Nem a pszichés betegsége miatt zseni valaki

A váci pszichiátriai gondozó vezetője, amikor éppen nem rendel, verseket zenésít meg és énekel. Annak idején a Szélrózsa együttesben játszott, alapító tagja a Strófa triónak is, amely idén tizenöt éves. Kérdeztük arról is, mit gondol az őrült zseni teóriájáról. A nagy művekhez nagy szenvedés kell?

Ha a foglakozását kérdezik, mit szokott mondani? Pszichiáter, zenész?

Orvosnak tartom magamat, zenészként inkább amatőrnek, bár van működési engedélyem. A zene számomra elsősorban hobbi.

Említette egyszer, hogy a családjában nem volt orvos. És művész?

Az sem. Az édesapám pék volt, az édesanyám titkárnő. Angyalföldön laktunk, majd tizenöt évig Újpalotán. A szüleim három gyereket neveltek fel, anyagilag nem nagyon tudtak támogatni minket, úgyhogy én már gimnazistaként dolgoztam. A pékségből motorral szállítottam ki a másnapi megrendeléseket. A keresetemből vettem meg az első gitáromat is. A hetvenes évek elején jártam gimnáziumba, akkoriban divat volt hangszeren tanulni, és mint sok más srác, én is a gitárt választottam.

A hetvenes évek a rock nagy korszaka volt. Elképzelte magát világhírű sztárként?

Sosem voltak ilyen ambícióim. Beiratkoztam Pintér Alice Pozsonyi úti magániskolájába, és akusztikus gitáron tanultam. Időm sem lett volna zenei karriert építgetni, mert miután 1974-ben leérettségiztem, felvettek a SOTE-ra. Bár kezdetben nem voltam eléggé motivált erre a pályára. Középiskolában a biológia érdekelt leginkább, országos versenyen harmadik lettem. Mivel biológus nem szerettem volna lenni, tanítani nem szerettem volna, maradt az orvosi egyetem. Az orvoslás akkor vált komollyá számomra, amikor elkezdődtek a klinikai gyakorlatok: a belgyógyászat, a pszichiátriai is érdekelt, de leginkább a neurológia, ám diploma után sehol nem találtam a fővárosban ilyen állást. Viszont mindenképp Pesten akartam maradni, egyrészt mert itt dolgozott az akkori barátnőm jogászként, másrészt 1980-ban Dara Vilmos, Kurucsai László és Sólyom Tamás mellett egyik alapító tagja lettem  a Szélrózsa együttesnek, és nem akartam ebből sem kimaradni. Úgyhogy amikor felajánlottak egy orvosi státuszt az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) elvállaltam, hogy Budapesten maradhassak.

Csak ezért vállalta?

Másért is. Az Igazságügyi Minisztérium az IMEI polgári alkalmazottjait kikérhette a hadseregtől. Így a katonai szolgálatot ott tölthettem orvosként. Amikor azonban a katonaidő letelt, ott hagytam az IMEI-t. Nem az a hely volt, ahol a kezdő orvos a pályát elképzeli. Ezután kerültem a váci kórházba pszichiáternek. Az Élmunkás térről indult a kórházi busz, még létezett a közvetlen járat. Ott ragadtam Vácott, ma is ott rendelek: 1993 után a pszichiátriai járóbeteg-gondozó vezetőjének neveztek ki. Ez nagyon sokszínű munka. Mivel területi gondozóközpont vagyunk, minden beteget el kell látnunk, gyógyszeres és pszichoterápiás kezeléseket egyaránt alkalmazunk. Bár nemrég nyugdíjba menetem, továbbra is vezetem az intézetet, és rendelek is.

Ám az orvoslás mellett az aktív zenélésről sem mondott le. Az első zenekaruk a Szélrózsa, kezdettől fogva megzenésített verseket játszott. Mi vonzza ebben a műfajban?

A versek mindig is közel álltak hozzám, a költészet is tele van zeneiséggel. Sokszor már első olvasásra kihallani a strófákból a ritmust és a dallamot. Verseket zenésítettem meg, énekeltem is. Annak idején a SOTE-n művészeti csoportok jöttek létre, én a gitáros-énekesekhez csatlakoztam. Rajtuk keresztül több amatőr zenészt is megismertem, így alakítottuk meg négyen a Szélrózsát, amelyben egyébként én voltam egyedül orvos. 1983-ban engedélyt szereztünk az Országos Rendező Irodánál. A koncertek szervezése akkoriban még könnyebben ment. Megvolt az a politikai ifjúsági szervezet, amelyik dotált ilyen kulturális programokat. Gyakran meghívtak minket vidéki könyvtárakba, művelődésii házakba is, mert még ezeknek az intézményeknek is volt rá költségvetésük. Különböző hazai és határon túli fesztiválokon léptünk fel, televíziós felvételeket készítettek velünk, lemezeink jelentek meg. Sok fellépésünk volt akkoriban. Összeállítottunk például egy gyerekműsort Detre Annamária színésznővel, aki meglehetősen ismert volt, mivel ő szinkronizálta Isaurát a Rabszolgasorsban. Rengeteg gyerekkoncertet adtunk, jártuk az országot. Akadt olyan időszak, amikor a zenéléssel jobban kerestem, mint orvosként. A rendszerváltás után a támogatási rendszer is teljesen átalakult, pályázni kellett mindenért. De például az iskolákat működtető önkormányzatoknak még egy ideig voltak forrásaik kulturális célokra is. Így jutottunk el a Sólyom Tamás zenésztársammal együtt készített Radnóti-műsorunkkal több iskolába is.

Múlt időben fogalmaz. Ez volt a hőskor? Ma már kevesebb a felkérés?

