„Olyan volt az egész, mint egy zarándoklat. Márquez nyomában, önmagam felé”
– Interjú Vörös Eszter dokumentumfilmessel, zenésszel
„Kisétált hozzám a szobából a világirodalom egyik legismertebb regényalakjának ihletője, és barátságosan megfogta a kezem” – meséli Vörös Eszter zenész, videós, újságíró a Kolumbiában átélt egyik legkedvesebb mágikus történetét. Régi álma vált valóra, amikor eljutott a képzeletbeli faluba, Macondóba, azaz Aracatacába, Gabriel García Márquez szülőfalujába, és a karibi vidékre, ahol a Száz év magány játszódik. Erről a pillanatról, a vallenatóval történt találkozásáról és a sárga pillangókról is beszélgettünk.
Vörös Eszter és Jaime García Márquez
Óriási elismerést kapott az elmúlt hetekben. A Nagy Parranda – Történetek Gabriel García Márquezről című Kolumbiában forgatott dokumentumfilmjét október végén műsorra tűzte a Netflix Kanadában, Észak-Amerikában, Közép- és Dél-Amerikában, valamint Spanyolországban. Hogy figyelt fel önre a Netflix?
Miután befejeztem a filmet, teljesen egyedül próbáltam megtalálni az útját a lehető legszélesebb közönségréteghez. Ahogy nem volt producerem, úgy forgalmazóm sem. Felmerült bennem, hogy valahogy el kellene juttatni a Netflixhez is, de hamar kiderült, hogy ez szinte lehetetlen komolyabb befektetés, valamint producer és kapcsolatok nélkül. Úgyhogy le is tettem az ötletről, nem foglalkoztam vele. Több mindennel próbálkoztam, végül arra jutottam, hogy csinálok egy honlapot, és mint egy online terméket, megpróbálom ott értékesíteni a filmet – amelyet egyébként a Vimeón 2019 novembere óta meg lehet nézni egy mozijegy áráért, csak erről nem nagyon tudott senki. Azt gondoltam, ha ismertebb emberek ajánlásával reklámozom, könnyebb dolgom lesz. Amikor anno befejeztem a filmet, elküldtem García Márquez fiának, Rodrigo Garcíának – akit egyébként nem ismerek személyesen. Akkor egy rövid válaszban gratulált, és azt írta, hogy nagyon megható a film.
Több üzenetet nem váltottunk. Aztán három év múlva írtam neki, és megkérdeztem, használhatom-e ezt a választ a honlapomon. Újra elkérte a filmet, megnézte, és egyszer csak visszaírt, hogy ismét nagyon tetszett neki, és ha nem bánom, összeköt a Netflix dél-amerikai régiójának igazgatóhelyettesével, aki barátja és kollégája, hiszen Rodrigo az egyik producere a most készülő Száz év magány sorozatnak. Nem bántam. Két hét múlva jött az üzenet a Netflixtől, hogy szeretnék megvenni a filmet. Egy féléves procedúrát követően október végén indult útjára A Nagy Parranda a streamingcsatornán, három nyelven.
Eddig milyen visszajelzéseket kapott?
Azzal, hogy a Netflix megvette ezekre az országokra a streamingjogot, teljesült a legfőbb célom: az, hogy sok ember láthassa a filmemet. Ez óriási öröm. Folyamatosan kapok ismeretlen emberektől üzeneteket a világ túlsó oldaláról, akik többnyire megköszönik, hogy láthatták, és gratulálnak. Emellett pedig az a vágyam is megvalósult, hogy az évek alatt beletett pénzem visszajöjjön. Egy ilyen film elkészítéséhez ugyanis nem csak az utazás és a kint tartózkodás, a felszerelések költségeit kell előteremteni. A felhasznált zenék, képek jogdíjai, a komponált zene, a fordítás, az utómunkák, a fesztiválok nevezési költségei mind-mind hozzáadódnak a sok év alatt összegyűlt kiadásokhoz. Az érintett területen a streamingplatformokon a Netflix exkluzív jogokkal rendelkezik három évre.
Margot García Márquezés Aida García Márquez
Az ehhez hasonló márquezi mágikus történetekből jó pár kijutott önnek, kezdve attól, hogy szinte csodával határos módon jött össze a pénz az első forgatásra és kiutazásra 2014-ben. A sok közül ki tudna emelni egyetlen mágikus találkozást?
