„Nem is akartunk megoldást kínálni”

Szimler Bálint filmje, a Fekete pont nemcsak a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál három díjával dicsekedhet – hetek óta tarol a magyar mozikban is. A letaglózó, lelket háborgató alkotás kendőzetlenül mutatja meg a magyar közoktatás ellehetetlenült, a gyermekek igényeit minimálisan sem figyelembe vevő siralmas helyzetét. A siker okáról, a hazai közoktatás állapotáról, a filmszakma összefogásáról és az Amerikába való távozásáról beszéltünk a 37 éves rendezővel.

Bemutatója után óriásit robbant a film, és azóta is vezeti a nézettségi rekordokat, pedig eléggé az arcunkba tolja a közoktatás állapotán keresztül a magyar valóságot. Számított ekkora sikerre? Mit gondol, mi lehet az oka?

Jelenet a filmből (forrás: Mozinet)

Hiányoltam, hogy aktuális, az egész társadalmat érintő, a közéletet is élénken foglalkoztató releváns témák jelenjenek meg a magyar filmekben, az amerikai világ koppintása helyett. Hogy ebből a valóságunkból induljunk ki, ne egy képzeletbeli világból. A színházban inkább szerepelnek ezek a helyzetek, de a filmekből nekem hiányoztak. Meggyőződésem, hogy a nézők jobban reagálnak olyan témákra, amelyekhez közük van, amelyekhez van képzettársításuk, amiről van élményük. Reméltük, hogy éppen ezért megszólítja a film az embereket, de erről a nézettségről álmodni sem mertünk.

De hiszen mindenki járt iskolába.

Önmagában ettől még nem biztos, hogy működik. Sőt, remélem túl tud mutatni ezen a témakörön, mert nem csak az iskoláról és az oktatási helyzetről szerettem volna beszélni, hanem emberi viszonyokról, a frusztráló tétlenségről, úgy általában a közhangulatról. Egy mikroközegen keresztül valami nagyobb ívű problémára rávilágítani. Számomra a filmben lévő csend nem a tanárok csendje, hanem az országé.

Vajon a Fekete pont eljut azokhoz is, akikhez igazán el kéne jutnia, akik bármit tehetnek azért, hogy jobb legyen a helyzet: tanárokhoz, tankerület-vezetőkhöz vagy még följebb?

Szimler Bálint rendező és Mészöly Anna Juci szerepében a forgatáson (fotó: Dan Spigelman)

Jó kérdés, bár félek, hogy úgysem gyakorolnának önkritikát. Pedig a gyógyulás alapja az lenne, hogy felismerjük a problémát és elismerjük a felelősségünket, de ebben a rendszerben ez nem jellemző. Felsőbb szinteken legalábbis. Aki nem agyatlanul nyomja, hogy minden csodás, az ellenség. A cél persze az lenne, hogy elinduljon egy szélesebb társadalmi diskurzus a témáról. A közönségtalálkozókon meg szoktam kérdezni, vannak-e tanárok közöttünk, és meglepően sok pedagógus nézte, nézi meg a filmet, sokszor a tantestület együtt érkezik. Tőlük még nem kaptam olyan kritikát, hogy ez nem így lenne, ahogyan a film bemutatja, sőt, rengetegen szeretnék, hogy másképp legyen, de azt gondolom, egy ilyen változásnak elsősorban felülről kell jönnie egy átfogó reformon keresztül.

A film nem pusztán a tanárokra, a tantestületre tolja az oktatásügy problémáját, azt is bemutatja, hogy nekik is nehéz, az ő ábrázolásuk is empatikus és cizellált.

