„Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet”

Mint mondja, sok minden volt már: kardvívó, jogtanácsos, vállalatigazgató, producer, de semmi, amit korábban csinált, nem volt annyira macerás, mint a 44. Magyar Filmszemle megszervezése. Az eseményig vezető út különösen lelkileg volt megterhelő számára. Muhi András mindig szeretett egyszerre több dologgal foglalkozni, de szakmai életében az első helyen a filmek állnak. Az olyan értékálló alkotások, amelyek hozzátesznek a magyar és az európai filmkultúra egészéhez.

Ha egyetlen filmet ajánlhatna, amelyet ön szerint mindenkinek látnia kellene, melyik alkotást választaná?

Kettőt ajánlanék: A keresztapa első részét és az Amarcordot. Mindkettő kiállta az idő próbáját, ráadásul bárkire képesek pozitívan hatni, a filmőrültekre és a nagyközönségre egyaránt. Francis Ford Coppola filmjéből, ha figyelünk, megtanulhatjuk, miként működik a világ. Federico Fellini önéletrajzi ihletésű műve pedig az én felfogásomban maga a mozi, amely minden pillanatában maximálisan átélhető érzelmileg, ugyancsak egy világkaleidoszkóp.

Társadalmi szempontból a film történetmesélési aspektusa a legérdekesebb. A nézők mindig is szerették, amikor valamibe beköltözött az idő, a látszólagos teljesség. Ez ugyanaz a jelenség, mint amikor az archaikus korban valaki a tábortűznél elkezdett mesélni a körülötte lévőknek. A filmek révén bepillanthatunk mások életébe, kielégíthetjük a pletykaéhségünket, tanulságokkal szembesülhetünk, boldog és szomorú pillanatokat élhetünk át.

Mi látszik a már elkészült magyar filmekből, mit gondolnak az alkotók a valóságról, amelyben élünk?

A magyar játékfilm legerősebb ága a szerzői film, amelyet korábban Jancsó Miklós, Bódy Gábor, Jeles András, Tarr Béla, ma pedig többek között Fliegauf Bence, Mundruczó Kornél, Nemes Jeles László, Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Kocsis Ágnes, Enyedi Ildikó képvisel. Ezeknél a rendezőknél a forma a legfontosabb. Valójában kísérleti filmesek. A magyar film a szocializmus idején lírai kis realista volt. Azok, akik ebben az időszakban maradandó filmeket alkottak, politizáltak, társadalmi és történelmi folyamatokat modelleztek, esetenként intellektuális analízist hajtottak végre.

Jancsó Miklóssal a Legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz nincs csoki című film forgatásán

Jancsót különösen érdekelték a történelmi parabolák, a társadalmi mozgások és azok hatásai. Persze az mindig kérdéses volt, hogy az alkotók meddig mehetnek el a kultúrpolitika szabályaihoz képest. Jeles Andrásnak, Gazdag Gyulának, Ember Juditnak és Bacsó Péternek betiltották a filmjeit. Esetükben az emberek szabadsághoz fűződő viszonya központi témaként jelent meg. Ha a rendszerváltás utáni filmgyártást nézem, azt látom, hogy 2010-ig nem volt kérdés, demokráciában élünk-e vagy sem, ezért az alkotók megengedték maguknak azt a luxust, hogy a formával kísérletezzenek. Azután változott a helyzet. Egyrészt felnőtt egy generáció, amelynek tagjai már nem feltétlenül a kánon alapján tartanak fontosnak filmeket, de kevésbé foglalkoznak a filmnyelvvel is, helyette inkább morális kérdésekre helyezik a hangsúlyt, az emberi viszonyokat igyekeznek megragadni. Történeteket mesélnek. Azt hiszem, a magyar film egyre inkább vissza fog térni az 1960-70-es évek állapotába, hiszen, ahogyan akkor, úgy ma is az életünk része egy hatalmi tömb, amely meghatározza a kultúrát is. Az érzékeny értelmiséginek pedig reagálnia kell erre.

