„Nagy emberi tragédiák húzódnak a képek mögött”

Ki gondolta volna, hogy saját hiedelemrendszerünknek is szerepe van abban, hogy egy műtárgyat eredetinek tartunk vagy belenyugszunk abba, hogy bizony hamisítvány – még ha az őseink az eredetiség hitében hagyták is ránk. Egy műtárgyat mindig összefüggéseiben kell nézni, a szépérzék és a stíluskritika nem elegendő. A hamisítványok utolérésének leghatékonyabb eszköze az anyagvizsgálat. Ennek, a nálunk speciálisnak nevezhető interdiszciplináris szakterületnek jeles képviselője Végvári Zsófia, a Festményvizsgálati Labor alapítója. A korábban látványtervezőként dolgozó művészettörténész a Csontváry-életmű lelkes kutatója. A szakembert árnyas, budai laboratóriumában kerestük fel, ahol jól megférnek egymást mellett eredeti és hamisított Gauguin-, Renoir- és Scheiber Hugó-művek.

Franciaországban egy bizonyos Fabrice Fourmanoir az egész életét Gauguin és művei tanulmányozásának, hamisított festményei leleplezésének szentelte. A Szépművészeti Múzeum 2026. október 30-án nyíló Bonjour Monsieur Gauguin-kiállítása kapcsán adódik a kérdés: valóban sok, a francia mesternek tulajdonított hamisítvány kering a műtárgypiacon?

Nem gondolnám, hogy a festményhamisítás Gauguin-specifikus téma lenne, hiszen minden híresebb művészt hamisítanak. Ráadásul nem biztos, hogy hamisításnak „indul” egy festmény, sok esetben másolatról van szó. A Képzőművészeti Egyetemen a a restaurátorhallgatók felvételi kritériuma, hogy tökéletesen tudjanak másolni. Ha egy festményen nem szerepel aláírás, az is másolatnak számít. Azzal van a gond, hogy nem tanítják meg az embereket „látni”, vagyis mindent eredetinek hiszünk, amit látunk. Az iskolák kiemelt feladata lenne a vizuális kultúra fejlesztése. Ehhez képest a művészettörténet-oktatást szinte teljesen „beszántották”, nem lehet érettségizni ebből a tantárgyból. Hogyan várjuk el, hogy valaki értsen a képzőművészethez, ha már az alapok is hiányoznak?

Ha ránézünk egy festményre, kizárólag a személyiségünk és a pszichénk dönti el, hogy hitelesnek tartjuk-e a rajta lévő szignót vagy sem. Fotó alapján például nagyon nehéz megmondani egy műtárgyról, hogy eredeti vagy hamis. Amikor odalépünk egy kép elé a múzeumban, megnézzük mellette a feliratot, és ha nagynevű, ismert festő alkotása, akkor megállapítjuk róla, hogy „hú, de csúnya!” vagy „hú, de szép!”. Kulturális sztereotípiák befolyásolnak, hogy örülünk-e egy képnek vagy sem. Nem találkoztam még tökéletes hamisítvánnyal, legyen szó Gauguinről, Monet-ről, Renoirról, vagy bárkiről. Stíluskritikai alapon sok esetben nem lehet utolérni egy hamisítványt, csak anyagvizsgálattal. A festménybecsüs tanfolyamokon a tanítványaimnak is azt szoktam mondani, ne higgyenek a szemüknek, kételkedjenek magukban, ne higgyék el azt sem, amit egy festményen látnak szignóként, hanem gondolkozzanak.

Paul Gauguin: Két tahiti nő című műve, mellette jobbra a gyenge kvalitású hamisítvány (forrás: Végvári Zsófia)

Hogyan lát neki egy festmény beazonosításának?

