Viccezünk, de excelezünk is

Mi történik, ha egy PhD, MBA coach kiég – és erről maga tart tréninget? Hogyan lesz a témából fájdalmasan pontos, mégis szórakoztató előadás Litkai Gergely tollából? A 2024-ben megújult Átrium első koprodukciójaként a Delta Produkció és a Dumaszínház mutatta be a Burn Out Baby – A hatékony vezetés hat szabálya című előadást, amelyben Ónodi Eszter először lép színpadra monodrámában. A színművésszel és az íróval beszélgettünk alkotói bizalomról, a stand-up és a dráma határterületeiről, a színház és a multivilág meglepő párhuzamairól, a menedzseri szemléletről – és arról is, miért felszabadító élmény kortárs íróval dolgozni.

A Burn Out Baby előadás különleges színházi forma, amely peciális alkotói együttállás eredménye. Hogyan állt össze a csapat?

Litkai Gergely: Az Átriumban működő művészeti tanácsban jelen vannak az ott játszó társulatok képviselői, köztük a Delta Produkcióéi is. Felmerült, hogy ha már egy térben dolgozunk, érdemes lenne közösen létrehozni valamit – olyan előadást, amely a hely szellemiségét is erősíti. A kiégés témája gyorsan előkerült, Gerlóczi Judit, a Delta vezetője vetette fel. Én íróként kapcsolódtam be, és már csak egy remek színésznő hiányzott. Mindketten Ónodi Eszterre gondoltunk.

Fotó: Gordon Eszter

Ismerték egymást korábban? Volt bármilyen közös munkájuk, vagy ez volt az első találkozás alkotókként?

L. G.: Bár egy gimnáziumba jártunk, és személyesen is ismertük egymást, még nem dolgoztunk együtt. Régóta figyeltem Eszter munkásságát. Nagyon izgalmasnak tartom azt az érzékenységet és szabadságot, ahogy a színpadon létezik.

Ónodi Eszter: Tudtam Gergőről, hogy a hazai stand-up egyik legmeghatározóbb alkotója, és azt is, hogy forgatókönyvíróként számos sikeres sorozat és műsor kötődik a nevéhez. Sajnos a szakmai útjaink korábban nem keresztezték egymást. Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy ő írja a darabot, ugyanakkor volt bennem némi bizonytalanság is. A stand-up mégiscsak más műfaj, mint a színház, és eddig kifejezetten ódzkodtam a monodrámáktól is. Soha nem fordult még elő, hogy bármilyen szöveget olvasva azt éreztem volna, abból nekem egyszereplős előadást kellene csinálnom. Nem tudtam, milyen lesz az anyag. Humorestet kell majd előadnom? Stand-upolnom kell? Komfortos lesz ez nekem? Hamar kiderült, hogy igazán izgalmas, érzékeny szöveg született, jóval több, mint egy stand-up est.

Mitől több annál? Egyáltalán: mi a Burn Out Baby műfaja? A plakáton, az ajánlókban sincs megnevezve, mintha tudatosan kerültek volna minden besorolást.

L. G.: Tulajdonképpen egyfajta crossover, műfajokat keresztező darab a stand-up és a színház határán. Nem is szerettük volna pontosan besorolni. Sokféle műfajban dolgoztam már: stand-upban, filmben, sorozatban, színházban, kabaréban, sőt még operában is, úgyhogy a műfaji átjárhatóság egyáltalán nem áll tőlem távol. Nagyon szeretek színészeknek írni, különösen, ha olyan kivételes művészről van szó, mint Eszter. Ilyenkor az ember sokkal motiváltabb: már írás közben látja maga előtt, mennyire jól adja majd elő. Mivel magam is sokat álltam színpadon, van némi tapasztalatom abban, mit szeret a közönség és mivel lehet meglepni. Ebben az előadásban kifejezetten izgalmasnak éreztem, hogy olyan formával dolgozhatunk, amely szándékosan nem egyértelmű, és amelyben a megszokott dolgok kicsit máshogy működnek.

