Örökség, úttörő szerep és kísérletezés alapítványi keretek között

Franciaország egyik első művészeti alapítványa, amely először hozott létre kortárs művészeket támogató díjat. A kezdetektől eltelt huszonöt év alatt folyamatosan fejlődött és terjeszkedett, de a missziója nem változott és a tervek szerint nem is fog. 

Antonia Scintilla (fotó: Jean Picon)

Miért dönt úgy egy Pernod Ricard méretű, világszerte közel húszezer alkalmazottat foglalkoztató, szeszesitalokat gyártó francia vállalat, hogy művészeti alapítványt hoz létre? 

Ahhoz, hogy válaszolni tudjak a kérdésre, vissza kell mennünk egy kicsit az időben. Paul Ricard, a cég egyik alapítója fiatalkorában egy marseille-i művészeti iskolában tanult. Végül otthagyta az iskolát, hogy az édesapja cégében kezdhessen el dolgozni. Nem lett tehát hivatásos művész, de egész életében festett, és különböző módokon támogatta a fiatal művészeket. Egy Marseille mellett fekvő szigetre – ami azóta a család tulajdonában van – művészeket hívott meg, hogy ott alkossanak: többek közt Salvador Dalít és a kor más híres alkotóit, színészeit is vendégül látta. Emellett Franciaország különböző részein, ahol a cég régiós központokat működtetett, kulturális tereket hozott létre, hogy az alkalmazottak és a család tagjai bemutathassák művészi próbálkozásaikat. Az 1990-es években egy ponton úgy döntöttek, hogy a párizsi kulturális tér működését professzionalizálják – ebből nőtte ki magát az alapítvány, amelynek célja a feltörekvő kortárs művészek támogatása Franciaországban, és ezáltal Paul Ricard tevékenységének folytatása és örökségének életben tartása. 

A Pernod Ricard Alapítvány 1998-ban jött létre, vagyis idén tölti be fennállásának 25. évét. Mi volt az alapítvány missziója „újszülöttkorában”, és hogyan változott ez mostanra, amikor az érett felnőttkorba lépett?

A misszió nem változott: a kezdetektől azért dolgozunk, hogy támogassuk és terjesszük a művészi alkotótevékenységet a francia kortárs művészeti életben, amelybe a művészeken túl a kurátorok és egyéb szakmabeliek egyaránt beletartoznak. 1998-ban a cégcsoport egyik márkája, a Ricard alapítványaként indult el a tevékenység, amely főként Franciaország területén ismert, ezért is maradtunk az ország határain belül. Húsz évvel később, 2019-ben, 2020-ban a vezetőség úgy döntött, hogy a művészeti örökség és elköteleződés továbbvitele központi kérdés, ezért az alapítvány átkerült a Pernod Ricard cégcsoporthoz. Mivel a vállalat a világ számos pontján aktív, ezért egyre fontosabbá vált, hogy a francia kortárs művészeti életet külföldön is minél szélesebb rétegekkel megismertessük. 

Nem sokkal az indulás után az alapítvány létrehozta a Ricard Díjat. Mennyiben számított ez úttörő lépésnek az 1990-es évek végén?

Ez volt a legelső díj Franciaországban, amellyel feltörekvő fiatal kortárs művészeket ismertek el. Ezt persze most nehéz elképzelni, hiszen azóta rengeteget változott a párizsi kortárs művészeti szcéna: mára sok művészeti alapítvány és díj működik, de a ’90-es évek végén a kortárs művészetet támogató kezdeményezés ritkaságnak és újdonságnak számított. A most már Pernod Ricard Alapítvány Díj néven futó elismerés győztesének egy alkotását az alapítvány megvásárolja, és az együttműködésünk keretében a Pompidou Központ gyűjteményébe kerül, ahol ki is állítják. 2014-ben a művészekkel történt egyeztetések alapján úgy döntöttünk, hogy az eddigieket kiegészítjük, és a nyertest támogatjuk egy projekt (egy kiállítás, egy performansz, egy film) külföldi megvalósításában. A következő változás 2020-ban történt: ekkor vezettük be a művész– kurátor párosok hosszú távú együttműködését, amelynek keretében hat hónapon keresztül lehetőséget kapnak a folyamatos egyeztetésekre, workshopokra és a kiállításra történő alapos felkészülésre. Ezzel azt szeretnénk kihangsúlyozni, hogy bár a díj elnyerése is presztízzsel jár, de hasonlóan értékes az idő, amit a művész a kurátorral és az alapítvány csapatával együtt tölthet a közös munka és párbeszéd részeként.

Most, hogy már számos kortárs művészeti alapítvány, díj, galéria, kiállítótér, vásár van jelen a párizsi színtéren, mivel tudnak kitűnni a piacon?

