesen el tudják engedni ezeket, és valami olyat tudnak csinálni, ami félelem nélkül jön.

Hogyan jutottál el addig, hogy otthagyod a Képzőművészeti Egyetemet?

Elfogyott egy kicsit a levegőm. Azt éreztem, hogy nem jó a falak között, szerettem volna fejlődni, kértem a tanáraimat, hogy mondjanak valamit, és azt mondták, hogy nem akarnak mondani semmit, mert én már csinálom a saját dolgomat, hát csináljam. És azt éreztem, hogy ez így nem lesz jó.

(Forrás: artefuse.com)

A 2010-es években mit láttál Magyarországon a művészetpártolással kapcsolatban?

Adogattam el egy-két képet, és örültem, mint majom a farkának. A gyűjtők egyébként sokszor inkább kivárnak; ha tetszik nekik egy művész most, akkor megnézik, hogy mit csinál öt év múlva. De állami szinten nagyon sok támogatás lehívható a művészeknek. A Derkovits-ösztöndíj keretében három évig fizet az állam száz-, százötvenezer forintot havonta. Ebből nagyon szűkösen, de talán ki lehet jönni. De a Nemzeti Kulturális Alapnál is lehet pályázni. Összehasonlításképpen: Angliában ebből jóval kevesebb van, és olyan, hogy havi járandóságot fizetnek valakinek évekig, egyáltalán nincs, vagy legalábbis én nem hallottam róla.

Mielőtt kimentél Angliába, ilyesmikből éltél idehaza?

Nem. A Derkovits-ösztöndíjra soha nem pályáztam. Az NKA-nál egyszer pályáztam, mert nem bírtam kifizetni a tandíjat a Chelsea-n, az angliai iskolában, ahová jártam. De szerencsére ezt meg is kaptam. Most mondjuk, beadtam a jelentkezést az Eszterházy-díjra, de egy csomó díjra nem szoktam beadni, mert nekem van egy kvázi működő rendszerem, és inkább maradjanak ezek a források azoknak, akiknek még nincs.

Külföldön közelebb van a tömegekhez a kortárs művészet, mint Magyarországon?

Ez minden országban más, de Amerikában nagyon tetszett, hogy a legtöbb ember művésznek tartja magát. Van, aki fotózik, más fest, szobrászkodik, a garázsban van egy sarok, ahol alkot. Nincs benne szégyenérzet, hogy béna vagyok, hanem neki tetszik, csinálja, ezért úgy közelít hozzád, mint kolléga, teljesen máshogy áll hozzá egy kiállításon a művészet befogadásához. Londonban nem éreztem ezt, de ott olyan hagyománya van a művészetnek, olyan világklasszisaik vannak, hogy a legtöbb művész igazi celebrity. Felhívják őket a legnagyobb tévéktől, rádióktól, és elmondják, mit gondolnak például egy éppen aktuális zeneszámról. Nemcsak a szakportálok foglalkoznak a művészekkel. Nagyon sokat számít, hogy az emberek ismerik a művészeket, másrészt a művészetet nem képzelik el, mint például nálunk, ahol inkább valamiféle pejoratív szó, hogy „olyan művi, művészes”. Persze itthon is egyre nyitottabbak kezdenek lenni az emberek, egyre több a pozitív tapasztalatom.

Mennyire volt hatással a művészetedre London?

Alapjaiban  változtatta meg. Azért is jó az embernek néha elhagyni azt a kontextust, amiben létezett, kialakította az önmagáról alkotott képét, mert ha bekerülsz egy kontrasztba, akkor hirtelen rájössz, hogy ki vagy. Az anyagszeretet például mindig is bennem volt, de a BME-n eltöltött három év alatt ezzel meg is tanultam profin bánni. Rájöttem, hogy a matéria sokkal szélesebb spektrum, mint a vászon meg a festék. Mindenféle anyagot imádok. Londonban egyértelműen kiütközött, hogy nagyon más vagyok, mint a többiek, és ez csodálatot váltott ki. Azt gondoltam, mindenki barkácsol, ezért sosem hoztam fel, hogy szeretek ilyeneket csinálni. Nem azért, mert ciki, csak annyira banálisnak gondoltam. Kiderült, hogy nem az. Ez nagy erőt adott abban, hogy merjem ezt jobban magamhoz ölelni. Ez elindított egy olyan folyamatot, ami látszik ma is. London iszonyú intenzív város, nagyon sok minden történik. 2017-ben nagyon működött még a rave kultúra, ami szintén a kitörés szimbóluma. Ezek teljesen beépültek a művészetembe.

