Peller Károly: Aki színházba fektet, annak személyes kötődése van a műfajhoz

Táncoskomikus színészi karrierjével párhuzamosan építette fel rendezői, tanári és produceri karrierjét is. Legújabb vállalkozása, a Misi Mókus családi musical remekül példázza, hogy az alkotói szenvedélyt képes hatékonyan összekapcsolni az üzleti realitásokkal.

Hogyan kúszott be a vállalkozói szemlélet a szakmai életébe, és mikor tekintett magára először nem úgy, mint egy intézmény alkalmazottjára, hanem mint vállalkozóra, személyes brandre?

Ez már elég hamar megfogalmazódott bennem, mivel az operett különleges műfaj, amely a személyiségekre épít. A nézők legtöbbször a színészre vesznek jegyet, és ezért fontos, hogy olyan személyiségek szerepeljenek az előadásokban, akikre jegyet akarnak venni. A 2000-es évek elején az Operettszínház sokat tett annak érdekében, hogy felépítsen színészeket. Nagyszerű rendezőkkel és kollégákkal dolgozhattam, de egy idő után úgy éreztem, nekem az operettel és magammal kapcsolatban is van más közlési igényem. Mindez azzal kezdődött, hogy megjelentek az operett CD-im. Bár ezek még nem saját kiadásúak voltak, de a színháztól függetlenül magam ütöttem a vasat, hogy összejöjjenek. A szakmai életem irányítását is igyekeztem a kezemben tartani. Elküldtem az önéletrajzomat olyan külföldi színházaknak, amelyek operettet is játszottak, például Bécsbe, Münchenbe, Salzburgba, Berlinbe. Sehonnan nem jött válasz, aztán egyszer csak a bécsi Volksoperből eljöttek megnézni, és elhívtak vendégművésznek. Ott éreztem meg igazán, hogy tényleg foglalkoznom kell a személyes brandem építésével. A művészetben való vállalkozásom akkor még lényegében ezekre a szakmai tevékenységekre korlátozódott. 

Peller Károly (fotó: Emmer László)

Színészként vagy rendezőként felkérésre dolgozik. Mikor érezte azt, hogy ideje saját magát „felkérni”  egy projektre? Mi volt az a fordulópont, amikor úgy döntött, hogy önállóan hozna létre egy produktumot?

Ez a pillanat többször is bekövetkezett életem során. Színészként vagy rendezőként az ember mögött ott van egy biztos infrastruktúra, anyagi háttér. Ez egy teljesen más helyzet, mint amikor egyénileg, vállalkozóként vágok bele valamibe. Ebben az esetben egyedül kell számolnom, kockás papíron tervezgetve, hogy mikor térül meg a befektetés – ha egyáltalán meg fog. Be kell látni, hogy a színház világa nem feltétlenül az a terület, ahol könnyen meggazdagodhat az ember. Azonban ez sosem volt cél. A lényeg számomra az volt, hogy olyan projekteket hozzak létre, amelyek a saját kreatív elképzeléseimből születnek meg, amelyeket igazán meg akarok valósítani, és amelyek személyesen érdekelnek. Ez jelképezte számomra a váltást a hagyományos színházi szerepek és az önálló, vállalkozói projektek között.

Milyen kulcsfontosságú projektek kövezték ki az útját producerként, amíg eljutott a Misi Mókus családi musical nagyszínpadi bemutatójáig?

Az első jelentős lépés az volt, amikor 1998-ban az Operettszínház Stúdiójában az osztálytársaimnak rendezett Apácák vizsgaprodukciót elkezdtem értékesíteni, és bejártuk vele az országot. A második, amikor már saját kiadású operett-CD-ket jelentettem meg. Ekkor jöttem rá, hogy van érzékem ehhez a tevékenységhez. Ennek hatására létrehoztam egy vállalkozást, amelyen keresztül értékesítettük az operettműsorainkat. Kezdetben csak ketten mentünk Szendi Szilvivel, de később, ahogy nőtt a kereslet, több művészt és tánckart is kértek hozzánk. Eljutottam odáig, hogy már nem én kopogtattam az ajtókon, hanem engem kerestek meg. A vállalkozásom megállt a saját lábán. Időközben lett egy menedzserem, aki egyben az üzlettársam, Görgényi Tibor. Ő a kereskedelemi és banki szférából érkezett, így ő rángat mindig vissza a földre, ha művészi elképzeléseim elszárnyalnának. Az első igazán saját színházi produkciónk az általam írt Péntek 13 című Eisemann-dalokkal tűzdelt operett volt, amit szintén stúdiósoknak rendeztem. Annyira sikeres lett, hogy megvettem a jogait, beszereztem hozzá díszletet, jelmezeket, és ezzel az előadással is bejártuk az országot.

Volt ön előtt követendő példa, vagy teljesen autodidakta tanulási folyamat eredményeként alakult ki a színházi vállalkozói szemlélete? 

