Pinchas Zukerman: „Mi érdekel? Hogy ne legyen háború”

Bartók Brácsaversenyével érkezett Budapestre a hetvenkét éves Pinchas Zukerman. A sokak által ismert hegedűművész-legenda hangszereiről és csodagyerekségéről is mesélt, valamint aggodalmát fejezte ki a háború miatt. 2022. február 25-én a MÁV Szimfonikus Zenekarral lépett a Zeneakadémia színpadára.

Egyike azoknak a hegedűsöknek, akik rendszeresen játszanak brácsán is. Mi keltette fel az érdeklődését a hangszer iránt?

Egy nyári zenei táborban kezdtem brácsázni. A nagyszerű hegedűművész és tanár, Josef Gingold javasolta, azt kérdezte, miért nem játszok brácsán? Kifogásokat kerestem, azt mondtam, nem tudom olvasni a brácsakulcsot. Megtanítalak, mondta Gingold, egy hét múlva azt mondtam, hogy ez nagyszerű. Élveztem, hogy máshol ülhetek kamarazenélés közben, más részét hallom a zenének.

Nem nehéz átállni a hegedűről? Hiszen a brácsa cseppet nagyobb hangszer.

Egyáltalán nem. Persze, ha túl nagy a brácsa, abból lehet baj, de az enyém közepes méretű, és nagyon kényelmes.

Kinek a munkája?

A hátlapját Andrea Guarneri készítette, a legendás műhely alapítója, az előlapot a fia, Guiseppe „filius Andreae”. A hegedűmet pedig Andrea másik fia, Guiseppe „del Gesù”. Együtt az egész család. Gyönyörű a hangja, gazdagok a felhangjai, és könnyű megszólaltatni, de lehet rajta erős hangon játszani, ami nem minden brácsáról mondható el.

Budapesti koncertjén Bartók Brácsaversenyét adta elő, amely évtizedek óta szerepel a repertoárján. Mit gondol erről a versenyműről?

Ez egy befejezetlen darab, ami a hangszerelést illeti, Bartók utolsó műve. Nem olyan, mint a hegedűversenyek, nem is olyan, mint a zenekari Concerto vagy a kvartettek, amelyeket géniuszi alkotásoknak tartok. A Brácsaverseny Bartók számára a kísérletezés terepe volt. Ami a virtuozitást illeti, mutatós, de technikailag nem kifejezetten nehéz. A dolce cantabile részeknél igazán szép hangon kell játszani!

A főpróbán kiderült, hogy határozott elképzelése van a zenekari részről is.

Nagyon fontos a dinamika, a halk és a hangos aránya. Manapság a zenekarok sokkal hangosabban játszanak, mint korábban, elvesznek a nüanszok.

Megtalálták a közös hangot az est karmesterével, Takács-Nagy Gáborral?

Két zenész a zenén keresztül érti egymást. Nem tudom, Gáborról, milyen cipőt visel, habár lehet, hogy holnap megkérdezem tőle. De azt tudom, hogy nagy energiával bír, lelkes és rendkívül kulturált. Minden zenei korban otthon van.

Csodagyerekként kezdte a pályáját, azóta pedig évtizedeket dolgozott tanárként. Mit gondol a fiatal tehetségekről? Hogy tekint vissza arra, hogy hamar közönség elé állították?

Olyan kérdés ez, aminek a megválaszolásához hónapokra vagy évekre lenne szükség! Nincsen két egyforma ember, de azt talán elmondhatjuk, hogy tizenhárom éves kora körül minden megváltozik az emberben. A teste, az illata, az ízlése, a kapcsolatai. Ezekben az években a csodagyerek is megváltozik.

Nem mindegyikből lesz „csodafelnőtt”.

Pedig léteznek csodagyerekek! Ha ilyen kerül elém, felismerem, lehet, hogy már a járásáról is. Azután ki kell deríteni, kik a szülei, mit csinálnak, hogy támogatják. Ha korán elkezd koncertezni... nem baj! De van, hogy le kell lassítani. Egyetlen emberrel sem találkoztam még, aki nem a szívével akar játszani, és ez jó. De meg kell tanulni, mit csinál a vonó, mit irányít a jobb és a bal agyfélteke, és mi történik itt... (a hasára mutat).

A zsigerek?

Úgy hívja, ahogy akarja, de ez a három rész működik együtt egy koncerten: az agy, a szív és... ez, bármi is van itt, a hasban. Erre az egyensúlyra kell megtanítani minden gyereket, de az arány mindenkinél más. Én szerencsés voltam, jó tanáraim voltak. Azt tanácsolták, lassítsak. Nem kell sietni, épp elég idő megtanulni, miről szól az élet. Azt szoktam mondani, az agy a világ leglassúbb komputere. Sokszor évekre van szükség, hogy megszülessen benne egy számítás eredménye.

Mennyit gyakorol?

Pontosan annyit, amennyit kell.

Mégis, mennyi az az idő?

Nem tudom, nem számolom. A napi rutin része, hogy gyakorolok, úgy, mint a fogmosás. Miért csinálom? Mert jobban érzem magam tőle. A diákjaimnak is azt mondom, hogy ne gyakoroljanak órákat, mert az emberi agy negyvenöt percig képes koncentrálni. Utána pihenni kell.

Mit vár egy diáktól?

Isaac Stern azt mondta nekem, amikor a New York-i Juilliard Schoolban kezdtem tanulni tizennégy évesen: legyél olyan, mint a szivacs! Szívj magadba mindent! Sosem felejtem el, és még mindig ehhez tartom magam.

Most mi érdekli?

Hogy ne legyen háború. Nem elképesztő, hogy még mindig folynak ilyen háborúk?

Mit csináljon ilyenkor a művész?

A zenésznek nem feladata, hogy beszéljen. Csak az, hogy játsszon.

Igen, de lehet ilyenkor játszani?

Ó, hogyne! Kell! Négy háborút éltem át. Ilyenkor kiütköznek, mik az igazi értékek. Ami a napokban zajlott Ukrajnában, egy új történet kezdete, és nem tudjuk ez a történet merre vezet. De attól tartok, hogy olyan régi szabályok közé lépünk vissza, amelyeknek már nem szabadna érvényben lenniük.

A MÁV Szimfonikus Zenekar, Pinchas Zukerman, valamint Takács-Nagy Gábor karmester a 2022. február 25-ei zeneakadémiai koncert Bartók-Brácsaversenyét és Telemann-G-dúr Brácsaversenyét a háború sújtotta szomszédos országban élőknek, a hazájuk elhagyására kényszerülőknek és az áldozatok emlékének ajánlotta. „Miközben játszunk, rájuk gondolunk, és szeretetünket küldjük” – mondta Takács-Nagy Gábor.

A fotók forrása: Pinchas Zukerman menedzsmentje