Oltai Kata: „Az egyik legfontosabb kulturális feladat lehet az, hogy egyértelműen állítsuk, mi mellett tesszük le a voksunkat”

„Nagy egészében az, ahogy működik most a művészeti közeg, nem kéri számon és nem tartja fontosnak azokat, amiket én igen. Nem ad neki hangot, jól megvan, felállt valami, ami jól működik, egy csomó pénz van benne. Tapsolnak, díjakat adnak ki” – mondta Oltai Kata művészettörténész egy, a Telexnek adott interjúban.

(...) Egy művészeti diskurzusban állandó probléma volt, hogy hogyan lehetne láttatni, mi zajlik a szakmánkban, hogy hogyan lehetne nagyobb a társadalmi érdeklődés, hogyan lehetne jobban megérteni a belső működést, és hogyan lehet közönséget szerezni koncentrikusan. A kérdések és az igény ellenére azonban azt érzékeltem, hogy a felelősséget senki nem vállalja, hogy elkezdj beszélni, megmutassa az arcát, és igent mondjon olyan dolgokra, amelyek tizenöt éve nem számítottak adekváltnak, például az, hogy egy női magazinban szerepelj. Ez egy erőteljesen férfifogalmak által dominált szakma volt, ahová megérkeztem fiatal nőként úgy, hogy feminista kritikából írtam a szakdolgozatomat. Megfogalmazódott egy olyan igény, ami aztán – kilépve a szakmába – sehol nem csapódott le. Hogy nézhet ki egy értelmiségi nő? Mi van egy fiatal értelmiségi nő pozíciójából? Mi lehet? Mikor kezdhet el beszélni? Mikor figyelnek rá és nem a testére vagy a fiatalságára? Sok olyan kérdés felmerült, amiben fontos volt, hogy legyen arca annak, aki mondani akar valamit. Szerintem pont efelé ment el inkább a világ, hogy ez a fajta személyes vállalás – ami sokkal »kitettebbé« tesz – gyakran sokkal jobban megérteti, hogy miért és mit csinálsz, kivel csinálod. Egyszerűen jobban bevonsz embereket egy kiállításra vagy bármilyen más témára, ami társadalmi ügy (...) – válaszolta a művészettörténész arra a kérdésre, hogyan éli meg a népszerűséget. 

Beszélt arról is, hogy havi nyolc-tíz felkérést kap interjúkra, de nem mindegyik kérésnek tesz eleget: (...) „Vannak bizonyos platformok, amiknek a genezise, a működése vagy a fenntartója kizárja, hogy részt vegyek bennük, és szerintem pont ez az, ami komoly szintet lépett: a nagyon egyértelműen kormánypárti és az erős, jobboldali, konzervatív, diskurzust generáló platformok mellett kialakult egy jól kiépített, látszólag kritikus, sokfajta nézőpontot és nem egy oldalt képviselő, nagyon rafinált szürke zóna, amit egész meglepő módon nagyon sokan használnak. Általában az a mellette szóló érv, hogy: ha még ott se, akkor viszont hol van a láthatóság? De szerintem nem szabad kreditet adni azoknak a platformoknak, amik melléd vagy utánad tesznek például egy MCC-s, mandineres vagy hasonló figurát, és látszólag az jön ki, hogy itt tulajdonképpen mindenki megszólalhat, létezik ez is, létezik az is, olyan országban élünk, ahol virágozhat minden virág, és mindenkinek lehet hangja. Szerintem most az egyik legfontosabb kulturális feladat lehet, hogy egyértelműen állítsuk azt, mi mellett tesszük le a voksunkat (...).”

Oltai Kata kifejtette, közel áll hozzá, hogy szerepet vállaljon olyan feladatokban, amelyeknek „neki kell feszülni”, azaz konfrontálódni kell, de nem látja, „mi mindennek kellene nekifeszülni” egy olyan helyzetben, amikor azok is tapsolnak, akik elszenvedői annak a kulturális diskurzusnak, amelyet egy „rendkívül primitív szintre lenyomva” tartnak. [A Nemzeti Múzeum éléről tavaly novemberben menesztett L. Simon Lászlót négyszáz kollégája tapsolta meg, mialatt a főigazgatóságát lezáró állománygyűlésére ment – a szerk.] (...) Számomra az egy fekete, mély gyászpontja annak, hogy mégis mit értünk meg ebből a rendszerből. Bár sok ilyen lehetne az elmúlt tíz évben, azért ez tényleg ott van a Top 3-ban. (...) Másfajta összetettségre, másfajta nekifeszülésre, másfajta terepre vágyom, és itt nem azt gondolom, hogy minden sokkal jobb máshol, hanem másfajta problémákra vágyom (...). Nem azt érzem, hogy azok a dolgok, amikről szeretnék beszélni vagy beszéltem eddig – és ilyenek a női témák is – össze tudnának adódni, hanem azt, hogy visszafelé megyünk (...).