Mészöly Anna Juci szerepében és Paul Mátis Palkóként (forrás: Mozinet)

Ez abszolút cél volt. Különösen, miután még méltatlanabb helyzetbe hozták a tanárokat. Fontosnak tartottam, hogy ne a pedagógusok szintjén csapódjon le a dolog. Bár ritkán olvasok kommenteket, szerencsére még ott se találkoztam azzal, hogy egy tanár zokon vette volna. Sok pedagógus ír üzenetet, többen oda is jöttek hozzám, volt, aki elmondta, mennyire fontos élmény volt a film, el is pityeredett, és megöleltük egymást. Ezek borzasztóan fontos visszajelzések, mert szerintem minden tiszteletet megérdemel az, aki ezt a hivatást választja.

Ön szerint mi a legnagyobb probléma a rendszerben?

Jelenet a filmből (forrás: Mozinet)

Szerintem az iskolának nem az a feladata, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű tananyagot nyomjon le a torkodon, hanem hogy felhívja a figyelmedet a világra, annak biológiai, történelmi, irodalmi és egyéb aspektusaira, hogy érdekeltté tegyen abban, hogy műveltséget szerezz, és olyan embert formáljon belőled, aki megél és boldogul az életben. Ehelyett ma nagyjából ugyanazt tapasztaljuk, amiről Szentgyörgyi Albert közel száz éve, az 1930-as tanévnyitó beszédében is beszélt: „...ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik tizenkétévnyi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. [...] És amikor végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni... És hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.”

Azért valahogy számon kell kérni a tananyagot, nem?

Vajon hány ember fejlődött attól, hogy rajtaütésszerűen kihívták a táblához és az egész osztály előtt megalázták, ha nem tudta az anyagot? Ez is az alá-fölé rendelt viszony logikája; szerintem nem számonkérni kell, hanem biztatni, megerősíteni, felkelteni a gyerek érdeklődését a világ iránt. Beszélni az érzéseiről, a gondolatairól. Hogy felnőtt korunkra megtanuljunk helyzetekre reagálni, kialakuljon az identitásunk, tudjunk arról beszélni, kik vagyunk, mit szeretnénk, meg tudjunk oldani konfliktusos helyzeteket, és képesek legyünk kommunikálni egymással. Az iskolának azokban a dolgokban kéne erősítenie a gyereket, amelyekben ő maga jó. Arra kíváncsinak lenni, hogy mit tud és nem arra, hogy mit nem. Ez nem pusztán liberális gondolat, hanem észszerű hozzáállás. Egy gyerek nem kevésbé okosabb, mint a felnőtt, ám sokkal nyitottabb a világra, és ezt óvni, megőrizni kéne, amíg lehet. Borzasztó egyszerű alapelv lehetne: amit mi magunk, felnőttként nem szeretnénk elszenvedni másoktól, arról ne gondoljuk, hogy a gyerekeknek majd jót tesz.

Az Egyesült Államokban, ahol ön járt iskolába kilencéves koráig, értenék ezt a filmet, vagy ott nem szólna ekkorát?

Szimler Bálint (fotó: Kéry-Kovács Péter)

A film nagyobb fesztiválkörútja csak most kezdődik, de Svájcban, Locarnóban úgy tűnt, hogy a közönség értette. Az egyik zsűritag, egy nigériai filmes odajött hozzám a díjátadó után, és átfogó elemzést adott a filmről, ennek alapján azt hiszem, pontosan értette a szándékokat.

Ha támogatott, normális költségvetésű filmet rendezhetne, akkor is az improvizatív, a színészre, szereplőre nagyban építő színészvezetési technikát alkalmazná?

Igen. Ebben hiszek. Egy film a hiteles alakításoknál kezdődik, ez nálam belépő szint, de nem könnyű megvalósítani. Mivel inkább megfigyelő alkat vagyok, a spontán emberi momentumok, gesztusok érdekelnek az életben és a filmben is, amelyek egy adott helyzetből fakadnak, és ettől nagyon igaziak. Persze ehhez az adott szereplő aktív közreműködése is kell, vagyis rendkívül fontos a szereplőválasztás. Amúgy jobb napjaimon ezt csinálom a magánéletemben is: fogom magam, elindulok a városba és nézem az embereket. Próbálom elcsípni ezeket az egyszeri, spontán, helyben megszülető pillanatokat, amelyek ismerősek és megmosolyogtatnak, mert arról szólnak, hogy milyen embernek lenni.

