„Úgy érzem, abból amit én kapok, segítenem kell másoknak”

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Nemzet Színésze otthonában fogadta a Partizán stábját. Molnár Piroska mesélt többek között gyermekkori karácsonyi emlékeiről, családról és bizalomról, testképről, szerelmekről, barátokról, pályatársakról, gyászról és halálról, egykori férjéről, Eötvös Péterről, művészi pályájáról és a szolidaritásról is. Az interjúból idézünk. 

Gulyás Márton: Az Alföldi-éra végéig volt a Nemzeti Színház tagja. Igaz, hogy Vidnyánszky Attila azt mondta önnek: ahol maga van, az a színház?

Molnár Piroska: Igen, ilyen szépet mondott. Hogy szerződtetni szeretne, mert ahol „maga van, az színház”.

G. M.: Ezek után hogy lehetett nemet mondani neki?

M. P.: Úgy, hogy egyrészt én akkor már elígérkeztem a Tháliába, másrészt úgy gondoltam, hogy ha Robinak nem engedik még öt évig csinálni, befejezni a munkáját, akkor részemről árulás, ha én ott vagyok és folytatom.

G. M.: Ehhez a korszakhoz kapcsolódó erős élményem, hogy amikor az igazgatója, Kálomista Gábor tett egy Schilling Árpádra vonatkozó kijelentést, akkor ön kiállt Árpád mellett. Sőt ennél tovább is ment, a Nemzet Színésze díjából egyhavi járandóságát fölajánlotta arra, hogy Árpád egyik produkciója el tudjon készülni. Miért tartotta ezt fontosnak?

M. P.: Mert így gondoltam jónak. Valami olyasmit mondott Gábor, hogy tegye föl a kezét, aki látott már jó Schilling-előadást, merthogy ő nem. És akkor én föltettem a kezem. Merthogy én meg igen. Nem szoktam nagy dobra verni, nem is akarom, hogy a Nemzet Színésze címmel járó havi juttatásból azóta is megpróbálok segíteni fiatalokat, illetve azt, aki éppen rászorul. Amíg tudok játszani, és van kereseti lehetőségem, addig ez a pénz többnyire segítésre megy.

Molnár Piroska (forrás: a Partizán YouTube-csatornája)

G. M.: A Nemzet Színésze-járandóságát alapvetően eljótékonykodja?

M. P.: Hát, mondhatjuk így, igen. Majd ha rászorulok, már nem tudok játszani, esetleg a nyugdíjam nem lesz elég ahhoz az életnívóhoz, amit eddig megszoktam, akkor valószínűleg kiveszem belőle a részem, de amíg tudok mellé keresni, és az elegendő, addig úgy érzem, abból amit én kapok, segítenem kell másoknak.

G. M.: Amikor fiatal volt, önnel vállaltak ilyen szolidaritást az idősebb pályatársak?

M. P.: Nem kellett az idősebb pályatársaknak vállalniuk, mert ingyen kollégium járt, ingyen menza, és társadalmi ösztöndíjam volt.

[...]

Ha a fiatalok próbálnak egy bizonyos szinten élni és keresni annyit, hogy azt fönn tudják tartani, akkor mindenféle dolgot el kell vállalniuk, holott a fő feladatuk az lenne, hogy igazán készüljenek a pályára. Mi annak idején Kaposváron csodálatos kivételezett helyzetben voltunk, mert Babarczy László színészházat csináltatott a színház mellett, lifttel. Kis garzonok, a családosoknak pedig kétszobás lakások voltak, és minimális összegekért lakhattunk ott. Ez a biztonság hihetetlenül sokat jelentett. Reggel pongyolában át lehetett sétálni a színházba próbára, és éjjel egykor hazamenni tusolni vagy aludni egyet, aztán másnap visszamenni. Semmi más dolgunk nem volt. Ott éltünk együtt, egy házban. Ha akartam, magamra húztam az ajtót, ha nem akartam egyedül lenni, akkor kinyitottam. Bárki bement a másikhoz, segítettünk egymásnak. Emlékszem, szombat délelőttönként megtelt a klub gyerekekkel, mert akkor nem volt se iskola, se óvoda, nem tudták hova vinni őket. Ott szaladgáltak a klubban, amíg mi próbáltunk, és boldognak érezték magukat. Nekünk meg tetszett a gyerekzsivaj, szívesen vigyáztunk rájuk. A lakhatási biztonság, a családias légkör, a nyugodt munkához való feltételek megteremtése megkönnyítette a dolgunkat.

Molnár Piroska és Gulyás Márton (forrás: a Partizán YouTube-csatornája)

G. M.: Sokszor mondták, mennyire fontos volt, hogy ott kvázi össze voltak zárva. Ez művészileg valóban nagyon inspiráló is lehet, de lehetnek azért olyan emberi helyzetek, amikor ez pokol is tud lenni.

M. P.: Igen, de nálunk még az is szerencse volt, hogy elkezdte érdekelni a más művészeti ágakban írókat, a képzőművészeket, a zenészeket, hogy mi ott mitől érezzük olyan jól magunkat. Először a színházba látogattak, aztán egyszer csak azon kaptad magad, hogy lementél a klubba, és ott volt fél Európa. Kitárult a világ. Úgy, hogy ki sem kellett mozdulnunk.

Annak idején egyetlen szünnap volt egy héten, a többin mind játszottunk. Volt, amikor duplát is. Eleinte úgy ment a dolog, hogy lezavartuk az előadásokat, és az egy szünnapon rohantunk föl Pestre, látni, hogy ott mi történik. Aztán megfordítottuk a dolgot, mert már tudtuk, hogy ott van az élet, ahol mi vagyunk, a pesti egy nap csak csokireszelék a tortán. És ettől megváltozott a világ körülöttünk, a közönség tódult a színházba, buszok jöttek Budapestről, tele nézővel. Olyan rangja volt a színháznak, hogy nem mi mentünk föl Budapestre, hanem ők jöttek le hozzánk.

---------

A teljes interjú itt tekinthető meg:

Nyitókép: Molnár Piroska (forrás: a Partizán YouTube-csatornája)