Nagyon nehéz, mert tényleg sok regénybe illő jelenet történt. Márquez – vagy ahogy kint mindenki emlegeti: Gabo – testvéreihez kapcsolódik több ilyen élményem is. 2014-ben elmentem két húgához barranquillai otthonukba. Megérkeztem a házhoz, csengettem. Az idősebbik, Ligia Ester (akinek Gabo adta ezt a nevet) nyitott ajtót és a lehető legtermészetesebb módon közölte, hogy ismer engem. Kérdeztem, ott volt-e esetleg múltkor Aracatacában a bátyja halálára emlékező misén, de azt válaszolta, nem. Más lehetőségünk ugyanis nem volt előtte a találkozásra. Beljebb tessékelt, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, mondta, hogy akkor biztosan előző életünkben találkoztunk. Ő sajnos pár hónapra rá meghalt, azonban a 2019-es, harmadik utamon elmentem a testvéréhez, Aidához, ugyanabba a lakásba. Leültetett a nappaliban, és amíg kávét főzött, egyszer csak feltűnt, hogy az egyik szobában ül még valaki. Ott voltam már egy jó ideje, de addig nem vettem észre. Csak a lábait láttam és a rajtuk nyugvó idős kezeit. Kérdeztem Aidát, hogy ki ül ott. Hát Margot, felelte. Meglepetten néztem, hiszen azt hittem, Margot, Gabo legidősebb húga, meghalt. Márquez a Száz év magányban róla formázta Rebeca alakját, aki földet eszik, akárcsak Margot gyerekkorában. Kisétált hozzám a szobából a világirodalom egyik legismertebb regényalakjának ihletője, és barátságosan megfogta a kezem. Meghatottan mosolygott. Egy rövid interjúból sikerült megtartani néhány olyan mondatot, amely aztán bekerült a filmbe is. A napokban leveleztem az unokaöccsével, és írta, hogy Margot egy éve meghalt.
Cartagena
2013-ban járt először Kolumbiában egy újságíró-ösztöndíjnak köszönhetően, amelyet Gabriel García Márquez alapítványnál, a Fundación Gabónál nyert. Mikor döntötte el, hogy vissza akar menni filmet forgatni?
Az alatt a három hét alatt, 2013-ban. Utána pedig azért is indultam neki újra olyan magabiztosan, mert arra számítottam, hogy azok, akiket ott megismertem, főleg az alapítványnál, segítenek majd az interjúk szervezésében és más ügyekben. Nem pont így történt, a segítség inkább máshonnan jött, de a dolgok mindig megoldódtak valahogy. Például, írtam a cartagenai turisztikai irodának, hogy García Márquez életéről forgatok dokumentumfilmet, tudnának-e segíteni szállással, ugyanis nagyon kevés pénzzel indultam neki az első önálló utamnak. A kiutazásom előtti éjjel válaszoltak, hogy örömmel, így egy héten át ingyen laktam három különböző luxushotelben. Gabo halála után két héttel értem ki. Tudtam, hogy egyébként sem találkoztam volna vele, hiszen Mexikóban élt és nagyon beteg volt, de maga a tudat, hogy meghalt, megviselt. Kicsit féltem, hogy mennyire tudok majd labdába rúgni a sok tévéstáb mellett, de végül nem kellett tülekedő riporterekkel megküzdenem.
Roy Rodriguez
A turisztikai iroda egyik munkatársa az ottlétem vége felé egy este meghívott egy vallenatobuliba. Akkor még nem nagyon ismertem ezt a jellegzetesen karibi zenei stílust. Bár lázas voltam, mégis elmentem, és nem bántam meg. Sok zenésszel találkoztam, és ott ajánlották, hogy keressem meg Roy Rodriguez Latin Grammy-díjas harmonikaművészt, énekest. Másnap már a külvárosi harmonikaműhelyében találkoztunk Cartagenában. [A vallenato egy történetmesélő dalforma, ami nagyon jellemző arra a vidékre. Az énekest három hangszer kíséri: harmonika, dob és perkusszív guacharaca. A parrandák pedig tipikus vallenatopartik, zenekarokkal. – A szerk.]
Roy Rodriguez és dobosa a stúdióban
Azért ez zenészként, főleg bandeonosként sem lehetett utolsó élmény.
