Nyitottan a világra

Lassan tíz éve már, hogy nem csak Magyarországon alkot: Dömötör András színész, rendező rendszeresen dolgozik német nyelvterületen, munkatársa többek között berlini, müncheni, hannoveri színházaknak. A német színházi rendszerről beszélgettünk vele.

Nádas Péter nyolcvanadik születésnapjára egy oratóriummal készül: a pannonhalmi művészeti fesztivál, az Arcus Temporum és az Őszi Fesztivál támogatásával ezen a két eseményen mutatják be az előadást. „Az író Saját halál című alkotása különösen fontos számomra, az egyik legfontosabb szöveg, amit valaha olvastam” – mondja a rendező. „Akkor került a kezembe először, amikor 2004-ben megjelent az Élet és Irodalomban, azóta szinte évente elolvasom. Nádas olyan érzékletesen ír, fogalmaz, ahogyan senki, írásművészete egyedülálló kulturális kincs.” 

Készül Nádas Péter Saját halál című művének feldolgozása. A képen Ötvös András, Hegedűs D. Géza, Fullajtár Andrea, Vranik Kirsztián és Dömötör András (forrás: Dömötör András Facebook-oldala)

A bemutató Magyarországon lesz, ám Dömötör András nem tartja kizártnak, hogy németországi színpadon is helyet kapjon. „Nádas Péternek nagy a kultusza Németországban, nem először fordult meg a fejemben, hogy ott is foglalkozni kellene a műveivel.” Hozzáteszi, nem csak Nádas Péter, de általában a kortárs magyar művészet is érdekli a németeket. Mint mondja, kifejezetten progresszív és nyitott közönség jár színházba, akik nemcsak a saját kultúrájuk iránt érdeklődnek, de bizonyos értelemben – mint egy politikai és gazdasági nagyhatalom polgárai – úgy is érzik, hogy a körülöttük lévő világ iránt is felelősek. Amikor kitört a háború, a müncheni Residenztheater például két buszt küldött a magyar–ukrán határra, hogy menekülteket hozzon el onnan. Talán valamennyi fontoskodás is van ebben – de minden érdekli őket, ami a világban zajlik, mindenről tudni akarnak.

Berlin állandóan változó városában jelen van az egész világ, rendszeresek a különböző nemzetek művészetét bemutató kulturális hetek, a Deutsches Theater Berlin – ahol egyébként Dömötör András is dolgozik – minden nyáron rendez kelet-európai tematikájú színházi fesztivált. A rendező szerint a nyitottság nem csak udvarias érdeklődésben nyilvánul meg, a kultúrára éhes németek valóban képben vannak a magyar írókkal, rendezőkkel, filmesekkel kapcsolatban.

A Deutsches Theater Berlin is kiállt az Ukránok mellett (fotó: Dömötör András)

És hogy miben más a német színház, mint a magyar? „Magában a színházi munkában nem látok nagy különbségeket a két ország között. Itt is társulatok dolgoznak, hasonló munkabeosztás mellett ugyanúgy próbálunk, tervezünk – igaz, sokkal előrébb gondolkodnak a németek, másfél-két évre előre tudják, mi kerül majd színpadra. Azok a magyarországi műhelyek, ahol dolgozom vagy dolgoztam, hasonló szellemiségűek, mint a kintiek.” A rendező szerint a színházban dolgozók önérvényesítésében azonban tetten érhető némi különbség, erősebbek a német szakszervezetek, kiemelve itt nem csak a színészeket, de az igen fontos munkát végző technikusokat, öltöztetőket, háttérembereket. És más a kommunikáció is: mint ahogy András mondja, a német színházban a hatalmi pozíció a közösség szolgálatát jelenti. „Nem élhet vissza a munkaköréből adódó fölényével a rendező, színigazgató. A színházi közeg öntisztító folyamata Németországban nagyon erős. Néhány hónapja behívott magához színházunk leköszönő igazgatója, a véleményemet kérdezte egy készülő, a teljes német színházi közösségnek szóló etikai kódexszel kapcsolatban, amin éppen dolgozott. Elmondta, hogy ő mit hibázott az elmúlt évtizedekben, mit lehetett volna jobban csinálni, és milyen változásokra lenne szükség. Őszintén érdekelte, mit gondolok a témáról, mik a tapasztalataim, mi hiányzik a tervezetből szerintem.”

