„Néha muszáj kockázatot vállalni”

Munkanélküli színészből lett színházigazgató. Mindenki lebeszélte, de neki valamilyen titkos érzéke azt súgta, menni fog. Azóta a családi vállalkozás százötven embernek munkát adó színházzá nőtte ki magát, amely estéről estére telt házakkal játszik, és a minőségi bulvárdarabok mellett egyre inkább feltűnik egy másik hang is.

Fotó: Juhász G. Tamás

Nemrég ünnepelte tizedik születésnapját a Játékszín, mármint a magánszínházi időről beszélünk. Ezalatt a tíz év alatt volt taomegvonás, kultúrharc, Covid, most pedig az infláció és a rezsiválság. Mi az, ami önöket, a Játékszínt ezekből a leginkább sújtotta?

Mindig vannak nehéz pillanatok egy színház életében, persze azt azért nem hittük volna, hogy egyszer csak bezárnak a színházak. Kétszer fél évig voltunk zárva, és mivel magánszínház vagyunk, érzékenyen érintett minket egy ilyen mértékű bevétel kimaradása.

Önök állami pénzt nem is kapnak?

Ahogy minden magánszínház ma Magyarországon, mi is kapunk állami segítséget, de ez az összeg az összköltségvetésünknek mindössze húsz-harminc százalékát teszi ki. Viszont nagyon fontos, mert a villany- és a gázszámlánk is a tízszeresére emelkedett, ezt már nem lehet kikalkulálni jegyárakból, hiszen ehhez ötvenezer forintos jegyeket kéne árulnunk. A Játékszín alapvetően nem politizál, a minőségi szórakoztatás a profilunk, de az állami támogatást most is várjuk, mert ha nem kapunk, egy színház kerül bajba. Bizonytalansági faktor mindig van a támogatásban.

Az inflációval hogyan tudnak megbirkózni?

A beszállítóink mind árat emeltek, a díszlet, a jelmez, a faanyag – minden díszletünk fából van – jóval drágább lett, viszont a jegyek árát csak tíz százalék alatti mértékben emeltük. Tény, hogy vannak olyan előadásaink, például a Menopauza, a Legénybúcsú, amelyekre drágábbak a jegyek, de ez eddig is így volt. A legmagasabb áron a Menopauzára kapható jegy, 13 900 forintért. Szerencsére két hónapra előre, pillanatok alatt elfogynak a jegyek. Ebben a produkcióban nagyon komoly fény- és ledtechnikát alkalmazunk, ezért folyamatosan, egy blokkban, egymás követő estéken kell játszanunk a bontás és építés miatt.

Mit gondol, miért a Menopauza a legsikeresebb előadásuk?

A téma miatt. Amikor műsorra tűztük, sokan le akartak minket beszélni, a címéről mindenképp, tehát tulajdonképpen rizikó volt, mert van olyan hozzáállás is, hogy jaj, erről nem beszélünk, ez intimitás, kikérjük magunknak. De azóta az előadás sikere mindenre rácáfolt, úgy kell leállítanunk a végén a húsz-huszonöt perces „standig ovationt”, és aki egyszer megnézte, szeretné még egyszer vagy többször látni. A siker oka, hogy humorral és elegánsan beszélünk a témáról, és ez a nők számára határtalanul felszabadító.

Sokan lebeszélték a bemutatásáról. Máskor is vállal rizikót?

A minőségi szórakoztatás nem feltétlenül és nem kizárólag vígjátékot jelent nálam, néha be kell vállalni olyat, ami kockázatos. Ilyen például a Teltház című darab, amit nemrég mutattunk be, egyszemélyes vígjáték, színésztechnikai bravúr, de kezdetben a nézők kissé berzenkedtek: jó, Nagy Sanyi játszik benne, ennek örülünk, de ki játszik még? A Chaplin-féle Nagyvárosi fények is kockázat volt, mert nem beszélnek benne, noha szenzációs darab, minden fesztivált megnyernénk vele. Hét díjat söpört be itthon, de ez az a produkció, amellyel külföldön is tudnánk bizonyítani, hogy a magyar színjátszás erős és jó, mert erről még nincsenek meggyőződve Európában. Arról, hogy a román, az orosz, a lengyel színház erős, már igen. Készülünk bemutatkozni mi is.