Sokkal kevesebb. Nincs forrás. Pedig ma is lenne igény erre a műfajra, hiszen még most is van egy réteg, amelyik szereti az irodalmat és olvas könyveket. Csakhogy a közművelődési intézeteknek általában egy fillérjük sincs. A könyvtárak, „művházak” nem tudnak fizetni. Az iskolák nem az önkormányzatok tulajdonában vannak már, fenntartásuk, működtetésük is kérdéses, nemhogy a kulturális lehetőségeik.

Az orvosi hivatás presztízse is csökkent a rendszerváltás óta…

Nem is kicsit. Ma már sokan azért végzik el itthon az orvosi egyetemet, hogy azután külföldre menjenek. Nem csak a fizetésük nagyobb kint, hanem jobb körülmények között dolgozhatnak, és megbecsülik őket.

Ugyanakkor a hazai orvosok közt is feltűnően sok a művész. Hogyan függ össze a gyógyítás az alkotással?

Az alkotás lehet önterápia is, oldja azt a rengeteg stresszt, feszültséget, amivel az orvosi hivatás együtt jár. Én is, ha munka után hazaérek, gyakran előveszem a gitáromat és játszom csak úgy magamnak. A zenével magamat is karban tartom. A zenélés eltereli a figyelmemet mindennapi gondjaimról. Alkotni, létrehozni valamit, ami megosztható másokkal, igazi nagy öröm. Az orvosi munkában, pláne az enyémben, ritka az azonnali siker. Az eredmények sokszor hosszú idő után mérhetőek. A színpadon állva viszont látjuk a közönség reakcióját, és szól a taps. Én félig-meddig színpadfüggő is lettem, azt hiszem.

Hogy érti ezt?

A Szélrózsa együttes 1990-ben felbomlott. Sólyom Tamással duóban folytattuk, lemezre énekeltük a Simon és Garfunkel dalait magyarul. De hat év után szétváltunk, és évekig nem zenéltem. Az előadó-művészethez kell valamennyi exhibicionizmus is, nekem egy idő után már nagyon hiányzott a szereplés, a színpad. Úgyhogy szakmai előadásokat vállaltam a Magyar Pszichiátria Társaság konferenciáin, és más szakmai rendezvényeken. Aztán 2006-ban úgy alakult, hogy két zenésztársammal, Dara Vilmossal és Tábi Tamással együtt meghívtak minket Torontóba, a Magyarok Házába játszani. Sokfelé koncerteztünk Kanadában a kint élő magyaroknak. Óriási élményt jelentett nekik is, nekünk is. A külföldi siker összehozott hármunkat, és úgy döntöttünk: együtt maradunk. Így hárman alapítottuk meg a Strófa triót, ami idén tizenöt éves, és hamarosan megjelenik a harmadik lemezünk megzenésített versekkel.

Ha egyre kevesebb a fellépési lehetőség, mi hajtja önöket?

Egyszerűen szeretünk együtt zenélni, noha ez egy meglehetősen költséges hobbi. Sok jótékonysági fellépést vállalunk, többször is játszottunk például a Baross utcában lévő szociális otthonban időseknek. Könyvtárakban is elmentünk úgy, hogy semmit se tudtak fizetni. Reikort Ildikió zenetanárnővel Kiskovácsiban a kórház pszichiátriai betegeinek muzsikáltunk. Működtetjük a Strófa klubot, havonta egy alkalommal a Ferencvárosi Művelődési Központban. A belépőjegyek árából jóformán semmi hasznunk nincsen, mert amit a művelődési ház visszaforgat nekünk, vendégművészek meghívására fordítjuk. Ez a kollégák számára is fellépési lehetőség. A verseket illetően gyakran zenésítjük meg a kortárs költők műveit is, többek közt Karácsondi Imre, Birtalan Ferenc, N. Horváth Péter, Komáromi János, Kiss Anna, Oláh András, Sárhelyi Erika, Savanya István, Kiss Anna, Nagy Teréz költeményeihez írtunk zenét. Elsősorban azért választjuk ki ezeket a verseket, mert nagyon jók, és szinte kínálják magukat a megzenésítésre. A költők többsége örül ennek, hiszen így a műveik szélesebb közönségréteg számára válhatnak ismertebbé, és aki koncerten hallja először ezeket a verseket, utána talán a könyveket is megveszi.

A zene mit ad hozzá a pszichiátriai munkájához? Érzékenyebb, nyitottabb lett a betegeivel?

A lelki gyógyításhoz nélkülözhetetlen az empátia és a türelem, nem hiszem, hogy ez a zenéléstől függene. De például amikor osztályon dolgoztam, tíz évig tartottunk zeneterápiás foglalkozásokat. A páciensek mindenféle ritmushangszerszert is kaptak, és együtt énekeltünk. Nagyon szerették ezeket az alkalmakat, megnyugtatta őket. Amikor énekeltünk, nem számított ki az orvos, az ápoló, és ki a beteg, mert a zene az egyik legjobb közösségformáló erő.

A betegei között több a kreatív személyiség? Igaz, hogy a nagy alkotáshoz nagy szenvedés kell?

Én nem hiszek ebben. Pusztán azért, mert valaki lelkileg sérült, még nem fog jó verseket írni, szépen festeni vagy szobrokat faragni. A művészethez elsősorban tehetség, képzelőerő és biztos technikai tudás kell, valamint kitartás is. A körülmények vagy a felfokozott érzelmek hatására még jelentősebb művek születhetnek, de nem a pszichiátriai állapota miatt lesz valaki zseni, hanem azért, mert annyira tehetséges és eredeti.

Az interjú létrejöttét a B. Braun Magyarország támogatta.