Egy csoda volt! Tényleg. Ráadásul Rodriguez életében először nekem, az én kamerámba énekelt el egy dalt, amely Gabóval való találkozásáról szól. A helyi önkormányzat felkérésére írta, május 21-én, az író emlékére tartott rendezvényen. Ez egy valódi vallenato, megtörtént eseményről szól. Az autentikus vallenatoszerzőknél alapszabály, hogy csak valós történetet mondanak el pár percbe sűrítve. Roy 1972-ben zenélt Gabónak egy parrandán, ahol elmesélése szerint az író „vidáman kurjongatott, ünnepelt, és nagyon sokat kérdezett”. Köztudottan imádta a parrandákat, a vallenatókat pedig különösen szerette. Többször mondta, hogy a Száz év magány egy háromszázötven oldalas vallenato. Egyetlen egyszer találkoztak, de Rodriguez számára örök emlék maradt, hogy személyesen is ismerhette a Nobel-díjas írót. A dalt végül a második utam alkalmával rögzítettük egy stúdióban, és én lettem a producere. Egy a sok különös egybeesés közül, hogy már javában vágtam a filmet, amikor a testvérével készített interjút szerkesztve rájöttem, hogy Gabo május 21-én írta meg első újságírói jegyzetét a cartagenai El Universal napilapban, amely a harmonikáról szól, arról, hogy milyen mélyen érinti a lelket a harmonika hangja. Jó pár évtizeddel később pedig ugyanazon a napon születik róla egy igazi vallenato, amelynek kiteljesedéséhez már nekem is sok közöm van.
Jaime García Márquez és Gabo
Kolumbia nem tartozik a világ legbiztonságosabb helyei közé. Egyedül, nőként, egy szál kamerával pedig pláne. Sosem került veszélybe?
Nem. Ha az ember betartja az alapvető szabályokat, amelyeket egy latin-amerikai utazás során be kell tartania, akkor nem veszélyes. Voltak azért olyan helyszínek, ahol csak a tenyérnyi nagyságú kamerámmal forgattam, mert az tűnt biztonságosnak. A helyiek szemében persze gyakran vakmerőnek tűntem, és sokszor szóltak, hogy tegyem el a kamerát, mert kirabolhatnak, de nem történt ilyen, sőt. Az egyik banknál az utcai automatában felejtettem a kártyámat, és utánam hozták. A kolumbiai polgárháborús helyzet, amelyben gyakoriak voltak az emberrablások – turistákat is elraboltak –, már elvileg megszűnt a békeszerződéssel, de gyakorlatilag nem. Külföldieknek, turistáknak azonban most már ilyen szempontból nem veszélyes az ország. A károsultak vagy áldozatok a helyi parasztok, őslakos indiánok, akiket elüldöznek a földjeikről, esetleg megölnek, valamint az emberi jogi aktivisták és az újságírók, akik ebben a témában érintettek. Az erőszak tehát jelen van az országban, de én nem voltam olyan terepen és helyzetben, ahol ezt átéltem volna. A nyomait és a hatását igen. Ilyen például a fegyveres katonák jelenléte, akik a Sierra Nevada melletti úton rendszeresen felszállnak a buszra és mindenkiről fotót készítenek, mindent ellenőriznek. Vagy egyszerűen azok az emberi történetek, amelyekről az újságban olvasni lehet, de ilyen a jogaikért tüntető kitelepítettek látványa is a cartagenai főtéren. Megrendítő helyzet, amely nem látszik megoldódni számos ok miatt.
Jaime García Márquezzel
Kolumbiának valóban létezik egy kevésbé szerethető arca. A nyomor látványát sem lehet könnyű feldolgozni.
Nem, akárcsak a kóbor állatokét. Vagy a mélyszegénység és az elképesztő gazdagság őrült kontrasztját. Aki egy kicsit is érzékenyebb, azt mindezek megviselik. Ez azonban nem csak Kolumbia sajátja. A világ nagyobb részén így élnek az emberek. Az érzékenységet fokozza, hogy azért nagyon magányos tud lenni valaki egy idegen kultúrában, ahol nem tökéletesen beszéli a nyelvet, nehéz megértenie az akcentust, mégis olyan volumenű munkát akar megcsinálni az ismeretlen terepen, egyedül, pár hét alatt, amit itthon az anyanyelvén hónapok vagy akár egy év alatt végez el. Nincs egy percre sem leállás, szervezni kell, utazni kell, bele kell sűríteni mindent pár hétbe. Forróság van, és folyamatosan ébernek kell lenni, hiszen állandóan a táskámban viszem az egész felszerelésemet. Az elején elveszettebb voltam, mert ismeretlenül jelentkeztem be a legtöbb emberhez. A második utam során úgy éreztem, már komolyabban vettek, mert látták, mennyire elszánt vagyok, mennyire érdekel az ő Gabójuk, a kultúrájuk, az életük, így másképp kezeltek, és még több helyre eljutottam. A latin világ spontaneitása miatt tervezni aligha tudtam, ráadásul azt éreztem, időhiányban szenvedek, ki kell használnom minden percet. De ha az embert valami ennyire hajtja belülről, akkor nem kérdés, hogy megoldja a nehézségeket és megy előre. És minden nap történt valami csodaszerű, ami továbblendített. Olyan volt az egész, mint egy zarándoklat. Márquez nyomában, magam felé.