A művek attribúciója, az alkotó vagy keletkezési kor megállapítása nagyon komplex folyamat. A műtárgy eredetiségének megítéléséhez fontos, hogy mit tudunk róla, hol volt, honnan került elő. Magyarországon a háborúk, forradalmak után nem biztos, hogy nyomon követhető egy festmény története. A festményvizsgálati laborban is találhatók olyan képek, amelyek „lebegnek” a térben kontextus nélkül – ki kell deríteni, hogy ki és mikor festette, milyen az alkotás előélete. Majd jön az anyagvizsgálat elvégzése. Azonban kizárólag úgy szabad művészettörténeti, kultúrtörténeti véleményt megfogalmazni egy vizsgálaton lévő alkotásról, ha hitelt érdemlően tudjuk, hogy az a tárgy tényleg az a tárgy, amit az adott művész az adott időszakban megalkotott.

Felvetődhet kétely egy mű eredetiségéről állami intézmények, múzeumok, kiállítóterek szintjén?

Jó pár évvel ezelőtt volt egy Modigliani-kiállítás Észak-Olaszországban. Ha elmentünk volna arra a kiállításra, felvetődött volna bennünk a gyanú, hogy nem eredeti művek is szerepelnek ott? Vélhetően nem. Végül a szervezők kénytelenek voltak bezárni a kiállítást, mert a kiállított művek fele hamisnak bizonyult – az alkotások jelentős részét Elmyr de Hory készítette. A hamisító stílusától és személyes habitusától függ, hogy kiket hamisít. Elmyr de Hory, azaz Hoffmann Elemér magyar születésű hamisító volt az 1950-es, ’60-as, ’70-es években. Azt tartják róla, hogy sokkal jobb „Modiglianikat” festett, mint maga Modigliani. Az általa kiválasztott, hosszú nyakú, nyújtott fejű modellek sokkal szuggesztívebbek, mint az eredeti Modigliani-alkotásokon.

Mutatok egy eredeti Gauguin-képet, a L’appel címűt, amelyet nemrég vizsgáltunk meg. Olyan különös technikával készült és olyan különös anyagokat tartalmaz a festékréteg, amit nem lehet hamisítani. Vagyis a látványt lehet hamisítani, de ilyen különleges festéstechnikát nem. A festékek töltőanyagának a vizsgálatánál, mikroszkóp alatt találtunk benne egy egészen különleges alakú kovamoszat vázat. Ez egy bányászott alapanyag Tahiti környékéről. Nincs az a hamisító, aki utána járt volna, mit jelentett Gauguinnak a monotípia, hogyan kell az ilyen műveket elkészíteni és hogyan kell hozzá beszerezni az alapanyagokat. A hamisító csak az érzést próbálja másolni, de az elkészítés fázisaival nem törődik. A festmények zöme olajtechnikával készült, vagyis olajfestékkel, így a hamisítvány e sztereotípiát alkalmazva születik, mintha a festőművész más alapanyagot nem is használt volna. Vagy gondoljunk vissza a Meegeren-féle hamisítási technikára: a hamisító egy idő után rájött, hogy teljesen felesleges korabeli festészeti anyagokat készítenie, mert csak az illúzió számít és a műtárgyak azonosításába vetett hit. Éppen a művészettörténeti igények inspirálták a Vermeer-hamisítást, ezt kihasználva születtek meg a Meegeren-féle Vermeer-képek. Ez a történet bármilyen híres festőművészre ráhúzható.

A kovamoszatváz jól kivehető az 1000x nagyításban készült felvételen. A minta egy nagyobb, fehér szemcse kiemelésével készült. A moszatváz a lyukacsos szerkezetű fémszűrőkre emlékeztet (forrás: Végvári Zsófia)

Képzelhetnénk, hogy létezik egy bizonyos lista azokról a művészekről és művekről, amiket kevésbé kockázatos hamisítani, mint másokat.

Sajnos ilyen lista nincs. Azokat a szerzőket érdemes hamisítani, akik műveire igény mutatkozik, vagyis jó áron el lehet adni a piacon. Tény, hogy azokat a szerzőket könnyebb hamisítani, akik nyomtatott nagybetűvel írták alá a nevüket. Egy stílust sokkal egyszerűbb utánozni, mint a szignót. Rippl-Rónai József, Bortnyik Sándor, Kádár Béla kedveltek a hamisítók körében, és ha egy ilyen „mű” bekerül egy publikációba, abban nem nem érhető tetten, hogy hamisítványt látunk, vagy sem.