Sok kisebb galéria és nagyobb múzeum található Párizsban – mi ezek között képezünk hidat. Az alapítvány fontos szerepet tölt be a fiatal művészek életében: párbeszédeket folytathatnak, gondolatokat cserélhetnek, és nem utolsósorban sok esetben nálunk tarthatják meg az első kiállításukat, performanszukat. Hiszen hiába végeznek a művészeti iskolákban és az egyetemeken, onnan még hosszú az út a nagy múzeumok kiállítótereiig: ahhoz, hogy el tudják indítani a karrierjüket, szükségük van támogatásra, fejlődésre és bemutatkozási lehetőségekre. Amikor három évvel ezelőtt az alapítvány beköltözött a Pernod Ricard párizsi központjába, akkor is fontos szempont volt, hogy a kiállítóterünk nagyjából ugyanakkora maradjon, amekkora korábban volt – szerettünk volna megmaradni az emberi léptéknél, hogy továbbra is közel lehessünk a művészekhez, olyan platformot biztosítva a kísérletezéseikhez, ahol új dolgokat próbálhatnak ki, és szabadon fejezhetik ki magukat.

Hogyan kapcsolódik össze a vállalat és az alapítvány az általuk képviselt értékekben, valamint a hétköznapi gyakorlatban?

Az alkoholtermékekről szóló reklámokat és általánosságban az erről a témáról történő kommunikációt erősen szabályozzák Franciaországban az 1991 óta hatályban lévő Ervin-törvénnyel. A törvény korlátozásai azonban nem szabtak gátat a kreativitásunknak. Az alapítvány megnyitásával megtettük a lépést, hogy leválasszuk a szponzorációt a termékekről, ami nagyobb hitelességet is kölcsönzött nekünk. Soha nem volt cél, hogy a tevékenységünk szorosabban összefüggjön a Pernod Ricard termékekkel: a két univerzumnak különbözőnek, összetéveszthetetlennek kell lennie. Az alapítvány mára példaértékűvé vált a közösségben, és önálló kulturális szereplőnek számít a színtéren. Természetesen az alapítvány a cég nevét viseli, az egyik alapító művészeti örökségét viszi tovább, és sok értékben, például a kreativitásban és a nyitottságban osztozunk. Emellett a vállalat és az alapítvány elnöke egy személyben Alexandre Ricard, aki egyébként Paul Ricard egyik unokája. És bár ő amiben tud, segít nekünk, támogat minket, de a gyakorlati működésben, a programok összeállításában, a művészek kiválasztásában teljesen szabad kezet kapunk és függetlenek vagyunk.

Ebben a speciális szituációban milyen lehetőségek vannak arra, hogy a művészeti és az üzleti vonal mégis erősítse egymást?

Volt már példa arra, hogy a Ricard márka képviselői felkértek egy művészt, hogy tervezze meg az ital egyik különleges kiadásának címkéjét, de ebben az esetben közvetlenül a művész és a márka között jött létre együttműködés, az alapítványtól teljesen függetlenül. Újfajta kapcsolódási pontokra ad lehetőséget, hogy mióta beköltöztünk a cég új irodaépületének földszinti részére, azóta kétezer Pernod Ricard- alkalmazott dolgozik a „fejünk felett”, és így dedikáltan nekik is szervezünk különböző programokat: zárt körű kiállításlátogatásokat tartunk reggeli- és ebédidőben, workshopokkal készülünk a dolgozók gyerekeinek. Minél többen tudnak rólunk a cégen belül, annál nagyobb eséllyel viszik a jó hírünket, és ezáltal ők lehetnek az alapítvány nagykövetei szélesebb társadalmi körben. Bár közvetlen kapcsolat nincs az üzleti, stratégiai és márkaépítési vonalon, indirekt módon a kreativitás és innováció terjesztésével az alapítvány mégis pozitív hatással lehet a céges kultúrára. A vállalat számára a művészet támogatása és a társadalmi érték, amit ezzel képviselnek, a növekedés forrása lehet.

Korábban tíz évig dolgozott az alapítványnál, ezt követően a cégcsoport kommunikációs osztályán helyezkedett el, majd visszatért az alapítványhoz. Miért köteleződött el a Pernod Ricard mellett, és milyen változásokra készül most, hogy január óta ön az alapítvány igazgatója?

2010-ben, amikor elkezdtem itt dolgozni, szerettem volna megérteni, mit jelent a cég alapítójának művészeti öröksége, amelyet az alapítvány visz tovább. Ma már természetesnek tűnik, hogy egy profitorientált cég művészeti alapítványt működtet vagy egy díjat finanszíroz, de huszonöt évvel ezelőtt ez még egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő. Emellett a kezdetektől motivált, hogy láthatóbbá tegyem az alapítvány tevékenységét a cégen belül és azon kívül, a nagyobb nyilvánosság körében is. Még csak pár hónapja vettem át az alapítvány igazgatói posztját az előző igazgatótól, aki az alapítók között volt – tehát most először van változás az alapítványban vezetői szinten. Ezzel egy új fejezet kezdődik, igyekszünk továbbra is a fejlődés útját járni, de a művészeti örökséget és a missziót ugyanúgy visszük tovább.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.