Önnek mi a fontosabb producerként: a forma vagy a tartalom?

Az egész. A történetnek is megítélhetőnek kell lennie, de elsősorban formai jegyek alapján választok. Georges Simenont leginkább a Maigret-könyvek szerzőjeként ismerjük, de ő írta A londoni férfit is, amelyből Tarr Béla rendezett filmet 2007-ben. Ha ezt összehasonlítjuk a francia Simenon-sorozatokkal, egész más eredményt kapunk. Tarr is egy krimit vitt vászonra, de micsoda különbség! Hihetetlenül izgalmas, ahogyan egy rendező víziója egyszer csak valósággá válik.

A 44. Magyar Filmszemlén az életműdíjat Tarr Béla kapta, mögötte Kende János, Olasz Renátó és Muhi András (fotó: Magyar Filmszemle)

A film nem csak művészet, de ipar is. Hol a helye ebben az egyenletben a producernek?

Sokféle produceri mentalitás létezik. Egészen másképp állnak a filmkészítéshez Hollywoodban, Indiában, Franciaországban és Magyarországon. Itthon a rendszer alapvetően – és teszem hozzá: kényszerűen – az állami támogatásokra épít, ezáltal a producerek válláról lemegy a pénz megszerzésével járó felelősség. Egy-két üdítő kivételtől eltekintve, mint amilyen most Herendi Gábor Futni mentem című filmje, lehetetlen egy magyar mozgóképpel profitot termelni. A másik út a nagy nemzetközi siker, mint Nemes Jeles László Saul fia, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotásai. Bennem az a szándék munkál, hogy az alkotótársaimmal értékálló műveket készítsünk. Olyan filmek létrejöttében szeretek részt venni, amelyeket akár tanítani is lehet, amelyek, ha csak egyetlen kockával is, de hozzátesznek a magyar és az európai filmkultúra egészéhez.

Az a hír járja, hogy saját maga számára is váratlanul lett producer. Hogyan?

1980-ban végeztem az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán. A középiskola után úgy éreztem, muszáj bejutnom valamelyik egyetemre, mert nem volt kedvem beleereszkedni a szocialista nagyiparba vagy a mezőgazdaságba. Ebben az időben még szó sem volt a producerszakmáról, viszont majdnem minden fiatal filmrendező szeretett volna lenni. Grunwalsky Ferenc mesélte egyszer, hogy amikor az 1960-as években felvették a Színművészeti Főiskolára, négyezren jelentkeztek, és csak hatan kerültek be. Az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején új filmnyelv született: az olasz neorealizmus, mellette Federico Fellinivel és Michelangelo Antonionival, Ingmar Bergmannal, ezzel párhuzamosan a francia újhullámmal és alkotóival, mint Jean-Luc Godard és François Truffaut…

A szüleim már egészen kicsi koromban rendszeresen elvittek moziba, de a döntő filmélményem nem hozzájuk kötődik. A Fejér megyei Perkátán élt egy rokonunk, aki mozigépész volt. A mai napig emlékszem az érzésre, milyen izgatott voltam, amikor öt-hat évesen vártam vele a falu távolságibusz-megállójában a filmtekercseket, hogy azután előkészítsük azokat a helyi mozi hétvégi előadásaira. Úgy éltem meg, mintha én magam, egyedül vetítettem volna a közönségnek. Egyéb szórakozási lehetőség híján mindig telt ház volt. Előfordult, hogy elszakadt a filmszalag – erről néha én is tehettem –, és a közönség azonnal kifejezte nemtetszését, ordítottak, fütyültek… Az, aki látta Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmdrámáját, pontosan tudja, miről beszélek.

A gimnáziumban egy irodalomtanárom klubszerűen szervezett vetítéseket a filmtörténet jelentős műveiből. Nemcsak elemezte velünk, amit láttunk, de rendszeresen vissza is tértünk egy-egy alkotáshoz. A filmekhez egyébként is az irodalom irányából közelítek. Elolvasom a szinopszist, és rögtön tudom, hogy az adott filmtervre szükségem van-e vagy sem.