Látvány- és díszlettervező előélettel milyen indíttatásból választotta fő tevékenységének a festmények természettudományos vizsgálatát?

Művészettörténész és festőművész szülők gyermekeként soha nem állt tőlem messze a festészet – festmények között nőttem fel. A klasszikusok, mint Munkácsy és Szinyei ugyanúgy „családi vendég” volt nálunk, mint a kortárs festészet. A ’90-es évek második felétől sikeres látványtervezőként dolgoztam, folyamatosan voltak munkáim. Voltam az Év jelmeztervezője, csoportos Pulitzer-díjat nyertem az Este című műsorral és folyamatosan terveztem díszleteket több tévécsatornának. Édesapám, Végvári Lajos művészettörténész professzor halálával azonban valami megváltozott. Ötven tudományos művet írt, Munkácsy-kutatásai a mai napig irányadók a művész életművének felderítésében. 2004-ben bekövetkezett halála után számtalan támadás érte őt azzal, hogy élete vége felé már nem uralta tökéletesen a képességeit. Festőművész édesanyámmal, Máger Ágnessel együtt rendkívül rosszul érintett minket ez az igaztalan vád. Ez indította el bennem a festmények természettudományos vizsgálatának ötletét. 2007-ben jött a gondolat – miért nem vizsgáljuk egy-egy festmény mérhető fizikai, kémiai tulajdonságait? A Festményvizsgálati Labor 2009 óta működik – azóta legalább 30–40 hamisított szakvéleményt is láttam, amelyet édesapám nevével láttak el – természetesen hamis festményekhez mellékelve. Bár gyerekkoromban eszembe sem jutott foglalkozni festészettel és művészettörténettel, most mindkettővel egyszerre foglalkozom. 2009–2012 között elvégeztem az ELTE művészettörténeti doktori iskoláját, ahol abszolutóriumot szereztem, a disszertáció egyelőre még várat magára.  A festményvizsgálat nem titkolt célja az is, hogy értékes adalékokat és ismereteket szerezzünk a „nem látható”, másodlagos, a festők által átfestett festményekről. A Magyar Nemzeti Galéria és a Békéscsabai Munkácsy Múzeum engedélyével sok Munkácsy-képet volt alkalmam röntgen alatt vizsgálni, akkor jöttem rá, hogy a művész saját képeinek mintegy negyven százalékát átfestette; ezeken a műveken jól végig lehetett követni egy végleges kompozíció kifejlődését.

Munkácsy Mihály: Pihenés az erdőben. A festmény vizsgálata során feltárt nyomok arra utalnak, hogy a művész egy korábbi kompozíció átfestésével alakította ki a végleges képet (forrás: Wikimedia Commons)

A Munkácsy-festmények röntgenezésének apropóján nemzetközi, európai viszonylatban milyen előzményei voltak az eredetiség vizsgáló módszernek?

Európai viszonylatban léteznek festményvizsgálattal foglalkozó laboratóriumok, de főleg nagyobb múzeumok részlegeként, a múzeumi és egyetemi laboratóriumok ritkán dolgoznak a „szabadpiacra”. A Festményvizsgálati Labor megalapításával kiemelt célom volt, hogy mindenkinek elérhető legyen ez a vizsgálati módszer.

Sajnos egyelőre kevés olyan tárlat vagy kiállítás látható, ahol a művészek anyagvizsgálatát is bemutatnák, de ahol kiállítják, ott van a legnagyobb tömeg. Én is ámulva néztem a jó pár évvel ezelőtti, Milánóban megrendezett Caravaggio-tárlat technikai installációit, ahol a festmények mögötti monitorokon a művek természettudományos vizsgálatainak eredményeit mutatták be.

Ez a „hátsó” kiállítás nagyon népszerű volt; sok emberben meg sem fogalmazódik a kérdés, hogy hogyan születtek a kiállított remekművek, vannak-e átfestések, javítások az alkotáson. Pedig ez ugyanúgy a művészeti titok része – annak a titoknak a része, amivel a néző nagyon erősen azonosul.

