„Napi szükségletem, hogy segítsek”

Hol a Budapesti Fesztiválzenekar Vicenzai Operafesztiváljának megvalósítását segíti, hol azért harcol, hogy a jegyértékesítő felületeken támogatói jegyeket lehessen vásárolni. Zorán koncertjéről elkéri a legjobb jegyeket, és fogadást is szervez az Autistic Art mecénásainak. Rényi Andrea – az első hazai tulajdonú reklámcég, a Spot egyik alapítója – az idei Art is Business Díj Mecénás kategóriájának nyertese. Nemcsak önkéntes munkával, hanem hatalmas összegekkel is dotálja a kulturális és a szociális szférát. Ő ugyanis a kultúra támogatását a jövő szempontjából stratégiai célnak tartja. 

Otthonról hozta a szociális érzékenységét? Ezt látta a szüleitől gyerekkorában?

Viszonylag szerény körülmények között nőttem fel. Bár jóságos és segítőkész emberek voltak a szüleim, ilyesmire nem gondolhattak. De azokban az időkben nem létezett magántulajdon se, az efféle jótékonykodás kultúrája csak a rendszerváltással alakulhatott ki. Szerencsés nyertese voltam a szabadság és a szabad piac eljövetelének: épp jókor, a nyolcvanas évek végén alapítottunk harmadmagammal egy kreatív reklámügynökséget, két évtizeden át nagyon sikeresek is voltunk. Vezetőként meg kellett tanulnom emberekkel bánni, csapatot építeni, megküzdeni nehéz helyzetekkel. Például, ha problémákba ütközünk, nem szabad panaszkodni, hanem mindig a megoldásra kell fókuszálni: vagyis dolgozni kell. Hogy ma azt tehetem, ami miatt ezt a díjat kaptam, leginkább ennek köszönhetem. Nemcsak a jómódot, amelyben élek, és amely lehetővé teszi, hogy mecénás lehessek, hanem azt a meggyőződést is, hogy támogatni is csak okosan és célirányosan érdemes. 

Milyen élethelyzetben kezdett azzal foglalkozni, hogy támogassa a kultúrát és a szociális szférát?

Miközben sikeres üzleti karriert futottam be, azt is láttam, hogy a piacgazdaság nem mindenkinek „fekszik”: barátaim és szeretteim között olyanok is vannak, akiknek sokat köszönhetek, de olykor a mindennapi élet legelemibb kihívásaival is nehezen küzdenek meg. Jó érzés volt alkalmanként könnyíteni a terheiken, és praktikus tanácsokkal is segíteni nekik. Ha már megtehetem, visszaadok valamit abból, amit nélkülük aligha érhettem volna el. Személyes okokból legalább tizenöt-húsz éve támogatjuk a férjemmel a Budapesti Fesztiválzenekart is. Bár nem vagyok zeneértő, gyerekkorom óta fontos nekem a zene. Édesapám odahaza minden nap Bachot hallgatott, ebben nőttem fel, emiatt is lógtunk fiatal korunkban állandóan a Zeneakadémia második emeletén. Részben e nosztalgia miatt vonzott ez a nagyszerű zenekar és személy szerint Fischer Iván aurája. Ezeken túl ma már tartósan ideköt bennünket az ügyszeretet, a támogatók felelősségtudata, és persze a büszkeség, hogy részesei vagyunk ennek a közösségnek, és osztozunk sikereikben.

Tíz éve, amikor felhagytam a napi menedzseri munkával – már csak tulajdonostársként, távolról követem a cégünk ügyeit –, még éreztem magamban erőt és kedvet valamilyen hasznos aktivitásra. Rájöttem, ügyfélkapcsolati igazgatóként szerzett tapasztalataimat – emberismeretemet, problémamegoldó attitűdömet és szervezői rutinomat – leginkább olyan területeken szeretném hasznosítani, ahol szükség van rá. Azóta tudatosan törekszem arra, hogy gondosan válasszam meg, mit és miként támogassak. Így már én kerestem meg az Autistic Art Alapítványt, amikor egyik jótékonysági árverésük során véletlenül kiderült, hogy mindössze négyen dolgoznak benne. El sem tudtam képzelni, hogyan képes egy ilyen kis csapat kapcsolatot tartani ennyi, területileg szétszórt autistaotthonnal. Úgyhogy felajánlottam a segítségem, és ott ragadtam. Nagyon szeretem őket. 

A támogatás mindig anyagi segítséget jelent?