A hetvenes években már elindultak a filmklubok is. Ezekbe együtt jártam Muhi Klárával, akivel az egyetemen ismerkedtem meg, később el is vettem feleségül. Ekkor indult Bódy Gábor, Jeles András, később Mész András és Xantus János filmes pályája. Folyamatosan néztük a Balázs Béla Stúdió filmjeit a Toldiban. Azután jött a japán filmrendező, Kuroszava Akira, a német újhullám, Werner Herzog, Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders… A jogi kar elvégzése után jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskolára, bár tudtam, hogy nem fognak felvenni. Így is történt. Nem kerültem be az utolsó Fábri Zoltán-osztályba, ahova – többek között – Enyedi Ildikó, Janisch Attila, Dér András, Ferenczi Gábor, Hartai László, Csillag Ádám, Can Togay is járt. Később a sors úgy hozta, hogy szinte mindegyik fentnevezett alkotónak lehettem a producere.

Volt olyan időszak, amikor egy ideig egyszerre dolgozott Csepelen és a filmvilágban.

Huszonegy évig a Csepel Művekben dolgoztam, először vállalati jogtanácsosként, majd vállalatvezetőként. Azt hiszem, ebben a munkatempóban benne volt az is, hogy a sok tennivaló elfedi a bajokat, így nem volt időm mélyre menni a lelkivilágomban… Ráadásul mindig szerettem egyszerre több dologgal foglalkozni. Ahogy sokféle film szerepel a portfóliómban, úgy többféle képzőművészeti alkotást is gyűjtök. Mindig érdekelt a képiség. Azt hiszem, „abszolút látásom” van, ezért is szeretek a filmek utómunkájában részt venni, vágni. A műalkotások gyűjtésével akkor kezdtem el igazán foglalkozni, amikor tíz évvel ezelőtt szembesültem azzal, hogy egyre kevesebb esélyem lesz filmeket készíteni.

Életkép Muhi András otthonában. A falon Lakner László, Nádler István és Reigl Judit alkotásai

Kik a legkedvesebb alkotói?

A gyűjteményem első darabja egy Kondor Béla-rézkarc. Akárhányszor ránézek, mindig az jut eszembe, milyen hihetetlenül míves rajztudása volt. Alapvetően a tárgyak minőségét nézem. Nagyon szeretem Bálint Endrét, Nádler Istvánt, Vajda Lajost, Korniss Dezsőt, a Párizsba került magyarokat, Márkus Annát, Reigl Juditot, Fiedler Ferencet, a régebbi alkotók közül Vaszary Jánost, Gulácsy Lajost.

Visszatérve a történethez, igazi producer negyvennégy évesen lettem, 2000-ben, amikor a Magyar Mozgókép Közalapítvány úgy írta ki a pályázatait, hogy azokat producereknek kell benyújtaniuk. Ekkor már volt körülöttem egy filmes csoportosulás, és fiatal tagjai azt mondták, jogász vagyok, cégem is van, legyek én a producer. Eredetileg a vállalkozásomban a mérnökök szoftverekkel és hardverekkel foglalkoztak: információ és organizáció. Innen ered a filmes Inforg elnevezés. Rögtön nagy sikereket arattunk.

Az Inforg Stúdió csapata (Muhi András, Muhi Klára és Hartai László) egykor...

Úgy tudom, az Inforg Stúdió a Balázs Béla Stúdió (BBS) örökét vette át.

