by D. Magyari Imre 2022. okt 10.

Radnóti Zsuzsa közéleti és kritikus színháza

„Kortárs magyar dráma nincs Örkény István nélkül, kortárs magyar drámaírók pedig nincsenek Radnóti Zsuzsa nélkül.” – Esterházy Péter

A legismertebb és legelismertebb magyar dramaturgok egyike. A Vígszínház számos sikerében volt része 1963 óta: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Légköbméter, A kétfejű fenevad, Találkozás, Ahogy tesszük, A padlás, A Pál utcai fiúk... Nagyon sokat tett a kortárs magyar drámáért, egyik alapítója és szervezője volt a Radnóti Miklós Színház Nyílt Műhelyének, a zalaegerszegi Nyílt Fórumnak. Amikor megkapta a Kossuth-díjat, létrehozta a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amit minden év február 24-én adnak át – 1967-ben ezen a napon volt a férje, Örkény István Tóték című darabjának ősbemutatója.

Radnóti Zsuzsa és Örkény István 1963-ban (forrás: Rózsavölgyi Szalon)

Egy szempontból sajnálom, hogy a lakásán találkozunk: ha a városban kellett volna keresnünk egy helyet, megkérdeztem volna, tudja-e, hol a Vígszínház… Így csak azt kérdezem: emlékszik-e a legeslegelső alkalomra, amikor a színház épületét látta?

Nem. Nagyon rossz a memóriám. Arra sem emlékszem pontosan, melyik évben léptem át először a művészbejáró küszöbét. Talán az egyetem elvégzése után, 1963-ban. S aztán ösztöndíjasként rendszeresen járhattam oda, hisz ott dolgoztam. Ezt Czímer Józsefnek, a Víg dramaturgjának köszönhettem, akinek később távoznia kellett, mert nem tudott Várkonyi Zoltánnal, az igazgatóval kijönni, lévén mindkettő hihetetlenül erős egyéniség. Nyilván kétféle színházeszményt is képviseltek – Czímer a magáét aztán nagyon eredményesen valósíthatta meg Pécsen.

Örkény Istvánnal (forrás: Rózsavölgyi Szalon)

Mi terelte a színház felé?

A középiskolai magyartanárnőm, akit Fiam Adrienn-nek hívtak, és mi voltunk az első osztálya. Nagyon lelkesen kezdett minket tanítani, személy szerint is odafigyelt ránk, azonnal észrevette, ki az, aki vonzódik az irodalomhoz. Én akkor már jártam színházba, ő pedig a drámairodalom felé terelte az érdeklődésemet. Életem első megjelent írása is a színházzal kapcsolatos, a bölcsészkar lapjában jelent meg, Major Tamásról írtam valamit.

A magyar dráma napján, szeptember 21-én – 1883-ban ekkor mutatták be Az ember tragédiáját – meg is szólalt, a Bajor Gizi Színészmúzeumban mondott néhány szót Darvasi Áron Sündisznótánc című darabjának felolvasása előtt, amiben kiváló színészek működtek közre: Nagy Zsolt, Rezes Judit, Schmied Zoltán, Takács Nóra Diána, Znamenák István, nemkülönben az író-rendező édesapja, Darvasi László író.

Én voltam Áron mentora az ösztöndíjnál, és örömmel segítettem kialakítani a mű végső formáját. Például tömöríteni kellett a szöveget, itt-ott megerősíteni egy-egy drámai fordulatot. Mindez kapcsolatos az Örkény István Örkény István Drámaírói Ösztöndíjjal, ami szerencsére már több mint húsz éve, 1998 óta létezik, az egyik kulturális minisztérium hozta létre. Ma jó otthona a Színházi Intézet a Krisztina körúton. Kezdettől fogva részt veszek a pályázatok elbírálásában. A majdnem két és fél évtized alatt tehetséges fiatalok egész sorát lehetett elindítani Egressy Zoltántól Térey Jánosig, Kárpáti Pétertől Pass Andreáig, Mikó Csabától Vinnai Andrásig. Darvasi Áron műve nem értelmiségi és nem is városi közegben játszódik: falusi tragikomédia. Rémtörténet is lehetne, de tragikomédia. Két sajtkészítő család sorsa kapcsolódik benne össze, az egyik házaspár kislányát valaki részegen halálra gázolja, és amikor kiengedik a börtönből, a kislány édesanyja szemet szemért alapon bosszút akar állni. És ez a tragikus történet több alkalommal tragikomédiába csap át. Merész és tehetséges drámaírói kezdet.

2017-ben (fotó: Czimbal Gyula)

Sok fiatal, kezdő drámaíró van?

Ha sokan nem is, de vannak, és a sort kiegészítik azok a fiatal rendezők és dramaturgok, akik maguk is írnak vagy – főleg – nagyon tehetségesen adaptálnak színpadra más műfajú írásokat. Példaként említhetem Bíró Bencét, akinek első színpadi játéka, a magyartenger szintén az Örkény-ösztöndíjra készült, és idén ezt rendezte meg Alföldi Róbert a Szentendrei Teátrumban. És Bíró már együtt dolgozott a szintén fiatal, nagyon tehetséges rendezővel, Dömötör Andrással is a Kamrában, ahol Térey János Káli holtak című regényét közösen írták át sikeresen színpadra. Dömötör András azonban manapság, sajnos, többet rendez a német nyelvterület neves színházaiban, mint itthon.