Úgy hangzik, mint egy kolumbiai El Camino.
Korábban végigmentem a spanyolországi El Caminón, az eredeti, úgynevezett Primitivo útvonalon, amely rövidebb az ismert hosszú zarándoklatnál. Sok hasonlóság volt. Bár, mivel az El Camino egyben egy szimbolikus út is, amely az élet minden területére utat mutat, így nem meglepő, hogy hasonló tanítások fogadtak ezen az úton is. Spanyolországban a legnagyobb tanulás számomra az volt, hogy merjek a saját tempóm szerint haladni. Szó szerint és szimbolikus értelemben is. Amikor gyulladt sarokkal csináltam végig a két hetet, mert az első nap hajnalán egy nálam sokkal jobb fizikumú, őrült tempót diktáló emberrel indultam útnak, egy életre megtanultam, hogy fel kell ismernem a saját sebességemet. Sokszor ugyanígy siettetni akartam a filmem tempóját is, mert nem hittem magamban és a filmben, abban, hogy elkészül. Amikor pedig elkészült, akkor abban, hogy elég jó, és meg fogja találni a maga útját. Szerencsére a hozzám közel álló emberek mindig továbbsegítettek ezeken az elakadásokon. Az pedig, hogy mindezt sikerült végigcsinálni, segít abban, hogy bízzak magamban az újabb kihívások során.
A filmet 2014-ben kezdtem el forgatni, és most, nyolc év után kezd beérni, megtalálni az útját. Igaz, közben nyertem vele három díjat is, és sok elismerést kaptam ismeretlenektől, szakmabeliektől és barátoktól, de valahogy sosem sikerült az áttörés. 2017-ben a vágás során kezdtem el egyre többet beszélgetni Másik Jánossal, aki a film zeneszerzője lett, és aki az életben is a társam. Amikor elkeseredett vagy türelmetlen voltam, János mindig azt mondta, figyeljem meg, hogy akár egy-egy részlet és maga a film is meg fogja mutatni magát, nekem csak segítenem kell ezt a megmutatkozást. És így történt. Ehhez egyébként János zenéje is jelentősen hozzájárult. Olyan atmoszférát teremtett, amely megidézi Latin-Amerikát, mégis távolságot tart. Így saját elbeszélő világa, zenei narrációja is lett a filmnek. Teljesen más szintre emelte az akkori állapotban lévő anyagot.
A filmelőzetes végén Gabo egyik gyerekkori barátja megemlíti, hogy elmeséli a Száz év magány egyik fő szimbólumává vált sárga pillangók történetét. Honnan ered a könyvbéli sárga pillangók ötlete?
A filmből kiderül, nem szeretném lelőni a poént. Joaquín Armenta, akivel már először is sok anyagot vettünk fel, a második utam alkalmával azzal fogadott, hogy van számomra egy története, amit az én filmemben akar elmesélni, és még a barranquillai legnagyobb napilap főszerkesztőjének is csak utánam nyilatkozik. Arról, hogy gyerekkorukban hol és milyen módon volt jelen a sárga pillangó, amely mára a García Márquezhez kapcsolódó legismertebb szimbólum. Aracatacában egyébként lépten-nyomon festett vagy mű sárga pillangókba botlik az ember, éppen ezért nem is akartam, hogy belekerüljenek a filmbe. Azonban amikor 2019-ben visszatértem a városba, hogy aláírassam a hozzájárulási nyilatkozatokat a szereplőkkel, ismét elmentem Gabo nagyszüleinek ma már múzeumként működő házához.
Joaquín Armenta
Nem messze onnan filmeztem épp egy épületet, amikor a kamera előtt egyszer csak elrepült egy sárga pillangó. Követtem a kamerával, mint egy vissza nem térő pillanatot. Aztán még egy. És még egy. Az előző három utamon sosem láttam egyet sem. Teljesen megbabonázott a látvány. Ahogy mentem utánuk, egyszer csak a ház előtt találtam magam, ahol a bokrokat körbetáncolta vagy egy tucat pillangó. Egy picit úgy, mint Armenta úr nekem tartogatott történetében. Így a pillangók már nem maradhattak ki a filmből. Mert már nekem is volt velük egy saját, mégis amolyan igazi márquezi történetem.
A film honlapja angolul: www.thegreatparranda.com
Vörös Eszter honlapja: esztervoros.com
Nyitókép: Vörös Eszter Aracatacában filmezés közben
Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!