Az interjúban elárulta azt is, hogy 2017 decemberében fogalmazódott meg benne, szeretne külföldre költözni: (...) „Ez a családban állandóan feljön, én vagyok az, aki mennék. A férjem, Zsolt az, aki nem tart még itt. [Nagy Zsolt színművész, az Örkény István Színház társulati tagja – a szerk.] (...) Már nem is így tételezem ezt a kérdést, hogy kurátorként mit tudnék csinálni máshol, mert ebből is egy csomó mindent elengedtem, hanem úgy, hogy milyen társadalomban akarok élni. Például ez a társadalom hogy viszonyul az épített környezetéhez, mit látok, ha kilépek az utcára, milyen színű embereket látok, mi fogad, ha belépek egy boltba, milyen kiállításokra tudok bemenni mint közönség, mint fogadó (...) mi jut el hozzád, nem is mint szakmai szereplőhöz, hanem mint állampolgárhoz. (...)? Negyvennégy éves vagyok. Az, hogy itt Magyarországon negyvennégy éves nőként mit gondolhatok, mi minden van még előttem, sokkal tompább horizont, mint amit máshol gondolhatnék arról, hogy negyvennégy éves nőként, egy csomó végzettséggel és tapasztalattal, hova léphetek el. (...)

Oltai elmondta, hogy régóta szeretne egy olyan filmfesztivált szervezni, amely az időskorról szól: kiemelten arról, „amit idős nőként fogalmazunk meg, ami valahol ötven körül kezdődik. Nem egy medikális tagolást figyelembe véve, hanem kulturálisan. Honnan tűnik el egy nő, honnan nem látható, honnan nem izgalmas egyáltalán? (...)”

Elmondta, azt tapasztalja, hogy arra az erkölcsi minimumra, amit ő maga is elvár, nagyon sok ember rezonál, a kamaszoktól kezdve a nagyon idős emberekig, vidéken és a fővárosban egyaránt. A művészeti közegben azonban olyan dolgokat igényel, amik már nincsenek. (...) „Nagy egészében az, ahogy most működik a művészeti közeg, nem kéri számon és nem tartja fontosnak azokat, amiket én igen. Nem ad neki hangot, jól megvan, felállt valami, ami jól működik, egy csomó pénz van benne. Tapsolnak, díjakat adnak ki (...).”

Arra kérdésre, hogy tetten érhető-e az öncenzúra és a megfelelni akarás a művészeti szférában, akár a kurátori munkában, Oltai azt válaszolta, hogy szerinte igen. (...) „Nagy intézményben már nem is csinálok kiállítást. Nem is hívnak már, annyi ütközésem volt (...) Nagyon definitíven látszik belülről, hogy 2018 előtt és 2018 után a különböző intézmények, ahová ilyen-olyan lojalitásból kerültek vezetők, hogyan álltak hozzá ahhoz, hogy mégis mit akarnak kihozni egy intézményből (...). Ez  nagyon éles váltás volt, aminek a lecsapódása tetten érhető volt a különböző kultúrharcdiskurzusokban és abban, ami azután jött. Nagyon komoly gellert vett, hogy milyen szereplők milyen hangsúllyal szabják meg, ki, hogyan és mit csinál. Már nem az számít, hogy valóban felálljon egy jó szakmai kiállítás, és sok ember bejöjjön (...), hanem nagyot fordult az egész.

A teljes interjú az első videót elindítva vagy ide kattintva nézhető meg. 

Lásd még:

Oltai Kata, Törley Katalin és Balázsi Katalin kapta idén a SzuperWMN-díjat

Középiskolai művészettörténet-oktatás: élt 150 évet

Nyitókép: Oltai Kata (fotó: Bielik István / RTL Magyarország)