by Bodnár Judit Lola 2021. ápr 26.

„Pontosan azt csinálom, amihez kedvem van”

Az ír piac nagyon kicsi, elég gyorsan körbe lehet haknizni. Aki nagyobb sikerekre vágyik, kénytelen elmenni Londonba – mondja Jamie Winchester.

Jamie Winchester Írországban született, de közel huszonöt évig élt Magyarországon, itt épített komoly zenészkarriert zenekarokban és szólóban egyaránt. Egyensúlyról, a zenészlét neurózisáról és a szabadságról beszélgettünk.

Amióta 2012-ben visszaköltözött a családjával Írországba, nem sokat hallani önről itthon, azt leszámítva, hogy békeidőkben néhány koncerten el lehet csípni. Milyen most az élete?

Amikor jött az elköltözés ötlete, meghoztam egy döntést, amire sok indokom volt, többek között az, hogy egy kicsit besokalltam. Addigra már huszonöt éve zenéltem minden nap, és csak ezzel foglalkoztam. Viszont mindig nagyon élveztem, hogy amikor kijöttem Írországba a szüleimhez vagy bármi más miatt, akkor feltűnően megkönnyebbültem attól, hogy senki nem figyel, senki nem ismer, semmiféle nyomás nincs rajtam. Ezt meg is tartottam a költözés óta, a mai napig maximálisan kerülöm a nyilvánosságot. És ez nagyon jól működik, sikerült jó egyensúlyt találnom. Nem véletlenül vonzódtam a színpadhoz, kellően nagy az egóm és a szeretethiányom, ezért mindig vágytam szerepelni, zenélni, de nem akartam, hogy erről szóljon az egész életem. Egyszerűen egy idő után egészségtelen, amikor az ember csak azzal foglalkozik, hogy mennyien ismerik, mennyien lájkolják a posztjait, megy-e felfele a görbéje. Itt ennek a gyökeres ellentétét csinálom, teljesen polgári munkát végzek, de amikor szeretném, kiélhetem az énemnek azt az oldalát is. Próbáltunk egy kis éttermet vinni, de sajnos a földbe fúródott, és azóta egy nagy technikai cégnek dolgozom, otthonról, online. Találtam egy csodálatos kis házat a tengerpart közelében, jó internettel, ahol boldogan eléldegélünk.

Idillien hangzik.

Igen, nagyon szeretem. Már nem vagyok annyira fiatal, és bár nagyon jó volt abban a szenvedélyes őrületben élni, egyszer csak azt mondtam: kicsit vissza kell venni a gázból. Kiegyensúlyozottabb, egészségesebb életmódot kerestem, mert a zenélősdit csak teljes lángon tudtam csinálni, és annak voltak hátulütői.

Sorolhatnánk a zenészeket, akik már „fél lábbal a sírban vannak”, és még mindig a színpadon állnak. Ön meg azt mondja: le lehet jönni arról az őrületről, amivel a színpad meg az ezzel járó hírnév jár.

Nyilván embere válogatja, én le tudtam róla jönni, sőt szükségem volt rá. Nem akarok senkit minősíteni – ez abszolút az én életemről, az én döntésemről szól, arról, hogy nekem mi az, ami működik. Nem akartam olyan helyzetben találni magam, hogy kétségbeesetten próbálok releváns maradni egy olyan világban, ahol már nem vagyok az. Kell tudni elegánsan továbbmenni, és nem görcsösen ragaszkodni ahhoz, ami volt, csak azért, mert nincs jobb ötletem. Bíztam annyira magamban és a képességeimben, hogy könnyedén továbbléptem. Nem féltem attól, hogy ha nem vagyok zenész, akkor nem találom fel magam. És közben megmaradt az a rendkívül szerencsés helyzet, hogy amikor nagyon szeretnék, amikor nagyon hiányzik – nyilván nem a mostani helyzetben –, akkor el lehet menni tök jó bulikba játszani, nagyon jó zenésztársakkal, nagyon jó közönségnek, de a nyomást, ami ezzel együtt járhat, elkerülöm.

De azért aki egyszer zenész, az örökké zenész: gondolom, továbbra is ír.