Fotó: Juhász G. Tamás

Mely színházakat tekinti konkurenciának?

Egyiket se, az régen rossz lenne. Nem baj, ha jó előadások mennek a Centrálban vagy Orlainál, támogatnunk kell egymást. Ne ellenségek legyünk, hanem barátok és segítsük egymást! Budapest elbír ennyi magánszínházat, és mindegyik tud teltházat produkálni.

A Játékszínnek nincs saját társulata. Mekkora apparátust irányít?

Hatvan munkavállalónk van, plusz a nyolcvan-nyolcvanöt színész, ez két-három társulatnyi ember. Most már középvállalkozás vagyunk, évi négyszáz fölötti előadásunk és száznegyvenezer nézőnk van, mind a két szám kimagaslónak számít, ezekkel kenterbe verjük a nagyobb színházakat is.

Volt-e olyan döntése, ami bukáshoz vezetett?

Ilyen még nem volt, szerencsére, de nem is tehetem meg, hogy bukom egy darabbal. Annyira már értek a színházhoz, hogy tudom, mit szabad bemutatni a Játékszín közönségének és mit nem. Az már előfordult, hogy egy előadás csak egy vagy két évadot ment, de azok sem voltak bukták, csak egy bizonyos nézői rétegnek szóltak. De néha ilyet is kell csinálni. Ilyen volt Székely Csabától a Bányavirág, a Sebestyén Aba által előadott, szintén Székely Csaba-monodráma, a Szeretik a banánt, elvtársak? és Bánsági Ildikó főszereplésével a Mennyei hang. Évente több száz darabot olvasok el, nagy többségük használhatatlan.

Kik képezik az önök nézőgárdáját?

Alapvetően a budapesti harminc-negyven év fölöttiek, akik kicsit már jobb módúak és meg tudják fizetni a mi jegyeinket. Nálunk nincs 1500-2000 forintos diákjegy, mint más színházakban, ezért hozzánk alapvetően nem a diákok járnak. Arra is büszke vagyok, hogy a Játékszínbe csinos, jól öltözött emberek jönnek.

Sokat ad arra, hogy neves ügyvédek, művészek, közéleti személyiségek legyenek jelen a premierjein és az azt követő partikon.

Igen, hozzánk sikk járni, és én vállalom, hogy szeretem, ha van bevonulás a vörös szőnyegen, mint mondjuk, Londonban vagy New Yorkban. Annál jobb marketing nem kell, mint amikor a premiervendégek még aznap éjfélkor hírét viszik a közösségi médiában, milyen jó volt az előadás, és ez másnap a jegybevételen is meglátszik. Igen, én adok erre.

Fotó: Juhász G. Tamás

Mácsai Pál nemrég, amikor a CEU-n beszélt Örkény Színház-i igazgatói tevékenységéről, azt mondta, hogy kívülről a színházigazgatás művészi tevékenységnek tűnik, de valójában kőkemény műszak a nap tizennégy órájában.

Teljesen igaza van. Én nem a székemben szivarozom, miközben művészi kérdésekről vitatkozom. Az én felelősségem, hogy legyen WC-papír, a büfében friss legyen a perec, jó legyen az ital, hogy a színészek mögött minőségi művészeti háttér legyen. Ez kőkemény műszak, folyamatmenedzsment, és olykor – mint a pandémia idején – válságmenedzsment is.

Mit tekint a legfontosabb igazgatói erényének?

A kommunikációt. Szerintem Budapest legjobb művészeti titkársága és menedzsmentje itt van nálam. Nálam szeretnek az emberek dolgozni, itt béke, nyugalom van, egyszer az egyik munkatársam meg is kérdezte, hogyan tudok problémák esetén is nyugodt maradni.

És mit tart a gyengéjének, vagy melyik az a terület, ahol még fejlődnie kell?