Ha a mostani filmtámogatási rendszer valamilyen oknál fogva megdőlne, és szakmai alapon döntenének a forgatandó filmekről, elfogadna állami támogatást?

Mészöly Anna és Paul Mátis a forgatáson (fotó: Megyeri Dániel)

Természetesen. Ha szakmai alapon döntenének. Sőt, ez lenne az egyetlen feladatuk, hogy támogassák a magyar filmkultúrát. Nyugodtan hívhatjuk hűtlen kezelésnek, ami történik. Úgyhogy egyelőre most erre nem látok esélyt.

Dicsérte és értékelte a filmet a kritika is, ám azt szinte mindegyik megállapította, hogy bár ez egy hasító társadalombírálat az iskolai közegen keresztül, Paul, a Berlinből hazatérő tízéves kisfiú sorsa nem bomlik ki, nincs katarzis, és a film nem kínál megoldást, jövőt, hanem megáll a látleletvételnél. Mit gondol erről?

Annak örülök, ha a kritikus veszi a fáradságot arra, hogy észrevegye, ezeket a döntéseket nem véletlenül hoztuk meg. Ezeket esetleg átgondolja, és nem csak felböfögi a véleményét. Külön jó, ha erről a filmről ír és nem a sajátjáról. De én a rendezői szándékról tudok beszélni: hogy nem is akartunk megoldást kínálni. Egyrészt a helyzet realitása az, hogy egyelőre nincs is megoldás; ha adunk a filmnek egy hősies véget, vagy felvillantunk egy reménysugarat, amit persze mindenki szeretne, az lenne kérdés, hogy igaz-e. Másrészt Juci tétlensége, illetve az, hogy a tanárok nem szólnak semmit, nem őket minősíti, hanem a közeget, amiben élünk. Ez számomra az egész ország működésének szimbóluma. Nem a filmtől vagy a karakterektől kell a megoldást várni, hanem a valóságban és magunkban kell azt keresni. Az volt a gondolat, hogy jó lenne, ha a nézővel maradna a film. Hogy felbosszantsa annyira, hogy elkezdjen gondolkodni azon, mit lehet tenni. Hogy erőt adjon változtatni. Lehet, hogy csak annyiban, hogy segítséget nyújt valakinek az utcán, vagy empatikusabban, nyitottabban fordul az emberekhez, szolidárisabb lesz, talán kiáll valaki mellett, akit bántanak, vagy felszólal az igazságtalanságok ellen. Vagy – és ez még jobb lenne – talán erőt ad az öncenzúra beszüntetésére. Hiszek a pillangóhatásban.

A Fekete pontnak tizenkilenc producere volt és tíz filmes cég vett részt a finanszírozásában. Mindez nem darabolta szét a gyártást, a folyamatokat, nem vitte el a fókuszt?

Volt azért egy vezető, aktív producer, Osváth Gábor, ő intézte a feladatokat, cipelte a felelősséget, és embertelen munkát rakott a film készítésébe. Mindig is együtt dolgoztam vele, az Itt vagyok kisfilmemben és a Balaton Methodnál is. A többi producer technikailag vagy financiálisan járult hozzá, ezért nem volt széttöredezettség vagy káosz. Elég hamar híre ment, hogy ezt a filmet meg akarjuk csinálni, maguktól jöttek a filmes cégek és ajánlották fel a segítségüket. Ez fantasztikus egy ilyen világban, amikor állami támogatással csak nézhetetlen és pöffeszkedő, történelemhamisító, semmiféle művészeti értéket nem képviselő kurzusfilmek készülnek. Ez az jelenti, hogy a valódi filmesek felismerték felelősségüket a rendszerben, és tesznek a szabad művészet érdekében.