Ó. E.: A stand-up műfajában az előadó a saját nevén, önmagaként szól a közönséghez. Itt viszont egy figura, egy karakter – dr. Benczés Ágnes Judit, PhD, MBA, coach – áll a színpadon, akin keresztül megjelennek a gondolatok. Ez egyértelműen színházi helyzet. De a szöveg ritmusa, dinamikája stand-upos. Feszes, humorra épülő, gyors váltásokkal halad előre: mondat, poén, újabb mondat, újabb poén. De ahogy a történet kibomlik, és fokozatosan előtűnnek a karakter sötétebb, fájdalmasabb rétegei, átalakul az előadás hangvétele is. Valahol a monodráma és a stand-up között mozgunk – nem is tudom pontosan meghatározni –, de éppen a határhelyzet adja az előadás erejét, feszültségét, és ez színészileg is izgalmas.

Fotó: Gordon Eszter

Klasszikus multinacionális világban mozgó, vezető pozícióban dolgozó nőt formál meg. Ismerős volt a karakter, a közeg és a kiégés témája?

Ó. E.: A Katonában óriási sikerrel játszottuk a Top Dogs-ot, ami szintén kiégett, kirúgott menedzserekről szólt. Tizenöt évig viseltem egy hasonlóan kiégett menedzser kosztümjét, és nagyon szerettem azt az előadást. Más szöveg, más struktúra, de a karaktertípus, a világ nagyon is ismerős volt.

L. G.: Régóta dolgozom multi- és kkv-környezetben, elég közelről láttam, hogyan működik. Emellett sok barátom, ismerősöm ebből a világból jön. A velük való beszélgetésekben elhangzott történetekből kezdett lassan kirajzolódni a karakter, aki végül dr. Benczés Ágnes Judittá állt össze. Hogy bennem mennyi van a kiégett menedzserből, azt meg nem árulom el.

Olyan kis stábnál, ahol a rendezőből [Kiss-Végh Emőke – a szerk.], az íróból és a színészből áll az alkotói csapat, óhatatlanul összemosódhatnak a szerepek. Adott stand-upos előadói tanácsokat a próbákon Gergely, vagy javasolt Eszter szövegváltoztatást?

L. G.: Direkt nem akartam beleszólni a rendezésbe, mert szerintem annál nincs rosszabb a színész számára, mint amikor többen is instruálják. Már önmagában nagy teher egyedül elvinni a hátán az előadást. Íróként és kreatív producerként mindig szigorúan ahhoz tartottam magam, hogy a rendezőn keresztül kommunikáljak a színészekkel. Megkerülni a rendezőt, „beleokoskodni”, az szakmailag is, emberileg is kellemetlen helyzetet szülhet.

Ó. E.: Amikor a próbákon felvetődött, hogy valamit máshogy fogalmaznék meg, Gergő minden javaslatomat nyitottan fogadta, soha nem ragaszkodott mereven egy-egy megoldáshoz. Dolgoztam már több kortárs szerzővel színházban, de ritkán tapasztaltam ekkora rugalmasságot, sokan példát vehetnének róla!

Fotó: Gordon Eszter

A színházi lét és a multivilág látszólag nagyon távol áll egymástól. Van hasonlóság köztük?

L.G.: A stressz mindenképp. De a kiégés is lehet az. A színházi létben legalább ott a lehetőség, hogy az ember olyasmit csinál, ami felemelő, ami hat valahogyan a világra. A multiknál is lehet ilyen, csak ott jóval kevesebb pozícióban adatik meg. Az a világ sokkal strukturáltabb, szabályozottabb – ami lehet biztonság is, de gyakran vezet monotonitáshoz. Ugyanakkor azt is látom, hogy a színházban, különösen színészként, sokkal nagyobb a kiszolgáltatottság. Egy multinál, meglátásom szerint, már jóval előrébb tartanak abban, hogy miként tartsák fenn az emberek mentális egyensúlyát és motivációját hosszú távon – a teljesítménykényszer mellett is.