A „L’appel” előtanulmányaként Gauguin nagyon sok monotípiát készített, amiket több kötet is bemutat. Gauguin a monotípiát arra használta, hogy egyesítse a festészet színeit és a fametszetek rusztikus, nyers, expresszív vonalvezetését anélkül, hogy bonyolult nyomdagépekre lett volna szüksége (forrás: Wikimedia Commons)

Ha jól értem, a milanói kiállítás alatt már működött a Festményvizsgálati Labor. Mekkora piaci igényt elégített ki a labor felállításával?

A milánói kiállítás nagyon jó visszaigazolás és megerősítés volt számomra. Egy idő után a kiállításon már nem a családom tagjainak magyaráztam csak a természettudományos vizsgálatok eredményét, hanem angol nyelvre áttérve az ott tartózkodó látogatóknak is. A Labor indulása egybeesett a 2008–2009-es válsággal. Régi szakmámat lecserélve, az ismeretlenbe ugorva pár nagyon nehéz évet éltem meg. Bár a hazai aukciós piac a ’90-es évek második felében indult be igazán, a gyűjtési kedv a 2000-es évek elején érte el csúcspontját, akkoriban nagyon sokan vásároltak festményeket befektetésként. A válság hatására viszont a gyors haszonszerzés miatt egyre több hamisítvány jelent meg a szabadpiacon, a 2010-es évek elejére a hozzánk beérkező művek döntő többsége már hamisítvány volt.

Mi főleg magángyűjtőknek dolgozunk, valamint néhány kereskedőnek. A vizsgálat során nem befolyásol minket sem a kép története, sem a tulajdonos; teljesen objektív módszerekkel végezzük a szükséges vizsgálatokat. Sajnálatos tapasztalat, hogy napjainkra az általunk bevizsgált festmények mintegy hetven százaléka bizonyul hamisítványnak. Hadd mondjak egy példát. Ha egy Munkácsynak vagy egy Szinyeinek tulajdonított festményen találunk titánfehér festéket, az eleve nem lehet eredeti alkotás, ugyanis ezen művészek életében még nem létezett ez a fehér festék. Ugyanezt lehet elmondani Mednyánszky és Paál László anyaghasználatáról is.

Nagy problémának tartom, hogy Magyarországon nem szabályozott a szakértés eljárása, ennek következében nem terheli felelősség sem az aukciósházakat, sem a művészettörténészeket, sem az igazságügyi szakértőket. Több bírósági tárgyaláson vettem részt kirendelt szakértőként, amikor a hamisítvány azonosítása ügyében érintett személy egyszerűen annyit mondott csak, hogy bocsánat, én is tévedhetek, mindezt felelősség nélkül. Sajnos minden esetben sokmilliós tévedésről volt szó.

De mivel tudja ön bizonyítani, hogy egy festmény hamisítvány? Beavatna minket a módszer lényegébe, amivel bizonyosan megállapítható egy kép eredetisége vagy hamisítvány mivolta?

Minden alkotást a következő eljárással nézünk meg: multispektrumú fényképeket készítünk, majd következik a röntgenvizsgálat, a mikroszkópia és a roncsolásmentes anyagvizsgálat. Sok esetben azonban már az első vizsgálatokkor is kétségek vetődnek fel. Tizennyolc év szakmai tapasztalattal már sokszor az UV-fényű megvilágítás során is azonosítani lehet, hogy egy szignó később került a felületre, vagy olyan pigmentekkel és festékekkel készült a kép, amely még nem volt elérhető az adott festőművész korában. A sztereomikroszkóppal végzett vizsgálat is sok kérdésre ad egyértelmű választ: azzal ellenőrizhetjük az alkotás felületének keménységét, a pigmentszemcsék nagyságát, a festékek terülését, a mesterséges öregítés nyomait és nem utolsósorban a szignó és a festmény felületének egyidejűségét.