Hogyan sikerült ekkora összefogást elérni? Az ön nevére, a témára vagy az ügyre mozdultak meg?

Ez túlmutat az én személyemen. Itt egy olyan csoportosulás jött létre, ami nagyon ritka és rendkívül megható, mert nagyobb ügyről szól, mint ez az egy film. A filmszakma egy része felismerte, hogy ha normális filmet akar létrehozni, amelynek művészi értéke és értelme van, akkor az jelen helyzetben csak ilyen összefogással megy. Jó lenne, ha valami hasonló más közösségben is meg tudna valósulni.

A színházi világban sajnos nem tudott létrejönni ez az összefogás.

Jelenet a filmből (forrás: Mozinet)

Ehhez hozzájárul az is, hogy a filmesek – mind a stábtagok, mind a producerek – meg tudnak élni másból is, külföldi, amerikai produkciókat, reklámokat, szervizmunkákat vállalni, míg a színház teljesen kiszolgáltatott az államnak és kultúrafinanszírozásnak. Ezzel persze nem becsülöm alá azt a szolidaritást, ami nálunk megvalósult. Az az érzésem, hogy talán most elindult valami. Hogy megéreztük sokan, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Az, hogy az NFI – a Nemzeti Filmintézet, a magyar filmekért felelős kulturális szervezet – meg sem említi a filmet, amely Locarnóban fontos díjakat nyert, már önmagában sokat elmond a rendszer működéséről. Rémisztő a kisstílűség, de árulkodó, hogy ez az egész nem a filmekről szól. Sebaj, egyszer csak eltakarodnak ők is, és senki nem fog rájuk emlékezni.

Az október 29-én kezdődő Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál, a BIFF – amelyet önök szerveznek egy kreatív csapattal – után Amerikába készül. Ott is filmezni szeretne vagy a legfőbb motiváció az itthoni nyomasztó, művészet- és kultúraellenes közegből való menekvés?

Mészöly Anna, Paul Mátis és Szimler Bálint a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon (forrás: Locarno Film Festival)

Nem azért megyek elsősorban, mert amerikai filmeket szeretnék csinálni, sőt. Inkább azért, mert fullasztóvá vált számomra a helyzet. Ott is filmkészítésben gondolkodom, de nemcsak filmrendezőként gondolok magamra, hanem nyughatatlan kreatívként: írok zenét, dalszöveget, mindig is szerettem volna közösségi helyet létrehozni, például, hogy csináljuk a stand-up showkat vagy a BIFF-et – mindig vannak új ötleteim. Szóval, nyitott vagyok, mindig jót tesz, ha az ember kilép a komfortzónájából. Meglátjuk, mire lesz lehetőség.

Az Egyesült Államokban eleve másként működik a filmes finanszírozás, nincs állami támogatás. Ön jó a házalásban?

Nagyon rossz vagyok benne, ugyanakkor ott ezt kevésbé érzik cikinek, mindenki igyekszik megvalósítani önmagát, elérni valamit, tehát nem fura, hogy ezért tesz. Meg kell tanulnom jobban képviselni magamat. Ott eleve a mindennapi közeg sokkal közvetlenebb. Magyarországon, ha valaki ismeretlenül megszólít, rögtön azt feltételezzük, hogy akar valamit, ám az Egyesült Államokban akkor is egymáshoz szólnak az emberek, párbeszédet kezdeményeznek, ha egyébként senki nem akar a másiktól semmit. Ez a nyitottság például mindig is visszahúzott Amerikába. Most kipróbálom, milyen.

Nyitókép: Szimler Bálint (fotó: Paseczki Lodia / Mozinet)

Lásd még:

Magyar filmek az Oscar előszobájában – Az Academy Awards-minősítő fesztiválok elit klubjába került a Friss Hús

Életműdíjat kap Tarr Béla Tokióban – A világ filmművészetéhez való jelentős hozzájárulása elismeréseként.