Ó. E.: Azért ez a helyzet a színházakban is javult az elmúlt években. A Katonában is megjelentek  azok a tréningek, amelyeket korábban csak multiknál láttunk. Például: a műszaknak minden produkció előtt tartanak coachingot. Sőt a színészek számára is elérhetővé vált a pszichológusi szolgáltatás, ha valakinek szüksége van rá.

Fotó: Gordon Eszter

Gergely nem árulta el, mennyi van benne egy kiégett menedzserből. Eszter, önnek milyen tapasztalatai vannak a kiégéssel kapcsolatban? A színészek körében mennyire jellemző ez az állapot?

Ó. E.: Nálam, hála a Jóistennek, a kiégés még nem jelent meg. Jó helyen vagyok, jó szerepeket játszom, és az életem más területein is sok öröm ér. De a színészek között gyakori a kiégés, amit nem csak túlterheltség okozhat. Sokszor elég, ha az ember azt érzi, nem kezelik igazán a helyén: nem kap olyan szerepeket, amelyek kielégítik a vágyait, felszabadítják a szakmai energiáit. Előfordul, hogy valaki huszonöt-harminc előadást játszik egy hónapban, de mindössze hárommondatos szerepekben – a mennyiség nem jelent minőséget. Mára az önmenedzselés terhe is – különösen a szabadúszó színészek esetében – a szakma szerves része lett. Az 1960-as, ’70-es években a színészek törzshelye a Fészek Klub volt, és az egész művészlétet körüllengte valami bohém szabadság. Ma viszont számlatömbbel a hónunk alatt rohanó vállalkozók lettünk.

Batiz András, Litkai Gergely, Ónodi Eszter, Kiss-Végh Emőke és Gerlóczi Judit (fotó: Gordon Eszter)

Ha már szóba került a számlatömb és a szabadúszás: miért vállalnak munkát független színháznál? Ismerve a mai viszonyokat, ezeket a műhelyeket nem a versenyképes fizetések és a hatalmas büdzsékből kiállított produkciók jellemzik.

Ó. E.: Mivel Magyarországon manapság nagyon kevés a filmes munka, – vagy legalábbis az a része, ami engem érdekel, illetve amibe hívnának –, sok színészhez hasonlóan nekem is maradtak lekötetlen energiáim. Muszáj pótolni a kieső bevételeket, akárhogy is nézzük. De túl az anyagi motiváción, tényleg vonzott a kihívás. Soha nem csináltam még hasonlót, ez az első szólóestem. Úgy voltam vele, ha nagyon rossz lesz, és megbukom, akkor is tettem valamit a demencia ellen azzal, hogy megtanultam harminc oldal szöveget.

L. G.: Régóta működöm együtt független színházakkal, és számomra mindig is természetes volt, hogy ebben a közegben felelősséget is vállaljak. A Dumaszínházzal, az Orlai Produkcióval, Pintér Béláékkal és a Delta csapatával közösen azt keressük az Átriumban, hogyan lehet függetlenként értelmezhető módon életben maradni szakmailag és anyagilag is.Nyilván nagyon nehéz támogatások nélkül bármit csinálni, de van benne valami felszabadító is: tényleg nem függünk senkitől. Rendkívül kreatív és professzionális üzleti menedzsmenttel működünk. Számunkra a  minőség az elsődleges, de a piac szempontjait nem tudjuk figyelmen kívül hagyni. Egy menedzseres, vicces darabot – közepesen ismert humorista tollából –, amiben ismert színésznő szerepel, nyilván könnyebb eladni.Azt szoktam mondani: viccezünk, de excelezünk is.

Nyitókép: Ónodi Eszter és Litkai Gergely (fotó / forrás: Fülöp Ábel, Georgij Merjas / Dumaszínház)

Lásd még:

Együtt a független színházi világ legjava –  2024 szeptemberétől új csapat költözik az Átriumba

„Én nem szeretek magamról alkudni” – Interjú Ónodi Eszterrel

A színházi jövő záloga az együttműködés – Beszélgetés Gerlóczi Judittal és Virányi Orsolyával