„Odaálltunk az ügy mellé, és ez most már így is marad”

Saját bevallása szerint megérzések vezették útja során, több színházi szakmában kipróbálta magát, mielőtt játszóterek építésével kezdett foglalkozni. Lengyel Csabával művészet és tervezés viszonyáról, jó ügyek támogatásáról és a magyar színház helyzetéről beszélgettünk.

Úgy tudom, színháztudomány szakos volt az egyetemen.

Igen, Veszprémben. Véletlen volt, hogy odakerültem, ahogy az életem sok területe alakul megérzések szerint. Szerettem a veszprémi éveket, és az egyetem után évekig dolgoztam színházban.

A Bárka Színházban is volt rendezőasszisztens.

Előtte dolgoztam több színházban is, de a Bárka volt a legmeghatározóbb színházi munkám. Amikor odakerültem, nagyon jó csapat és légkör vett körül. Nem a színház indulásakor kezdtem el ott dolgozni, de ahhoz nagyon közel, még akkor, amikor ott mindenki egy célért küzdött, egy úton haladt. Nagyon jó élményeim vannak ebből az időszakból. Súgótól az ügyelőn át a rendezőasszisztensi munkáig mindent kipróbáltam, és színháztörténetet is tanítottam a stúdiós színészeknek.

És miért hagyta ott?

Elindultak olyan változások, amelyek nekem nem voltak teljesen szimpatikusak. És a privát életemben is változások kezdődtek: szerettem volna családot alapítani, és a színház nem biztosított ehhez elég stabil egzisztenciát. Úgy éreztem, lépni kéne valamerre, de akkor még nem tudtam, merre. Aztán az élet megint hozott egy lehetőséget.

Rögtön elkezdett játszóterekkel foglalkozni?

Csak kicsivel később hívott fel egy barátom az ajánlattal, hogy magánkertekbe kellene játszóvárakat építeni. Innen indult az egész: egy garázsból, ahol kezdetben édesapámmal együtt dolgoztunk. Aztán lépésről lépésre jutottunk idáig.

2004-ben kezdte el az Európai Unió támogatni a játszóterek fejlesztését. Ez fordulópontot jelentett az önök számára?

2004 még nagyon a vállalkozásunk eleje volt, még csak ismerkedtünk ezzel a szakmával, és magánkertekben dolgoztunk. Akkor még nem láttam bele, hogy milyen EU-s pénzek mozognak ezen a területen, de később igen, és a mai napig látszik, hogy mennyire függ ettől a játszóterek felépülése. Most például érezhető visszaesés van.

A válság miatt?

Igen, de sok összetevője van: Covid, háború, gazdasági visszaesés. Az is fontos, hogy az önkormányzatok mostanában másképp kapnak pénzt, mint korábban. A kivárás időszakát éljük.

Cége, a Játéknap támogatja az Ördögkatlan Fesztivált. Bérczes Lászlóval, gondolom, a Bárka Színházból maradt meg a jó viszonya. Volt más indoka is, ami miatt az Ördögkatlan Fesztivált választotta?

Bérczes Laci keresett meg engem, mert tudta, hogy játszóterekkel foglalkozunk. Azt kérte tőlem, hogy nézzem meg a Háy János ötletéből készült installáció, a Maszkpersely tervét, és mondjak róla szakmai véleményt. Amikor beszélgettünk, kiderült, hogy még nem találták ki, miből és hogyan fog a Maszkpersely elkészülni. Nagyon megörültem a lehetőségnek, hogy Lacival újra együtt dolgozhatunk valamin, úgyhogy rögtön felajánlottam, hogy megtervezzük és legyártjuk az installációt, illetve, hogy ennek összes költségét vállaljuk. Az Ördögkatlan Fesztivál szemlélete nagyon hasonlít ahhoz, amit mi a Játéknapnál képviselünk. Emiatt értjük egymást, és emiatt éreztem azt is, hogy fontos a fesztivált támogatni. Odaálltunk az ügy mellé, és ez most már így is marad, amíg lesz Ördögkatlan.

Amikor játszóteret terveznek, és nem installációt az Ördögkatlanra, mennyire jelennek meg művészi-esztétikai szempontok a munkájukban?

Egyre jobban. Nekem mindig fontos volt, hogy olyasmiket tervezzünk, amik művészileg-formailag kicsit eltérnek az átlagtól. Amikor egy adott projekthez, megadott témában tervezünk eszközöket, az mindig kreatív alkotói folyamat. Például az, hogy milyen anyagokat használunk, ugyanolyan központi kérdés, mint a képzőművészetben: tudnod kell, hogy az adott anyag hogyan viselkedik, mire képes, és hogy általa miként tudsz egy üzenetet megfogalmazni vagy egy hangulatot megteremteni – ez nagyon izgalmas feladat.

A Maszkpersely olyan installáció, amelybe az emberek beledobhatják szükségtelenné vált maszkjaikat, tehát a koronavírus-járvány lezárásának mementója. Másrészt mindenhonnan azt halljuk, hogy most indult el a világjárványok időszaka. Le lehet zárni ezt a korszakot?

