„Nálunk olyan munka folyik, amiért az emberek ezt a pályát választják”

Crespo Rodrigo 2011-ben vette át a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatását. Ma az intézmény erős társulattal és közönségbázissal, rengeteg szakmai elismeréssel bír. Az intézményvezetés nehézségeiről és örömeiről beszélgettünk.

2011 óta vezeti a tatabányai Jászai Mari Színházat. Mi az, ami a legradikálisabb változás volt az elmúlt tizenkét évben?

Hogy társulatként működünk. Ezt a 2014/2015-ös évadban sikerült elérnünk, az akkori önkormányzat státuszokat adott nekünk (tíz fővel indultunk el), és a bérek ötven százalékának fedezését is magára vállalta. Akkor még azt reméltük, hogy az állam hozzáteszi a másik felét. Ez nem történt meg, de a bevételekből kigazdálkodtuk az ehhez szükséges összeget. Ez azért volt különösen fontos, mert más munka végezhető úgy, ha kimondjuk, hogy mi egy csapat vagyunk, egyfelé megyünk, együtt képzeljük el a közeljövőt, mint úgy, ha alkalomról alkalomra verbuválunk művészeket egy-egy előadás létrehozására.

Figeczky Bence, Lass Bea, Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Tóth Rita, Kánai Gergely és Maróti Attila Az üvegcipő című darabban (fotó: Prokl Violetta)

Sokan gondolják úgy, hogy a társulati forma elavult. Ők az angol mintát szokták emlegetni, ami épp ennek az ellentéte: ott a művészek produkciókra szerződnek, befogadószínházakban játszanak.

A magyar polgárságnak hatalmas igénye van a színházra – ezt bizonyítja, hogy az elmúlt kétszáz évben rengeteg intézmény, rengeteg társulat alakult. Ebből az aspektusból pedig nevezhetjük a társulatok működtetését kulturális alapfeladatnak. Ez a rendszer szerintem megőrzendő. A mi színházunk nemcsak szórakozási lehetőséget biztosít nézői számára, hanem missziót teljesít. Műsort kínálunk minden korosztálynak, törekszünk a műfaji és művészi koncepcióbeli sokszínűségre egy komoly esztétikai követelményrendszert szem előtt tartva. Az angol rendszer, amit említett, úgy látom, hogy Tatabányán nem növelné, hanem szűkítené a mozgásterünket és a kínálatot. Ha ugyanazt, amit most csinálunk, nem a saját társulatunkkal valósítanánk meg, az más költségekkel járna. De van egy másik szempont is: társulat nélkül a művészek bizonytalan és kiszolgáltatott gazdasági helyzetbe kerülnek, hiszen nincs havi fizetés, szabadúszónak lenni kockázatos.

Figeczky Bence, Dévai Balázs, Mikola Gergő, Maróti Attila, Nagypál Gábor, Kardos Róbert, Király Attila és Crespo Rodrigo a Macbeth című darabban (fotó: Prokl Violetta)

Igazgatóként hogyan teremti meg egy jól működő társulat kereteit?

Megpróbálom a maximálisat kihozni abból az anyagi helyzetből, amiben vagyunk. Ez most épp nem a legjobb időszak. A benzinár nálunk például kulcskérdés, mert a színészeink nem tatabányaiak, hanem kocsival járnak máshonnan ide dolgozni. Támogatjuk az utazásukat, amennyire tudjuk, de ez valójában nem fedezni a költségeiket. A társulat mégis együtt marad, azért, mert nálunk olyan munka folyik, amiért az emberek ezt a pályát választják. A művészek kíváncsiak, maximalisták, elfogadók, nyitottak, és fontos a rendszeresen visszatérő rendezők minőségi munkája is. A kis társulat előnye nálunk az, hogy nincs első, második, harmadik sor, hanem mindenki hasonló súlyú lehetőségeket kap.

Nem könnyű feladat az intézményi kereteket nulláról felépíteni, habár 2011 talán jobb időszak volt erre, mint 2023. Ma belevágna?

Azért nehéz kérdés, mert mostanra sok tapasztalattal gazdagodtam. A mögöttünk lévő három évben, a vírus két hulláma után és a gazdasági válság időszakában biztos, hogy nem vágtam volna bele. De ha a tizenkét évvel ezelőtti önmagamra gondolok, nem hiszem, hogy sok minden el tudott volna tántorítani. Most biztosan megfontoltabb lennék abban a tekintetben, hogy hova, milyen körülmények közé menjek, hogy mit ígérjek meg. Nagy munkán vagyunk túl Tatabányán a színház mindennapi működése szempontjából, illetve a színházunk szakmai szcénában betöltött szerepét tekintve is. Nem biztos, hogy lenne energiám megint elölről kezdeni, de ezt nem tudom megmondani.

Maróti Attila, Mikola Gergő, Csabai Csongor, Kardos Róbert, Egri Márta, Danis Lídia, Király Attila, Dévai Balázs, Crespo Rodrigo, Pilnay Sára, Bartos Ági és Bakonyi Csilla a Jógyerekek képeskönyve című darabban (fotó: Sipos Zoltán)

A koronavírus-járvány és a gazdasági válság mennyi nehézséget jelentett a színház számára?