Igen. A BBS szellemiségét ugyanúgy a kísérletező, nyitott, liberális látásmód határozta meg – amely alapvető jelentőséggel bírt az alkotók és a közönség számára –, mint később az Inforg esetében. Folyamatosan kerestem az új tehetségeket, és minden olyan filmnyelvi kísérlet mögé beálltam, amiben értéket láttam. Döntő különbség viszont, hogy a Balázs Béla Stúdiót egy öttagú vezetőség irányította, az Inforg pedig az első olyan filmkészítő műhely volt, amelyet producer vezetett. Eredetileg Hartai Lászlóval és Muhi Klárával hárman alkottunk egy csapatot. Klári kulturális újságíróként készített Hartaival egy riportot az Aszex című filmje kapcsán. Összebarátkoztak. A Négy, hat, nyolc című rövidfilmjét már hárman jegyeztük. Azután ők elkezdtek azon dolgozni, hogy megteremtsék a Mozgókép és médiaismeret tantárgy alapjait. Tankönyveket írtak, képezték a tanárokat, erősen belefolytak a Nemzeti Alaptantervbe, én pedig producerkedtem. A tantárgy ma fontosabb lenne, mint valaha, de a jelenlegi kormány ezt is elsorvasztotta.

...és a 44. Magyar Filmszemlén

Az Inforg Stúdióval az ölembe hullott a nemzetközi filmes világ, bejártam mind a tizenhárom A kategóriás filmfesztiválnak otthont adó kontinenst. Ki merem jelenteni, hogy 2010-ig az Inforg volt Magyarország legfontosabb stúdiója, ahol több mint kétszázötven filmet készítettünk olyan alkotókkal, mint Szaladják István, Politzer Péter, Bodó Viktor, Enyedi Ildikó, Fliegauf Benedek, Iványi Marcell, Mundruczó Kornél, Nemes Jeles László. Ráadásul négy műfajban is vitézkedtünk: nagyjátékfilm, dokumentumfilm, kisfilm és animációs film. Olyan nemzetközi fesztiválokon szerepeltünk és nyertünk, mint a Berlinale, a Locarnói, a Velencei és a Cannes-i Filmfesztivál.

Emlékszem, 2003-ban jártam először a Cannes-i Filmfesztiválon. A Gránátok című kisfilmet hívták meg a versenyprogramba. Le-föl járkáltam a vörös szőnyegen, és folyamatosan néztem a filmeket. Összetalálkoztam Sipos Áronnal, a Focus Film tulajdonosával, aki azt mondta, hogy azért jó ilyenkor a Francia Riviérán lenni, mert pár nap alatt annyi ügyet tud elintézni, amennyit a budapesti irodájából egy év alatt sem. Csak később értettem meg, mennyire igaza volt. Akkor már én sem néztem a filmeket, helyette félóránként tárgyaltam valamelyik ország filmes képviselőjével. Nagyon sikeres időszaka volt ez a magyar mozgóképnek. Mindenki forgatott európai koprodukciókat is: Fliegauf, Mundruczó, Pálfi, Kocsis, Hajdu, Tarr, Enyedi, de mellettük még alkotott Jancsó, Szabó István, Makk Károly. Akkor mi voltunk az érdekesek, meg a románok. Ha ma odamennék egy külföldihez, egészen biztos, hogy azt kérdezné: mi van veletek, magyarokkal? Tizenöt éve nem igazán veszünk részt az európai filmes körforgásban, emellett oroszbarátok és árulók lettünk.

A legjobb filmnek járó Arany Medve-díjjal a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon (A díjat Enyedi Ildikó nyerte a Testről és lélekről című filmjéért, amelynek egyik producere Muhi András volt.)

A fáma szerint rengeteg nemet mondott produceri pályafutása során. Van olyan döntése, amelyet megbánt?

Szemző Tibor zeneszerző és médiaművész engem keresett meg elsőként a Csoma legendáriuma című filmjének ötletével. Úgy gondoltam, abból nem lehet nagyjátékfilmet készíteni. Tévedtem. Durst Györggyel megcsinálta, nagyon jól. Ez az egyetlen tévedésem a szerzői világban. Érdekes tapasztalat volt az is, amikor rájöttem, hogy nincs tehetségem a közönségfilmhez. Kétszer tettem velük kísérletet, és mindkét alkalommal mellényúltam.