Háy János ötlete még mindig nem működik úgy, ahogyan azt ő eredetileg kitalálta: nem dobálják bele az emberek a maszkjaikat, mert még nem zárult le egészen ez a korszak. Úgy tűnik, a Maszkpersely a jövőnek készült, de így is fontos üzenetet hordoz, miközben játszótéri elemként is funkcionál: egy csúszdás eszköz, ami használható addig is, amíg be nem teljesíti a másik, szimbolikus feladatát. Felszabadítónak találom, amit e két funkció megjelenít: megmutatja a nyomasztó jelenünket, de gyerekek játszanak rajta, amivel megjeleníti a jövőt is.

Szoktak más, egyéni színházi projekteket is támogatni, ugye?

Mindig fontosnak tartottam, hogy a színház valahogy része maradjon az életemnek. Ezért támogatom azoknak a művészeknek a munkáját, akiket ismerek, barátokként tartok számon, és úgy gondolom, hogy fontos munkát végeznek. Ilyen például Szikszai Rémusz, akivel már nyolc-kilenc éve is volt egy közös projektem, amikor a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásának díszletét, amely egy játszótér volt, mi készítettük el. Illetve Rémusz két másik rendezését is támogattuk, támogatjuk anyagilag. Emellett Gyulay Eszter barátomnak – aki szintén rendez, és akinek nagyon szeretem a színházról és a világról való gondolkodását – már második alkalommal gyártottunk díszletet, most a Leenane szépe című előadáshoz, korábban a Kicsibácsi, Kicsinéni meg az Imikémhez.

Amikor anyagilag támogatja ezeket a művészeket és az ő projektjeiket, akkor a cége nevében teszi vagy magánszemélyként?

Nem magánszemélyként, és ezt fontosnak is tartom hangsúlyozni. A Játéknap Kft. üzleti vállalkozás, amit én vezetek, ezért értelemszerűen én határozom meg annak az irányát, hogy kiket támogassunk, de nem magamat, hanem az egész csapatot képviselem ilyenkor. Közösen kell jól csinálnunk a dolgunkat ahhoz, hogy el tudjunk különíteni támogatásra fordítható összegeket. Ennek különben csak az egyik területe a színház, támogatunk még sérült gyerekeket nevelő, rászoruló családokat, valamint fiatal, tehetséges sportolókat is.

Egy színházi projekt támogatása mennyire reprezentációs felület, és mennyire kezelik inkább adományként?

Egyértelműen adományként gondolok rá, nem reklámlehetőségként. Sőt, szeretek inkább háttérbe vonulni, jobban is, mint kéne bizonyos szempontból. Van, amikor lehetőségünk van megjelenni egy-egy plakáton, ettől természetesen nem zárkózom el, de nem az a fontos számunkra, hogy magunkat toljuk előtérbe, hanem mindig maga az ügy.

Milyennek lája ma a magyar színház helyzetét?

Finanszírozási szempontból nagyon rossz helyzetben van. De én ezt is igyekszem az egyéni, emberi oldaláról nézni. Meg kell találni az utakat a boldogulásra, és nagy szükség van az olyan támogatókra, amilyenek mi vagyunk. Épp most lesz egy alapítványi estünk, ami többek között erről is szól: a meghívott üzleti partnereinket szeretnénk ösztönözni, hogy támogassanak művészi és társadalmi projekteket.

Mennyire lája reálisnak, hogy piaci szereplők fogják megoldani a kortárs magyar színház problémáit?

Semennyire, mert a probléma ennél összetettebb. Hogy anyagilag nincsenek jó helyzetben, csak egy szegmense ennek, a másik, hogy a politika is beleszól az alkotói munkába – ez pedig két táborra szedi a színházat, és a benne alkotó művészeket is. A színház nagyon jó fórum, és hogy ki miről akar beszélni a színpadon, az mindenkinek a saját dolga kell, hogy legyen. Fontos, hogy hangot adjunk a véleményünknek, ki kell mondani, mert soha nem jó, ha bent marad.

Már említettük, de akkor tegyük konkrétabbá: létrehoztak egy alapítványt, amelyen keresztül nemcsak kulturális tevékenységeket támogatnak, hanem sérült gyerekeket és családjaikat is. Hogy működik ez pontosan?

Fontos volt nekem, hogy ne egy intézményt támogassunk, hanem válasszunk ki tíz családot. Persze, nehéz a sok ezerből megmondani, melyik tíz legyen.

Miért jobb ez?

Mert személyes kapcsolatot alakíthatunk ki velük. Adott sorsokról, adott problémákról van szó, és ez beláthatóbb. Volt már olyan is, hogy intézményt támogattunk, tavaly a Vésztői Sérült Gyermekekért Egyesület által működtetett intézménynek gyűjtöttünk. De amikor egy-egy családot támogatunk, akkor van lehetőség például a sorsuk utánkövetésére is, tehát nem egyszeri adományt küldünk, hanem a továbbiakban is tartjuk velük a kapcsolatot. Fontos számomra, hogy olyan rászoruló családokat támogassunk, akik sérült gyereket is nevelnek. Az idei támogató eseményünk különben köréjük épül, és a vége egy balatoni gyalogtúra lesz. Négy éve minden évben körbesétálom a Balatont. A távot tíz nap alatt szoktam megtenni. Idén ennek az utolsó napja kampányzáró esemény is lesz: egy közös séta Balatonalmádiból Balatonkenesére december 10-én. A privát életem valahogy mindig összefonódik a szakmaival, és ebből újabb és újabb lehetőségek adódnak. Csak ezeket észre kell venni, oda kell rájuk figyelni.

Nyitókép: Lengyel Csaba
A képek forrás az Orbital Strangers/forbes.hu