Van egy mondás, miszerint a táncoskomikusok előbb-utóbb létrehoznak egy produkciós irodát, vagy színházigazgatók lesznek. Például Hidvégi Miklósnak évekig utazott a társulata, Szolnoki Tibor és Bozsó József is hasonló utat járt be, és még Rátonyi Róbert is igazi színházszervező művész volt. Mindez inspiráló, de számomra fontos volt, hogy alaposan felkészüljek. Elvégeztem egy marketing- és reklámmenedzser-képzést, aztán lediplomáztam kommunikáció és médiatudományból. A Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakát is elvégeztem, majd színháztudományi mesterdiplomát szereztem. Az ország összes színházába eljárok előadást nézni, Pintér Bélától kezdve az Operaházig, a Dumaszínháztól Miskolcig. Színházi mindenevő vagyok, jöhet balett, kortárs dráma, bábelőadás, musical és operett. Bármerre járok külföldön, biztos, hogy nem marad el a színház. Gyakran gyártom magam a kellékeket, válogatok a jelmezekhez anyagokat, aktívan kiveszem a részem a marketingből és a közönségszervezésből is.

A Misi Mókus című előadás (forrás: RaM-ArT Színház)

Visszavonta a Szegedi Nemzeti Színház igazgatói posztjára benyújtott pályázatát. Vannak a közeljövőben ezirányú tervei?

Jelenleg nincsenek ilyen terveim. Egyáltalán nincs pozíciómániám. A szegedi pályázat megszólított, ugyanis amikor ott rendeztem a Mágnás Miskát, nagyon megszerettem a társulatot. A munka során mély és személyes kötődésem alakult ki mind a helyszínhez, mind a művészekhez. Ez a kötődés volt az, ami motivált a pályázat benyújtására. 

A Misi Mókus családi musical színpadra állítása a RaM-ArT Színházban szintén egy vidéki rendezésének köszönhető. Hogyan alakult ki ez a projekt?

Tulajdonképpen már maga a Misi Mókus-előadás is saját ötlet volt, amit Cseh Dávid Péter dalszövegíróval és Nyitrai László zeneszerzővel együttműködve hoztunk létre. Én írtam a szövegkönyvet. Nagyon jó próbaidőszakot töltöttünk együtt, és az előadások is nagy sikerrel mentek. De egy vidéki színházban körülbelül harminc előadás van egy darabban, aztán kifut. Úgy éreztem, ezt muszáj Budapesten is megvalósítanunk. Elkezdtem kérdezősködni Nyíregyházán, hogy lenne-e hajlandóságuk eladni a díszletet. Ők kedvező árat ajánlottak, mondván, náluk úgyis csak a helyet foglalja. Ekkor kezdtem el komolyan gondolkodni azon, hogy megcsinálom. Volt némi megtakarított pénzem, de ahogy a Producerek című musicalben is mondják, egy producer két szabályt követ. Az első, hogy sose fektesd a saját pénzedet a showba. És a második szabály is ez.

A Misi Mókus című előadás (forrás: RaM-ArT Színház)

Ezek szerint nem saját tőkéből készült el a produkció?

De, de nem csak sajátból. Van egy csodálatos házaspár, akik a barátaim, és nekik van egy cégük, a Mikomi Kft. Ők már több korábbi projektemet is támogattak, például az Operett Tudor nevű YouTube-os vlogomat és a legutóbbi operett-CD-met is ők finanszírozták. Amikor előálltam a Misi Mókus ötletével, kissé félve hívtam fel őket, hogy egy nagyobb projektbe kezdenék, és számíthatok-e rájuk. Szerencsére azt mondták, hogy oké, csináljuk. Az ő befektetésüknek köszönhető, hogy ilyen színvonalas előadást tudtunk bemutatni. A nyíregyházi előadáshoz képest sok látványelemmel bővítettük a produkciót, hogy egy ekkora színpadon is érvényes legyen. Arról nem is beszélve, hogy a musical iszonyat drága műfaj. Nagyon jó együttműködés volt, és tényleg hálás vagyok nekik a bizalomért. 

A befektetőknek milyen elvárásaik vannak a musical jövedelmezőségét és a befektetés megtérülését illetően?

Minden üzletembernek, aki színházba fektet, van valamilyen személyes, érzelmi kötődése a műfajhoz, nincs ez másként a Misi Mókus musical esetében sem. Ezért számukra ez inkább szívügy, mint üzleti vállalkozás. A legfontosabb cél, hogy legalább nullszaldósra jöjjünk ki, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a produkció fennmaradjon és az abban résztvevőket kifizessük. Jelenleg körülbelül harminc embernek adunk munkát a produkcióval.

A Misi Mókus című előadás (forrás: RaM-ArT Színház)

Ha a mostani tapasztalataival tanácsod adhatna húszéves egykori önmagának, mi lenne az?

Ne félj! Sokszor visszafogtam magam, mert azt gondoltam, nem fog sikerülni, nem érdemes belevágni. Vállalni kell annak a kockázatát, hogy esetleg nem jön össze! Meg kell írni a leveleket, fel kell hívni az igazgatókat, mert ha nem tesszük, akkor csak a  „nem”  marad. Bele kell vágni a dolgokba! Mint az operettekben, ahol a szereplők bátran szembeszállnak a kihívásokkal a boldog befejezés érdekében. 

Lásd még:

„Szerintem minden jó színház szórakoztató” – Interjú Szalay Tamással, a RaM-ArT Színház művészeti vezetőjével

Nyitókép: Peller Károly (fotó: Emmer László)