A rendszerváltás óta financiális és kulturális szempontból milyen korszakokat különböztethetünk meg a magyar filmtörténelemben?

Kis ország vagyunk, a magyar nyelvet hozzávetőleg tizenötmillióan beszélik. Ez már önmagában versenyhátrányt jelent például a francia, a német, de főként az angol nyelvű filmes piachoz képest. 2010-ig, a Magyar Mozgókép Közalapítvány idejében a szakma demokratikus módon, hosszú viták közbeiktatásával hozta meg a meghatározó döntéseket. A támogatások megítéléséhez a játékfilmesek folyamatosan cserélték a döntőbizottsági tagokat, hogy biztosított legyen a pártatlanság. Volt is okuk rá, hiszen évente nagyjából háromszázhatvan filmtervet kellett elbírálniuk, amelyek közül csak húsz-huszonöt valósulhatott meg.

A svéd filmrendezővel és forgatókönyvíróval, Ruben Östlunddal

Az európai gondolkodás alapja, hogy tegyük össze, amink van. A külföldi filmeseknek megfelelt, ha száz-kétszázezer euróval járultunk hozzá egy két- vagy hárommillió eurós európai produkcióhoz, és akkor ők is beszálltak a magyar gyártásokba. Az európai alkotókkal folyamatos párbeszédet folytattunk. Ennek a gyakorlatnak Andy Vajna vetett véget, amikor 2011 januárjában a Fidesz-kormány kinevezte a magyar filmipar megújításáért felelős kormánybiztosnak. Ő magyar producerekkel sem szeretett tárgyalni, nemhogy külföldiekkel. Omnipotens, kincstári producerként úgy állt a filmkészítéshez, hogy azt, amit itthon meg akarunk csinálni, meg is fogjuk – ez megfelelt a NER-féle módszernek. Elzárkóztunk Európától. Ráadásul Vajnának egyik filmes műfaj sem volt annyira érdekes, mint a játékfilm. Noha ezen a területen kialakított egy hibás, ám működő rendszert, mert a valódi producerek porszívóügynökké váltak, hiszen filmterveket csak ajánlhattak, a valós döntést kivette a kezükből. Idővel a kormány ellehetetlenítette a Magyar Filmművészek Szövetségét is. A stratégia szerint először minden szakmai szervezetet megdupláztak, tehát a már meglévők mellé létrehoztak egy másikat is. Így volt ez az orvosoknál és a tanároknál is. Ezzel lassan ki is nyírták a szakmai és a hétköznapi értelemben vett közéletet.

A német filmrendezővel, Wim Wendersszel az  Európai Filmdíj átadásán

2019 szeptembere óta Káel Csaba a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, és egy ideje állami támogatásból már szinte csak kurzusfilmek készülnek. Ő egy személyben – rendezőként egy nem túl sikeres filmmel a háta mögött – határozza meg az ízlést. Nem is olyan régen annak adtam hangot, hogy felhagyok a filmkészítéssel, mert a hazai körülmények között, ahol csak a FocusFox Stúdiónak, amelynek a tagja vagyok, hetven pályázatát dobták vissza, nincs értelme ezzel foglalkozni.

Mit csinál egy producer, amikor nem jut filmhez?

Az a „szerencsém”, hogy hatvankilenc éves vagyok. Ha ma lennék fiatal, nagy bajban lennék. A támogatási gyakorlat sokaknál egzisztenciális kérdéseket vet fel. Valójában a filmes szakma legnagyobb részének kiéheztetése zajlik. Vajna azáltal, hogy nem támogatta a koprodukciók létrejöttét, engem is levett a nemzetközi sakktábláról, ahol a szerzői játékfilmek kategóriájában komoly játékos voltam. Káel pedig a magyar sakktábláról léptetett le. Évek óta nincs dolgom producerként… Pazarlás.