Folyamatosan fejlődnöm kell természetesen. A színházigazgatást tíz éve csinálom, de még mindig ott van a tojáshéj a fenekemen, tanulnom kell idősebb kollégáktól, tanulnom kell PR-t, marketinget, social médiát. Amíg élek, tanulni fogok.

Korábban színész volt. Színházigazgatói ambícióival a színészieket háttérbe szorította, vagy maguktól szorultak háttérbe?

Nem csökkentek a színészi ambícióim, hanem megszűntek. Nem szeretnék se játszani, se rendezni. Sokan kérdezik, miért nem játszom vagy rendezek, hisz megtehetném a saját színházamban. Én azonban nem érzem sportszerűnek, nekem lehetőséget kell adnom színészeknek és rendezőknek, plusz boldog vagyok attól, hogy másnak adok munkát. Engem kielégít a színházcsinálásnak ez a formája. Ez egész embert kíván, és én igazgatóként már nem tudok úgy színpadra menni, hogy közben azon gondolkodom, aláírtam-e egy szerződést vagy nem. Korábban színészként ezerrel voltam jelen a színpadon és nem létezett semmi más, ma már ezt nem tudnám megtenni.

Tehát automatikusan szűntek meg a művészi ambíciói az igazgatói léttel?

Azon kevés színigazgatóhoz tartozom, aki nem akart igazgató lenni. A Budapesti Kamaraszínház megszűnt, ott álltunk egy évig munkanélküli színészként, és adódott ez a lehetőség, hogy próbálkozzunk egy magánszínházzal. Mindenki mondta, milyen hülyék vagyunk és meg fogunk bukni, a családunk és a vagyonunk is rá fog menni.

Fotó: Játékszín

Mondhatjuk, hogy véletlenül lett színigazgató?

Én nem igazgató akartam lenni, színész voltam, de meg kellett élni, a feleségem is színésznő, és mind a ketten elvesztettük a munkánkat. De megléptük, és most tartunk ott, hogy úgy tűnik, mégse volt hülyeség. Ebben nagyon sok munka van, a színházat éjjel-nappal kell csinálni, nem napi két-három órában.

Szponzorok hosszú listája található a foyer-ban. Ők a színházi költségvetés mekkora részét teszik ki?

Semekkorát. Nagyon nehéz mostanság támogatást szerezni, a mecenatúra Magyarországon nem létező dolog. Nagyon örülnék, ha visszatérne, de úgy szponzort már nem tudunk keresni, hogy pénzt kérünk. Van, aki vizet ad, van, aki WC-papírt, van, aki órát, ezek mind barterüzletek, anyagi támogatást sajnos egyetlen szponzortól sem kapunk. A színház a jegybevételből él. Régebben a taón keresztül lehetett támogatni a színházat, de ez ma már nincs.

Változott a személyisége azóta, hogy színházigazgató lett?

Biztos, hogy változott, máshogy látom már a színészeket is, a világot is, és miután felelősséggel tartozom százötven ember életéért, nagy a stressz rajtam. A színészet gondtalanabb élet, most én felelek színészekért, épületért, darabokért, de hát teher alatt nő a pálma. Nem szeretek összeomlani, azt gondolom, hogy dolgozni, dolgozni, dolgozni kell.

Mire a legbüszkébb tízéves pályafutása alatt?

Például arra, hogy Agatha Christie darabját, A vád tanúját előadtuk a Fővárosi Törvényszéken. Olyan még nem volt a világon, hogy egy működő bíróságon, ahol emberek sorsa dől el, ahol az 56-osok pere volt, ahol A tanú című filmet forgatták, ott egy élő színházi előadás valósuljon meg. De büszke vagyok az elmúlt tíz évünkre összességében is, arra, hogy még mindig hasít a Játékszín, arra, hogy jobbnál jobb színészek szerződnek hozzánk, és a nézőinkre is, velük együtt nyert bizonyosságot, hogy van létjogosultságunk ebben a szcénában.

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Bank Tamás (fotó: Juhász G. Tamás)