Jól vészeltük át, és tartalékot is tudtunk képezni. Kihasználtuk azokat a lehetőségeket, amik adódtak, például a bértámogatást. Így senkit nem kellett elküldenünk, át tudtuk szervezni a munkát. Az első időszakban a világban megfigyelhető volt a közös megrendülés, és divatja lett a társadalmi munkának a színházaknál is: ingyen lehetett nézni az előadások felvételeit. Ez aztán fokozatosan megváltozott, mert muszáj volt bevételhez jutni. Akkor mi is fizetőssé tettük az előadásinkról készült felvételeket, amiket így értelemszerűen kevesebben akartak megnézni, de valahogy a járvány időszakán túljutottunk. Ami most van, nehezebb helyzet: kevesebb pénz jut egy csomó területre, így a kultúrára is. Nemcsak a pénztelenség, hanem a bizonytalanság is rendkívül megterhelő ebben a helyzetben, hiszen, ha évadhirdetés előtt megtudjuk, mennyi pénzből gazdálkodhatunk, még átgondolhattuk volna, hogy mi fér bele a keretbe. Nem szereti senki megváltoztatni az évadot, amit megtervezett, és amire leszervezett alkotókat. Most azt látom, hogy óvatosabban tervez mindenki – mi is.

Önkormányzati fenntartású, közös működtetésű a Jászai Mari Színház, amely állami forrásokra is pályázik. Egy évben negyedannyi pénzből gazdálkodik, mint például a Győri Nemzeti Színház, harmadannyiból, mint a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Habár a nézőtér önöknél nagy, négyszáz főt tud befogadni, a jegyárak elég alacsonyak. Mi a legnagyobb kihívás a költségvetés kigazdálkodása során?

Nagyon meg kell gondolnunk, hogy mikor és mire költünk. Volt például olyan időszakunk, amikor saját díszletműhelyünk volt. Amikor az állam úgy döntött, hogy a közalkalmazotti státuszból alkalmazotti státuszba teszi a színházi dolgozókat, a műhely munkatársai mindannyian felmondtak. Mivel ez olyan volt, mintha megszüntettük volna a munkaviszonyukat, még fizetnünk is kellett a távozóknak. Szakembert azóta sem találunk, és ez komoly problémát jelent, hiszen a piacról kell megrendelnünk a díszleteket, ami sokkal nagyobb kiadást jelent és sokszor kompromisszumokat is: nem biztos, hogy olyan minőségben készül el egy díszlet, amilyennek az alkotó elképzelte.

További nehézség, hogy a támogatások mértéke nem nő egyenesen arányos mértékben az inflációval, és hiába növeltük duplájára a 2015 és 2019 közötti időszakban a működési bevételeinket, egy-egy előadásra egyre kevesebbet tudunk költeni, illetve a ráfordítható összeg sok mindent már nem is tud fedezni. Az előadásonkénti kiadás–bevétel hiába pozitív mérlegű, nem térül meg. Ehhez drasztikus jegyáremelésre lenne szükség. Ha a középosztály olyan erős lenne anyagilag, hogy az emberek ki tudnák fizetni a tizenöt-, húszezer forintos jegyeket, akkor az állam lassan kivonulhatna a kultúrafinanszírozásból. De ez sajnos nincs így.

Honti György, Kardos Róbert, Figeczky Bence, Bartos Ági és Megyeri Zoltán a Kasimir és Karoline című előadásban (fotó: Sipos Zoltán)

Egy olyan fesztivál, mint a MOST FESZT, ami kis költségvetésű kamaraprodukciókat hív meg évről évre, tud nyereséges lenni?

A kamaraszínházunkban nyolcvan-kilencven néző fér el. Az épített nézőtérre – hiszen ezeket a produkciókat sosem nagyszínpadon játsszuk – százharminc-száznegyven fő. Így a bevétel alacsony. Ezt a fesztivált önkormányzati támogatásból és egy állami pályázaton nyert forrásból finanszírozzuk, enélkül nem tudnánk megrendezni.

Láttam a színház honlapján, hogy vannak egyéni támogatóik is.

Igen, ez a patrónusprogramunk. Aki támogatni akar bennünket, az egy magasabb árú bérlet megvásárlásával teheti meg ezt. A patrónusaink között vannak cégek és magánszemélyek is, de mecénás, aki annyi pénzzel támogatna minket, amiből egy előadást létre lehetne hozni, nincs. Hiába van például Tatabányán ipari park, a szponzorációs kérdések nem ott dőlnek el, hanem a nyugat-európai cégközpontban, ami ha a szumátrai tigrisek megmentését tűzte ki céljául, akkor a feje tetejére állhat a Jászai Mari Színház, akkor sem fog támogatást kapni.

Bakonyi Csilla, Széles Tamás, Crespo Rodrigo, Baksa Imre, Egri Márta, Szakács Hajnalka és Danis Lídia a Szutyok című darabban (fotó: Prokl Violetta)

Igazgatónként hogyan tudja összehangolni a vezetői feladatait és a művészi munkáját?

Egy csomó mindent élvezek a vezetői munkában. Nem azt, hogy igazgató úrnak szólítanak, ráadásul nem is szoktak, vagy ha igen abban mindig van valami vicces, hanem hogy vannak feladatok, amiket érdekesnek találok.

Mint például?

Gazdasági kérdésekről gondolkodni, tárgyalni, és ami a legszebb: összeállítani egy évadot. Ennek persze van idegőrlő része is, amikor ott állunk az utolsó pillanatban, és még mindig van valami, amit nem sikerült eldöntenünk. A művészi munkámat mindig igyekszem határozottan elválasztani a vezetői feladataimtól. Amikor próbálok, arra törekszem, hogy egy legyek a többiek közül. Nyilván hamarabb megtalálnak a problémák, illetve ha előkerül egy, akkor rám szegeződnek a tekintetek. Remélem, jó válaszokat adok a felmerülő kérdésekre.

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Crespo Rodrigo (fotó: Sipos Zoltán)