Mit gondol, miért tette?

Korábban is lehetett tudni rólam, hogy filmesként minden kérdésben más álláspontot képviselek, mint a kialakult gyakorlat. Több alkalommal kritizáltam a támogatási rendszert, az abban készült filmek minőségét. 2023-ban már ott álltam a semmi kapujában, amikor májusban tisztújító közgyűlést tartott a Magyar Filmművészek Szövetsége, ahol egyhangú szavazással megválasztottak elnöknek. Ezt követően az egyik első gondolatként felvetettem, hogy érdemes lenne feléleszteni a Magyar Filmszemlét, hiszen az évtizedekre visszamenőleg hihetetlenül fontos volt a szakmának és a közönségnek egyaránt. Ehhez muníciót adott az is, hogy egyre több jó független film készült, amelyeket érdemesnek tartottam arra, hogy a szakma egészével együtt nézzük meg.

A 44. Magyar Filmszemle Szemletanácsának tagjai: Csutak Tamás, Kovács Gábor, Pataki Ágnes, Muhi András, Liszka Tamás és Meskó Zsolt (fotó: Magyar Filmszemle)

Tizenhárom éve nem volt Filmszemle. Mennyiben függ össze mindez a filmszakma széthúzásával, az összefogás hiányával?

Filmszemle akkor van, amikor egyrészt azt a játékfilmek rendezői és producerei, valamint a mindenkori filmes támogató szervezet szeretné megrendezni. Az utolsó Filmszemle 2012 februárjában volt, ekkor már nem volt verseny, díjakat sem osztottak. Ezt követően Vajna kitalálta a Magyar Filmhetet, aminek a záró estje egy vörös szőnyeges esemény volt a Vígszínházban. Ezen szinte már csak a saját köreik kiválasztott filmjei szerepeltek. Ezután hangzott el, hogy teljesen felesleges Filmszemlét tartani, amikor már van Filmhét. Ekkor kellett volna nagyobb erőt mutatnunk, de nem ez történt. Egyébként is egy lekvárországban élünk, ahol alig néhányan állnak ki valami mellett vagy ellen.

Egy ideje van Magyar Mozgókép Fesztivál, amelyet a Nemzeti Filmintézet támogat, de állítom, hogy esélye sincs: egy alkalommal sem tudta összehozni a filmes szakmát, már csak azért sem, mert Veszprémben tartják. A filmesek pontosan tudják, hogy az, aki nem kedves Káel Csabának, nem nyerhet díjat, ahogy nem nyerhetnek a pályázatokon sem, hiába állnak elő a világ legjobb filmtervével.

A fia, Muhi András Pires a Szilágyi Áron kardvívóról szóló 2021-es Egy mindenkiért című alkotásával elnyerte a Magyar Mozgókép Fesztivál fődíját az egész estés dokumentumfilm kategóriában.

Igen, az a film kiemelkedett a mezőnyből. Nem tudom őt kritikával illetni. Én egyetlen alkalommal sem vettem részt azon a fesztiválon, viszont minden évben megkérdeztem a stábom tagjait, akiket beválogattak a legjobb ötbe, hogy van-e olyan közöttük, aki elmenne, és mindig elmentek. Kevés a magyar film, és kevés a visszajelzés is. A filmesek hiú emberek. Ha elsőfilmes lennék, én is elmennék, ezért nem volna elegáns, ha számonkérném őket emiatt.

Miből volt pénz az idei Filmszemlére?