Dömötör András szerint a német és a magyar színház között felfedezhető különbség oka nem feltétlenül a szakmában keresendő. Németország mind területében, mind történelmében és így társadalmában, vagyis a közönséget tekintve is előnnyel indul Magyarországgal szemben. Kezdve azzal, hogy hatalmas országról beszélünk – főleg, ha ehhez még hozzávesszük az osztrák és a svájci, német ajkú régiót, amit szeretnek egységes színházi szakmaként kezelni –, ahol számos nagyvárosban működik nagyon sok jó színház. Németország nem vízfejű, mint Magyarország, ott egyáltalán nem alapvetés, hogy a legpezsgőbb színházi életet Berlinben találjuk. A társadalom sokkal mobilisabb, hiszen többen bérelnek, mint vásárolnak ingatlant, ami azt jelenti, hogy folyamatosan ingáznak a nagyvárosok és nem ritkán az országok között. Ez nagyobb versenyhelyzetet eredményez. Az összefonódások kevésbé fontosak, nem feltétlenül számít, hogy egy-egy városban ki kit ismer – így igazságosabb a rendszer. Nagyobb a pörgés, bemutató bemutatót követ, kevesebb ideig tartanak műsoron egy-egy előadást, hiszen mindig jön valami új. Nem csak nagy színházból van jóval több, de oktatási intézményből is, aki ezt a szakmát szeretné tanulni, jóval több lehetőség közül választhat, mint egy magyar színész- vagy rendezőhallgató „Arról nem is beszélve, hogy gazdagabb ország, több pénzt adhatnak és adnak is a kultúrára. Nem csak az állami támogatásról beszélek, az emberek is szívesen költenek színházra, pedig nagyon drága Németországban a kultúra, még az ottani fizetésekhez mérten is.”

2022 elején a Káli holtak színpadi feldolgozásáért Kortárs Magyar Dráma-díjat nyert (forrás: Dömötör András Facebook-oldala)

A hatalmas ország több, milliós lakost számláló nagyvárosában számos kiváló színház, operaház, különböző előadótér működik. Dömötör András szerint régiónként jól körülhatárolható, milyen stílusú színházak várják a nézőket: „Berlinben például, a multikulturális, állandóan változó városban egyáltalán nem meglepő, ha valaki akcentussal beszél: a színpadon nem csak német színészek állnak. Münchenben ez talán magyarázatra szorulna, hiszen kevésbé nemzetközi, mint a főváros. Említettem, hogy Berlin állandóan változik, ezt szó szerint kell érteni, a lakói is folyamatosan cserélődnek, ezért az ottani színházak nagyon erős brandet, arculatot alakítanak ki, a nézők ezt jól ismerik, ennek alapján választanak teátrumot. Münchenben ehhez képest népszínházibb, heterogénebb egy-egy színház műsora. Itt a közönség is idősebb, talán konzervatívabb is.” Ezt nem úgy kell érteni, teszi hozzá azonnal a rendező, hogy megrökönyödik egy-egy kortárs darabon, és csak a klasszikusok érdeklik – nem. A Magyarországon – a kommunizmus kultúrpolitikája által – elhallgatott, fősodorba be nem kerülő, gyakran tiltott modernista irányzatokat ott jól ismerik, és nem lepődnek meg rajta, vagy nem provokációnak élik meg, ha a színpadon például olyan gesztusokat látnak, amiket amúgy az akcionizmusból vagy a fluxusból ismernek. Az ilyen finomságokra, árnyalatokra nyitott ez a polgári réteg – miközben Magyarországon mindez rendkívül progresszívnek hat, sokan el is utasítják, hiszen nem része a közös kulturális kánonnak.

Dömötör András tapasztalata szerint a mecenatúra régi hagyományát követve a jómódú németek nem csupán jegyvásárlással támogatják az intézményeket, társulatokat, feltörekvő tehetségeket. Ha úgy tetszik, polgári szalonokat működtetnek, ezeken az eseményeken, magánkoncerteken, előadásokon mutathatják meg magukat a fiatal művészek. „Nemrég egy fesztiválon mutatták be az egyik darabomat, ugyanott találkoztam egy kedves idős házaspárral, kiderült, ők finanszírozták az egészet. Ebből is látszik: hatalmas összegeket költenek támogatásra. Magyarország a véres XX. század folyamán elvesztette polgárai nagy részét, vagy elüldözte, kiirtotta őket, itthon nem beszélhetünk olyan széles polgári rétegről, mint Németországban. És nyilvánvaló, hogy a legtehetősebbek nem támogatják a kultúrát.”

Dömötör András (fotó: Lupi Spuma)

Az állami támogatás alapvetően fontos pillére a kultúrának: a német rendszer szinte egyedülálló Európában, az állam nagy szerepet vállal a színházak működésében. Ezt a német rendszert követi egyébként az osztrák és a magyar is: akár állami, akár regionális szinten, de támogatják a színházakat. „És ez nagyon jól van így. Nem egyből omlik össze egy ország, ha valahol nincs színház, de hosszú távon a kultúra a közös identitás részeként valódi erőforrás – az államnak tehát abszolút feladata, hogy támogassa. Ez egyáltalán nem luxus.”

Borítókép: Dömötör András (fotó: Bielik István)