Volt egy hosszú-hosszú szakasz, amikor egyáltalán nem írtam, sőt, kerültem az egészet. Mostanában, körülbelül egy-két éve beindult valami bennem, ami egy időre kihalt, és elkezdtem írni. Például olyan dalokat, amik felkerültek a legújabb Zséda-lemezre. Ez egy kicsit beindított, és elkezdtem magamnak is dalokat írni, azokat is felveszem szép sorjában. Eggyel kijöttünk halkan tavaly, most készült egy másik. A stúdióm itt van kéznél, egyre jobban összeáll, és ide is kezdek visszatalálni. Régen nagyon szerettem stúdióban, hangmérnökként dolgozni, és most olyan lehetőségeket is kapok, amelyek révén visszatérhetek ehhez. Nemrég Pálvölgyi Géza keresett meg két dallal, amiket Keresztes Ildikónak írt, és azokat itt kevertem össze, itt vokáloztuk fel a párommal. Úgyhogy valamelyest benne maradtam a zenében, persze. Ráadásul ezek a kedvenc tevékenységeim: azt szeretem a legeslegjobban, amikor csak ülök egyedül két hangszóró között, és valami felépül előttem a semmiből.

Írországban is volna lehetősége zenei munkát végezni, vagy ott ez nem ambíciója?

Egyáltalán nem foglalkozom ezzel. Nem azért csinálom, hogy ebből karrier legyen, mert az megmérgezné az egészet. Ha muszáj pénzt teremteni belőle, ha abból kell élnem, akkor nekem a zene más aspektusba kerül, olyan nyomás telepedik rám, amit nehezen viselek. Úgyhogy a legnagyobb szeretettel csinálom gyakorlatilag hobbiból vagy zsebpénznek, de nincs kedvem beszállni abba a versenybe, hogy márpedig én keverek jobban. Elég ember ismer engem Magyarországról, és tudják, hogy mire vagyok képes, ha valaki pont erre vágyik, akkor megkeres, és nagyon szívesen megcsinálom.

Tehát gyakorlatilag megértette, hogy a zenészlétnek melyik része komfortos és melyik nem.

Igen, és szerintem jó helyen landoltam. Szoktunk erről beszélgetni a párommal, aki szintén zenész, és ő nem érti, miért tudtam ilyen könnyen továbblépni. De valahogy azt érzem, a legjobban az hajt egy művészt vagy egy színpadi embert, hogy sok nézőt meg akar győzni, hatással akar lenni a közönségre. És ez valahol egy neurózis. Szeretethiányból jön, egóból, meg abból, hogy visszacsatolásra vágyik. Ez mind megvolt bennem is, de aztán eljutottam egy szerintem egészséges szintre, amikor elfogadtam magamat olyannak, amilyen vagyok, minden szépséghibámmal együtt. És azóta nem érzem magamban azt a tüzet, hogy bizonyítani akarjam: én vagyok a legjobb, a legmenőbb és a legrelevánsabb. Őrületesen nagy szabadság, hogy pontosan azt csinálom, amihez kedvem van.

Magyarországon sok szó esik arról, hogy hiányzik a zenészek érdemi támogatása a járványhelyzetben. Írországban hogy van ez?

Nem tudom, ez a zenei szcénában pontosan hogy néz ki, de az feltűnő volt a környezetemben, hogy amint beütött a krízis, többeknek elkezdett érkezni a bankszámlájára hetente pár száz euró, azóta is érkezik, és erre bárki jogosult, akinek megszűnt a munkája a járvány miatt. Ebből persze nem lehet nagy lábon élni, de valamilyen támogatás mégis csak van, és ezért nincs az a borzalmas keserűség, amit látok a Facebookon: hogy a barátaim milyen helyzetben vannak Magyarországon. Az én helyzetem ilyen szempontból teljesen más, mert a járvány egyáltalán nem befolyásolta a munkámat. Azért is tudok ilyen bátran döntéseket hozni, hogy ha nem akarok elmenni zenélni, akkor nem kell, mert ez a része az életemnek megoldott. Semmit sem azért csinálok, mert muszáj, mert különben nem éljük túl a hónap végét.

Írországban milyen a kreatív szektor támogatása? Egyáltalán: milyen az írországi zenei élet?

Egyáltalán nem látok bele a támogatási rendszerbe, mivel itt nem veszek részt a zenei életben. De azt látom, hogy egészséges zenei társadalom van. Működik, él, vibrál, sok az élőzene. Egy kisváros mellett lakunk, és amikor normális az élet, akkor egy péntek vagy egy szombat estén, ha lesétálok a főutcán, legalább három-négy kocsmából hallok élőzenét, rengeteg fesztivál van, életben tartják a tradicionális zenét, amely nagyon sok teret kap. De persze itt is van panaszkodás, mert a legtöbb zenész itt is a koncertekből próbál megélni, és ha nagyobb sikerekre vágyik, akkor bizony, kénytelen elmenni, mondjuk, Londonba –. Az ír piac, négy és félmillió emberrel, nagyon kicsi, elég gyorsan körbe lehet haknizni. Ezért sem volt kedvem ebbe beszállni: eleget ültem már mikrobuszokban hajnali kettőkor.

Kép: Jamie Winchester (fotó: Robin Winchester)