Egyrészt a főváros támogatásából, hiszen ingyen adták oda a Corvin mozit egy hétre, anyagi támogatással együtt. A Budapest Film, a MagNet Bank, az RTL, a Magyar Mozi TV, a Central Médiacsoport, az Ódon-Fon Antiques, a Market Építő Zrt. is támogatta az rendezvénysorozatot. Továbbá a játékfilmes producerek megnyugtató létszámban nyúltak a zsebükbe. Rendkívül fontos, hogy a háromszáznyolcvankét film nevezése nélkül az esemény nem jöhetett volna létre, ahogy a közönség nélkül sem. A szűk büdzsé ellenére alacsony, ezerforintos jegyárat vezettünk be a szemle idejére, aminek megvolt az eredménye: húszezernél is több fizető vendégünk volt. A jövőben a Filmszemlére mint eladható márkára is szeretnék gondolni, és aszerint is keresni szponzorokat.

A 44. Magyar Filmszemlén (fotó: Magyar Filmszemle)

A Filmszemle TV-sorozat kategóriájában a legjobb az RTL-en futó A Király lett. A legjobb színésznő díját Schell Judit kapta A Királyban nyújtott alakításáért. Schell Judit ráadásul a nagyjátékfilm kategória zsűritagja is volt. A legjobb TV-sorozat rendezője Enyedi Ildikó lett az Angyaltrombitákért, amely szintén RTL-es sorozat, és összesen egy epizód készült el belőle. Mit gondol erről?

Minden piaci szereplőnek, így a TV2-nek és az MTVA-nak is elküldtük a felhívást, de egyedül az RTL nevezte be a sorozatait. Ugyanígy beküldhették volna az alkotók a nagy állami költségvetéssel készülő filmeket is, a Semmelweist vagy a Most vagy Soha! címűt, de erre sem voltak nyitottak.

Tudja, ez egy kis ország… Ebben a világban mindenki dolgozott már mindenkivel. Ezért különösen figyeltem arra, hogy az egyes kategóriák zsűritagjai szakmailag elismert és támadhatatlan szaktekintélyek legyenek. Mindannyian, minden kategóriában függetlenül, saját belátásuk szerint hozták meg döntéseiket. Nem volt átjárás vagy diskurzus köztük. Schell Juditnak a TV-sorozatok zsűrije ítélte oda a legjobb női főszereplő díját. Judit pedig a teljesen más összetételű játékfilmzsűri munkájában vett részt. Ha Enyedi Ildikó vonatkozásában arra irányul a kérdés, összeférhetetlenséget jelent-e, hogy producere lehettem néhány filmben, nos, én egyik zsűri munkájában sem vettem részt és velem – mint a Filmszemle igazgatóval – mind a hét zsűri csak a döntéseiket közölte.

Muhi András a produceri bőrfoteljében az íróasztala mögött a Ferenczy Múzeumi Centrum A kísérletezés szabadsága – Inforg Stúdió 2000-2010 című kiállításán

A Filmszemle párbeszédet kívánt teremteni. Hogy valósult meg, hiszen az egyik oldal nem volt jelen?

Az egész szemlét az árokbetemetés szellemében szerveztük meg. Nem tudtam több gesztust tenni, főleg úgy nem, hogy a másik oldal egyetlen pozitív cselekedetet sem hajtott végre a Filmszemle kapcsán. Pontosítok: Káel Csaba válaszolt az egyik levelemre, de talán az is csak egy furcsa véletlen volt.

A szervezés ideje alatt végig volt bennem kétség, hogy vajon ez a Filmszemle tud-e olyan jó hangulatú lenni, mint a korábbiak. Képes-e a valódi találkozásokról szólni? Az igazság pillanata az első napon jött el, amikor kiderült: igen. Az egész hét euforikus volt számomra. Megértettem, mit is jelent az a közhelyszámba menő mondat, hogy nehéz volt, de megérte. Sok minden voltam életemben: kardvívó, jogtanácsos, vállalatigazgató, producer. Semmi nem volt annyira macerás, mint megszervezni a 44. Magyar Filmszemlét. De megérte.

Nyitókép: Muhi András (fotó: Kallos Bea)
A cikkben szereplő képek forrása Muhi András

Lásd még:

Átadták a 44. Magyar Filmszemle díjait – A legjobb film a Magyarázat mindenre lett, Tarr Béla életműdíjat kapott