A Festményvizsgálati Laborban 2023-ban vizsgálták Paul Gauguin L’appel című művének azonosított, kisméretű, fatáblára készült vázlatát. A roncsolásmentes anyagvizsgálat során a Bruker M6 JetStream eszközzel térképszerűen tárták fel a mintában található kémiai elemek eloszlását (forrás: Végvári Zsófia)

A fentiekből általában már sejthető a további vizsgálatok eredménye. Fontos kiemelni, hogy mindig végigcsináljuk a teljes vizsgálati sort, hiszen egy művel sok minden történhetett születése óta. Mivelinterdiszciplináris módszereket alkalmazunk két tudományterület határán – angolul: technical art history–, rengeteg szempontot kell figyelembe vennünk attól kezdve, hogy milyen festéket használtak, hányszor restaurálták a képet, lakkozták, esetleg új vászonra húzták. Számos kérdést végig kell gondolni ahhoz, hogy kiválasszuk, milyen vizsgálatot érdemes elvégezni az alapvizsgálatokon kívül azért, hogy a lehető legpontosabb információt szerezzünk a festmény keletkezéséről.

A műtárgyak értékelésénél nem kerülhető meg a mesterséges intelligencia problematikája sem. A szoftverek fejlődésével egyre több festménytulajdonos alkalmazza a tulajdonában lévő alkotás elemzéséhez ezt az eljárást: készít egy fotót a festményről, megkérdezi a mesterséges intelligenciát és megkapja a választ, hogy ki festette. De vigyázat, az MI olyan utakra is viheti a kérdezőt, amivel több kárt okoz magának és a festményének, mintha utánajárna pontosan a kérdésnek. 2026 nyarán ezt a kérdéskört alaposan körbejártuk a Barabás Villában rendezett Képtelenség című kiállításon, ahol a hamisítási eljárások bemutatása mellett a mesterséges intelligenciák „műértékelő” lehetőségeit is körbejártuk. 

Az elmúlt tizennyolc év alatt bizonyára sok nagy értékűnek vélt hamisítvánnyal találkozott. Mi volt az eddigi legnagyobb „fogás”?

Nagyon sok hasonló esetről beszámolhatnék sajnos, de talán mindenkivel kapcsolatban elmondható, hogy „hinni akart” a műtárgyának eredetiségében. Szerintem ilyenkor nemcsak a pénzügyi veszteség a legnagyobb tragédia ilyenkor, hanem a gyűjtők csalódottsága – a műtárgyban és magukban is.

Rám hárul valamelyest az a feladat, hogy miként kezeljem a helyzetet és hogyan kommunikáljam az ügyfélnek, hogy a festménye hamisítvány. A végtelen csalódottság párosul egyfajta elvesztésérzéssel – a tulajdonosok nagy részének nehéz túllendülni egy ilyen helyzeten.

Végvári Zsófia munka közben (forrás: a Festményvizsgálati Labor Facebook-oldala)

Sajnálatos módon a magyar jogrendszer nem ad megfelelő segítséget a hamisítványok kérdésének jogi elrendezéséhez. Van egy ügyfelem, aki úgy vásárolt meg három festményt, hogy mindegyikhez szakértői bizonyítvány tartozott, majd kiderült, hogy mindhárom kép hamisítvány. Mindez persze százmillió forint feletti vételáron… Sokszor nagy emberi tragédiák húzódnak meg a festmények mögött. A tulajdonosok sok esetben egzisztenciális okok miatt is számítanak arra, hogy a birtokolt művek komoly értékkel bírhatnak, amelyek eladásával javíthatnak gazdasági helyzetükön.

Fontos témának tartom, hogy beszéljünk a nagy értékű festményekről úgy is, mint pénzügyi eszközökről. Vajon jó befektetést csinált a vásárló? Vagy csak bizonyos tranzakciókhoz kellenek ezek a műalkotások? Ezekről az ügyletekről vajon szó esik majd a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal munkája során? Meglátjuk. Egy biztos, nemcsak a politikai környezetet érinti a 2026-os választás eredménye, hanem hatással lesz a műtárgypiacra is. Talán az ön által említett nagy fogás pont a hivatal munkája során fog kiderülni.

Nyitókép: Végvári Zsófia (fotó: Hartyányi Norbert)