Operát vidéken bemutatni misszió

Bodor Johanna sokoldalú művész. Nevével nemcsak koreográfusként, táncművészként találkozhattunk már a színlapokon, hanem színészként, balettigazgatóként és íróként is. Kőszínházakban ugyanúgy visszatérő alkotó, mint független társulatoknál. Koreográfiáival bizonyította tehetségét Kolozsvártól Burgenlandig, legyen az operett, rockopera, vagy Jazz+Az koncert. Életrajzi könyvét két budapesti teátrum is színpadra alkalmazta. 2000-ben a mesteréről elnevezett Imre Zoltán-díjjal tüntették ki, 2007-ben az EuróPAS Magyar Táncdíjat is neki ítélték. Tavaly pedig a Halhatatlanok Társulatába is beszavazta a közönség, melyet szakmai élete csúcsának tart. A jelenleg szabadúszóként dolgozó művésznőt legújabb bemutatója apropóján kérdeztük.

Szőcs Artur, Barnák László és Bodor Johanna

A bűvös vadász című opera bemutatójára készül a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol ismét Szűcs Artur rendező alkotótársa, koreográfusként. Miben más ez a közös munka, mint az előző?

Ez egy ritkán játszott mű, egy csodálatos felnőtt mese, amelyet átsző a szerelem, a hiúság és a bosszú. Izgalmas feladat olyan művekkel foglalkozni, amelyek értékesek és zenetörténetileg fontosak. Lassan harminc éve dolgozom Magyarországon szabadúszó koreográfusként, és a harminc év alatt törvényszerű, hogy elkezdenek visszaköszönni azok a darabok, amikkel az évek során alkotóként már találkoztam. Külön öröm, ha felkérés érkezik, és olyan művel találkozunk, amihez még nem ismerjük az utat. Így biztosan nem szaladunk bele rutinmegoldásokba, és élvezet közösen felfejteni az opera minden egyes rétegét. Csodálattal figyelem Artur rendezői megoldásait, amikkel próbáról próbára emeli a produkció varázsát. Csodálattal figyelem a szegedi kollégákat is. A színháznak új tánckara van, csupa diplomás tehetséges fiatal, Hajdú Anita vezetésével. Rendkívül kreatívak, és érzékenyen reagálnak erre a nagyon klasszikus és romantikus operára. Az énekkar munkája is elképesztő, nehéz énekelni valójuk van, amit tökéletesen teljesítenek. A dicséret nem csak nekik jár, a tapasztalatom az, hogy ebben a színházban mindenki teljes erőbedobással dolgozik.

A bűvös vadász olvasópróbája

Miért fontos egy szegedi operabemutató ma Magyarországon?

Operát vidéken bemutatni misszió. Nagyon fontos, hogy Budapesten kívül is szülessenek operaelőadások. Egyrészt emeli az operajátszás rangját, másrészt minél több emberhez jut el, annál gazdagabb lesz a magyar kultúra. Fontos, hogy az opera műfaja fennmaradjon, ehhez pedig magas színvonalú produkcióra van szükség, hogy képes legyen becsábítani vagy visszacsábítani az embereket a nézőtérre. Amikor tehetséges szakemberek magukra vállalják ezt a küldetést, mint például Szegeden Dinnyés Dániel, akkor ebben minden segítséget meg kell adni nekik. Minden tiszteletem azoké, akik ezt a nemes feladatot kiszolgálják és magas színvonalon, magas elvárásokkal dolgoznak érte. Boldogan csatlakozom egy ilyen felkéréshez.

Miket mérlegel mielőtt elvállal egy felkérést?

Mindig nagyon jó érzés, ha az embert felkérik egy munkára. Most is ugyanúgy tudok örülni neki, mint amikor az első munkámat kaptam. Megbecsülöm a szakmámat, a lehetőségeimet. Szerencsés vagyok, mert ez az érzés még soha nem tudott megkopni. Természetes, hogy ennyi év után vannak szempontjaim amelyek alapján igent vagy nemet mondok. Nekem sokat számít az, hogy a művészi koncepción belül a feladat, ami rám hárul izgalmas kihívás legyen. Ennél a felkérésnél nem volt kérdés, hogy vállalom-e. Mind Dinyés Dániel zenei vezető és Szőcs Artur személye, mind a Szegedi Színház garancia nekem az érvényes és értékes munkára.