A galériák mellett milyen értékesítési csatornákat használsz?

Azt gondolom, a művészet jelenleg első számú közege az Instagram. Minden galéria, gyűjtő fent van, ezek az emberek hatnak egymásra. A művészek is jórészt fent vannak. Kiraksz egy festményt, arra kommentel egy gyűjtő, azt látja a galériás, megkeres, ír neked. Az egész annyira közvetlen, dinamikus, hogy ez elengedhetetlen.

Ez ma már fontosabb a galériás rendszernél?

Ezt nem merem kijelenteni, de nagyon fontos. A német múzeumi kiállításom is az Instagram révén született. A varsói is. Összeakadtunk egy művésszel az Instagramon, írtunk egymásnak, és ebből egy kétállomásos kiállítás lett.

Mi a véleményed arról, hogy az MNB egyre kardinálisabban bevásárolja magát a magyar művészetbe, a művészi világba?

Igyekszem művészoldalról nézni ezt a dolgot. Számomra ez inkább mecenatúra. A Covid elején, amikor az összes kiállításomat lemondták, tényleg megállt a műtárgypiac. Akkor ez óriási mentőövnek számított, nekem mindenféleképpen nagyon fontos volt. Persze mondhatnák, hogy én könnyen beszélek, mert bekerültem. Mindentől függetlenül, amit ez az egész magával hozott, az a financiálisérték-képzésnek vagy -megőrzésnek, -megalapozásnak egy alappillére. Ha ez az intézmény értékfedezetként komoly összeget tesz egy fiatal művész műtárgyaiba, azzal azt kommunikálja, hogy ez igenis értékálló. Ez hitelesít. Igaz, az MNB nem szakmai szervezet, de a gyűjtés, amit elkezdtek, szakmai alapokon működik.

(Forrás: Facebook)

A bank gyűjteménye nagyon komoly anyag. Én ennek csak a pozitívumát látom a művészek és a galériák oldaláról is. És az is fontos, hogy az emberek ne féljenek a kortárs művészettől, ismerjék meg, legyen vele kapcsolatuk. Amikor egy bank vásárol, az nem olyan, mint amikor egy magánember teszi. Hosszú távon sokkal nagyobb pozitív hatást látok ebben. Viszont hogy a bank mit akar csinálni ezekkel a képekkel, azt nem tudom, gondolom, lesz belőlük majd kiállítás.

Milyen utat látsz most magad előtt?

Mindig vannak falak, amiket át kell törnöm. Nem szabad elfelejteni: ahhoz, hogy egy művész hosszú távon sikeres tudjon lenni világszinten, kell egy európai, amerikai, sőt egy ázsiai bázis is. Az európai bázisom szépen alakul. Amerikában kétszer voltam, és úgy érzem, ott kell lenni ahhoz, hogy kinyíljanak a kapuk. Most még el tudok menni. Ha maradok három-négy évet, egyre kevésbé lesz lendületem kontinenst váltani. Azt érzem, hogy most vagy soha. Ahogy Deák Erikával volt négy évem Magyarországon, Londonban most van a negyedik, azt érzem, hogy négy év New Yorknak kell következnie. Mindenki azt mondja, hogy menjek Los Angeles felé, de nekem New York a nagy szerelmem.

Ázsiába is kiköltözöl majd négy évre?

Nem tudom. Ha sikerül felépíteni a rendszert, aminek most már talán vannak elvetett magjai, akkor gyakran csinálnék ott is kiállításokat. Egy ideje már jó kapcsolatom van a Q Contemporaryval, ami egy Hong Kong-i gyűjtő, Queenie Rosita Law által alapított művészeti szervezet. Most fog nyílni egy magánmúzeumuk Budapesten, aminek a gyűjteményében én is benne vagyok. Velük vannak ázsiai terveink is.

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

A részletet a Portfolio Csoporthoz tartozó Pénzcentrum.hu engedélyével közöljük.

A nyitókép forrása: Nemes Márton Facebook-oldala