Örömömet lelem például projektek kitalálásában vagy továbbfejlesztésében. Sokszor többet ér, ha olyan eszközöket és technikákat dolgozunk ki, amelyek újabb támogatók bevonzásában segítenek. Elértük például, hogy bizonyos jegyértékesítő felületeken már támogatói jegyeket is lehet vásárolni. Évekig bombáztam ezzel a Jegymester Kft.-t, és már szép támogatást összegyűjtöttünk ezzel az Autistic Artnak. A Libri évek óta árul kétszáz forintos adományjegyeket, most sikerült a mi alapítványunk termékeit is – művészi tehetségű autista emberek eladható munkáit – bevinni ebbe a kereskedelmi hálózatba. Hiszek a „sok kicsi sokra megy”-alapú tömeges támogatásban: ha többen hajlandók arra, hogy miközben maguknak vásárolnak, jótékony célból felfelé kerekítsenek, netán a fizetésnél hozzátegyenek egy százast, ezrest, abból tetemes összeget lehet juttatni a rászorultaknak.

Hallottam, hogy a Fesztiválzenekar jótékonysági árveréssel összekötött bálján licitre ajánlott egy balatoni pezsgős vitorlázást, amelyért csata tört ki. 

Volt ilyen is, afféle jópofa nyári szórakozás, de azért nem erre tenném a hangsúlyt. Ennél komolyabb, hogy a férjemmel jelentős összeggel segítettük Fischer Ivánt és a Fesztiválzenekart, amikor két éve, Olaszországban elindították a Vicenzai Operafesztivált. Sok munka kell még ahhoz, hogy erős nyugat-európai fesztivál váljon belőle. 

Rengeteg dolgot vállal: felügyelőbizottsági tag a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házában, valamint felügyelőbizottsági elnöke az UNICEF Magyarországnak. Olyan kulturális ügyet, intézményt is támogattak férjével, Straub Elekkel, mint például a Cirko-Gejzír és az El Kazovszkij-kiállítás. Milyen szempontok alapján válogatnak?

A hazai magas kultúra sorsa roppant fontos a jövő szempontjából, szerintem stratégiai támogatási célpontnak kellene tekinteni. A magyar művészeti élet számos területe nagyon is rászorul arra, hogy független forrásból is segítséget kapjon. Persze nem mi fogjuk megmenteni, de ahol tudjuk, segítjük. A klasszikus hagyomány mellett fontosnak tartjuk a kortárs művészet ügyeit is, szívesen állunk olyan események és helyszínek mellé, amelyekben a kultúra, az ízlések és vélemények sokszínűsége fejeződik ki.  

Hogy látja, mennyire széles a magyarországi magántámogatói kör kulturális és szociális területen?

Elég szűknek látom. Gyakran megfordulok jótékonysági aukciókon, és szinte mindenhol ugyanazon arcokkal találkozom. Ráadásul ez a kör nehezen fiatalodik: a saját források lehetősége fordítottan arányos az életkorral. De azért tavaly először az volt a benyomásom, hogy az Autistic Art aukcióján fiatalabbak is megjelentek.  

A segítő szervezet tevékenysége önmagában miért nem elég csábító? Miért van szükség támogatói csomagokra, extra szolgáltatásokra?

A támogató alapjában önként és ellenszolgáltatás nélkül ad, hiszen ez az adomány lényege. De azért nincs ellenére, ha azzal köszönik meg a támogatását, hogy valami extra ajándékot kap. Ezért intéztük el például az alapítvány segítőinek, hogy a legjobb helyekre ülhessenek Diana Krall és Zorán koncertjén, a műsor után koccinthassanak vagy személyesen beszélhessenek a fellépő művészekkel. A Vicenzai Operafesztivál támogatói is ott voltak a Teatro Olympicóban a bemutatókon, kamarakoncerteket is kaptak, és olyan exkluzív helyekre is bejutottak, ahova turistaként nem lett volna módjuk. Az ilyesmi azért nagyot lendít a segítőkedven.

Mit javasol, hogyan támogasson ügyeket, akinek nincs pénze, és sosem volt még önkéntes?

Tinédzserként Kanadában járva találkoztam egy jól szituált idős hölggyel, aki egyetemet végzett, szép életet élt a férjével, és amikor magas állásából nyugdíjba vonult, elment múzeumi önkéntesnek. Nem értettem a dolgot: miért dolgozik ingyen? Ma már tudom, milyen igaza volt. Szerintem nálunk is sokan vállalnának önkéntes munkát pár órára könyvtárban, múzeumban – ha lenne a nyugdíjasoknak elég jövedelme és kialakulna ennek a kultúrája is Magyarországon. Mert az önkéntesség legalább annyira jó és fontos annak, aki vállalja, mint, akinek segít. Nem áldozatvállalás, inkább jó érzés és sikerélmények forrása: erőt, energiát és értelmet is ad éveinknek. Csak ajánlhatom azoknak, akik megtehetik: minél többen, minél intenzívebben kapcsolódjanak be!