Nemcsak ez a mostani bemutató, hanem pályájának egyik meghatározó szakasza és mestere is Szegedhez köti.

A ma már Szegedi Kortárs Balett néven ismert, akkor még Szegedi Balett induló csapatának tagja voltam, a társulat alapítója és vezetője, Imre Zoltán pedig a pályám egyik meghatározó alakja. Személyisége és művészi magatartása minden szempontból inspiráló volt. Azon kívül, hogy óriási tudású táncművész volt, számos szakmai díjjal és nemzetközi elismeréssel, elképesztő műveltségű ember is. Elvégezte az operatőr szakot, kerámiázott, zongorázott és több nyelven beszélt. A táncművészet teljes területén fontos kapcsolatokat ápolt. Ennek a kapcsolatrendszernek és a művészi múltjának köszönhetően meg tudott hívni nemzetközileg elismert alkotókat dolgozni hozzánk. Ezek a találkozások elképesztő módon inspiráltak és fejlesztettek minket. Minél több kultúrával találkoztunk, annál kíváncsiabbakká is váltunk. Ezért egyre többet olvastunk, és így egyre többet tudtunk a világról. A szigor és a következetesség mentén a nyitottság felé és az egyéni hang felé terelt minket. Felszabadító személyiség volt. Nem uralkodni akart rajtunk, hanem megemelni minket. Azt gondolta, hogy ez a művészet lényege: tanulni a mestertől és túllépni a mesteren.

Hasonló sokszínűség jellemzi önt is. Koreografál, könyvet ír, szerepel filmben, színházi előadásban és tanít is. A névjegykártyáján mi áll?

Nem szoktam azon gondolkodni, hogy művészként milyen keretbe rakjam magam. Soha nem tudnám azt mondani, hogy az a szint, ahol én vagyok, vagy az a keret, amiben mozgok, kiteljesedett keret. Nagyon korán megtanultam, hogy nem lehet elkényelmesedni, minden áldott nap újra kell kezdeni a munkát. Azonban minden nap támaszkodni lehet az addigi tapasztalatokra. Hiszem, hogy minél inkább nyitott és kíváncsi maradok, annál izgalmasabb ez a pálya. Ennek köszönhetem, hogy nem találkozom a fásultsággal. Azzal sem foglalkozom, hogy a hazai művészeti koordináta-rendszerben hol foglalok helyet, mert úgy érzem, ez nem való. Nyilván tudatában kell lennünk a saját értékeinknek, de soha nem szabad túlértékelni magunkat. Finom szerkezete ez a szakmai önismeretnek és a szakmai alázatnak. Tudatosan tartom az életem bizonyos részeit erős önkontroll alatt. Vannak társadalmi és szakmai alapelvek, amikben szigorú vagyok magamhoz. Szeretnék érvényesen élni és hiteles maradni. Tartozom ezzel a szüleimnek, a gyerekeimnek, a férjemnek, az őseimnek. A visszaigazolást az életre bízom, nem hajszolom az elismerést.

Azért a Halhatatlanok Társulatába kerülni óriási visszaigazolás.

Az. Szakmai életem egyik legboldogabb napja volt. Nem tudtam, hogy a közönség tud rólam, és hogy így szeret. A hálám és a boldogságom határtalan volt. A férjem külön a lelkemre kötötte, hogy az ünnepségen engedjem el magam. Tiszteljem meg azzal az embereket, akik rám szavaztak, hogy boldogan és önfeledten élem meg azt a pillanatot.

Érdekes az élet. A lábnyomát örökre otthagyta a díj kapcsán a Nagymező utcában az Operettszínház előtt. Pont ott, ahol három sikeres, ám nehéz évad után az igazgatóváltás miatt távoznia kellett mint balettigazgatónak. Milyen tapasztalatokat vitt magával?

Amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam, egy hónap gondolkodási időt kértem, mert meg kellett vizsgálnom, hogy a habitusom egy ilyen típusú és struktúrájú színházba való-e, tudok-e hitelesen és mégis önazonosan dolgozni. Az első évem azzal telt, hogy ismerkedtem az emberekkel és a működéssel. A második évben pedig kitört a metoo botrány. Életre szóló tanulság volt ez mindannyiunknak. Óriási konfliktusokat kellett kezelnünk, miközben szakmailag is helyt kellett állnunk. Maradjunk annyiban, senkinek nem volt könnyű az a periódus. Se a vezetőségnek, se a kollégáknak.

Változtatott ezután bármit a munkamódszerein?

Nem kellett változtatnom a munkamódszeremen, mert koreográfusi pályám elejétől kezdve következetesen tartottam magam három alapszabályhoz. Soha nem megyek felkészületlenül a próbára, soha nem pazarolom más idejét, és soha nem alázok meg senkit. A szakmai szigorúságnak határozottak a körvonalai nálam, és soha nem kerülhet bele a visszaélés sem.

Mibe vágja a fejszéjét ma, aki táncművészetre adja a fejét?

Fájó a kérdés. Mint sok művészeti ágban, itt is egyre sebezhetőbbé válunk. Nem részesül kellő megbecsülésben Magyarországon az, aki táncművészettel foglalkozik.

Szakmai vagy anyagi szempontból nincs megbecsülve?

Kezdjük talán az alapvetővel, a morálissal. Folytassuk azzal, hogy nagyon rövid az az idő, amit a pályán el tudnak tölteni, hiszen a test és a kor képességei limitáltak. Rövid időn belül és nagyon fiatalon kell sorsukat meghatározó döntéseket hozniuk, létkérdés megkapniuk és megragadniuk azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül érvényesülni tudnak, hogy legyen értelme annak a rengeteg befektetett munkának, amit már kilenc-tíz évesen elkezdenek. Sokáig az álmaik és hitük kergeti ebbe a szakmába a fiatalokat. Szorongva nézem, hogyan reagálnak, ha az itthoni lehetőségekkel szembesülnek anyagi és szakmai értelemben is. Ezzel kapcsolatban nagyon sok tennivaló lenne itthon. Merem remélni, hogy a nagy öregek, akik már tudják, hogy mivel jár ezt a szakmát szeretni és szolgálni, talán tudnak majd segíteni nekik, hogy méltó életpályát futhassanak be az aktív és a színpadon túli életben is. Ebben nekem is van felelősségem, és a magam részéről igyekszem mindenkinek segíteni, akinek tudok.

Olvasópróba

Milyen tanácsot adna a pályakezdőknek, hogyan menedzseljék magukat?

Az az igazság, hogy a businesshez nem értek. Magamat sem tudtam soha jól menedzselni. Csak a saját tapasztalataimat tudom átadni. Túlnyomórészt szabadúszóként dolgoztam végig az életemet. Ez azt jelenti, hogy soha nem kerültem kényelmi helyzetbe. Szabadúszónak lenni nehéz és kockázatos, mert valójában a szakmádhoz tartozol, de fizikai vagy jogi értelemben egyedül vagy. Ebben az alkotói létformában bizony nem jön a fizetés havonta. Ha nincs munka, nincs bevétel. Minden egyes munkámat véresen komolyan veszem, és a maximumra törekszem. Mert ha nem dolgozom jól, nem kapok megbízást a következő munkára. Bizonyos szempontból a szabadúszó kényszerhelyzetbe hozza magát, és ebben az az egy pozitívum van, hogy a legjobbat kell kihoznia magából. Mindig. Az más kérdés, hogy ez sikerül vagy nem. Azt kívánom nekik, hogy ha bármikor is azt érzik majd, hogy magunkra hagyták őket, vagy nem gondoskodnak róluk, az ne roncsolja a magatartásukat, a lelkierejüket. Mert a hivatásunk nem tehet róla, ha rosszul működik a rendszer, ha silány az adminisztrációs minőség, ha szakmaiatlan, átgondolatlan és igazságtalan a jogi képlet, ami körülvesz minket. A legfontosabb az, hogy saját magukhoz és az elvárásaikhoz képest hogyan tudnak elszámolni minden egyes munkával, minden egyes próbával, minden egyes mozdulattal.

Nyitókép: Bodor Johanna

Fotók: Szabó Luca