A Kossuth-díjas, 2017 (fotó: MTI)

Beszéljünk egy másik díjról is! Miután 2017-ben megkapta a Kossuth-díjat, megalapította a Kortárs Magyar Dráma-díjat, amit 2019-ben osztottak ki először, akkor Závada Pál, Mohácsi István és Mohácsi János kapta meg az Egy piaci napért, illetve Kelemen Kristóf a Megfigyelőkért.

Természetesen ez egy lehetőség volt, hogy a Kossuth-díjjal járó összeg egy részéből megalapítsam ezt a díjat. Mára már elfogyott volna az alaptőke, ha nem lép be egy új mecénás. A díjátadót minden évben a Tóték bemutatójának napján, február 24-én vagy egy ahhoz közeli napon tartjuk, remek helyen, remek körülmények között, a Rózsavölgyi Szalonban, a szalon vezetőjének, Zimányi Zsófiának és munkatársainak, elsősorban Karácsony Áginak köszönhetően. Olyan műveket díjazunk kurátortársaimmal, Csizmadia Tibor rendezővel, Lőkös Ildikó dramaturggal, Németh Gábor íróval és Nánay István kritikussal, amelyek vagy a magyar múlt egy kibeszéletlen, tragikus eseményéről szólnak, vagy a mai magyar valóságról mondanak valami fontosat. Én elsősorban az ilyen művek megszületéséért, színpadra kerüléséért dolgoztam. A közéleti, kritikus színházat szeretem, az olyat, amilyen például Alföldi Róbert Nemzetije volt.

A Kortárs Magyar Dráma-díj átadásán 2019-ben a Rózsavölgyi Szalonban (fotó: Gordon Eszter)

Azért még talán a nézők közül is tudatában vannak néhányan, hogy egy jó dramaturg aranyat ér, s hogy sok „szövegkönyv” – a színpadról elhangzó szöveg, ami sosem azonos teljesen a dráma eredeti szövegével – elkészítésében, sikerében van része, sőt nemritkán teljes drámák köszönhetik neki a születésüket.

Elmondhatom, hogy például Esterházy Pétert én biztattam először drámaírásra, pontosabban a folytatásra. Jó ismeretségben voltunk, nagyon szerette Örkényt István írásait. Ők egyébként, sajnos, személyesen sosem találkoztak. Első találkozásunkkor már túl volt a Daisy című furcsa színpadi játékán, és én kértem: ne legyen ez egyedi eset, folytassa! Ezután született a Búcsúszimfónia, amit a Vígben, a Házi Színpadon mutattunk be. Részem volt abban is, hogy Nádas Péter megírta a Találkozás című megrendítő drámáját a Vígnek, amit 1985-ben Valló Péter rendezésében Ruttkai Éva és Hegedüs D. Géza szólaltattak meg a Pesti Színház színpadán. Örömteli hír, hogy nemrég fejezték be a streamelt változat munkálatait, Fullajtár Andrea és a még egyetemista Gloviczki Bernát szereplésével, az eSzínház oldalán lehet majd megnézni. Spiró György a Katonában színre vitt Csirkefej című darabja után sokszor talált otthonra Marton László lényeglátó rendezéseiben a Víg és a Pesti színpadán.

Fesztbaum Bélával a Megmozdult irodalom bemutatóján a Vígszínházban (fotó: Csillik Gábor)

Ráadásul könyveket is írt, Zsuzsa, az első még 1985-ből a Cselekvés-nosztalgia, és nemrég jelent meg a Megmozdult irodalom, bőséges válogatás az életműből, a válogató Légrádi Gergely író, aki önt tekinti mesterének. Zsuzsa a címadó tanulmányban azt írja, hogy a magyar dráma második aranykora – a huszadik század eleje után – a hatvanas-hetvenes évekre esik, átnyúlva a nyolcvanasokra is. Egy idő óta az irodalomtörténetben szokás prózafordulatról, újabban lírafordulatról beszélni. Gondoltam, megkérdezem: beszélhetünk-e drámafordulatról is?

Szerintem feltétlenül! Egy nagy nyugati hullámhoz kapcsolódtak akkor sokan, tudva vagy tudatlanul. Elsőként Camus ütött meg új, huszadik századi hangot a Caligulában, amit 1945-ben mutattak be Párizsban, a címszerepben az akkor még teljesen ismeretlen Gérard Philipe-pel. Aztán jött Albee, Beckett, Edward Bond, Ionesco, Harold Pinter… Ennek a hullámnak a hatása jelentkezett nálunk is. Megszólalt egy új, fanyarabb hang a fiatalabb nemzedék alkotásaiban – több kritika, tanulmány jelezte benne Örkény István hatását is. Olyan darabokra gondolok, mint Bereményi Gézától a társadalomkritikus Légköbméter vagy a Halmi. Mind a két bemutató 79-es. Bereményiék kívülről, felülről néztek rá arra a társadalomra, amelyben éltek. Megfogalmazták azt az életérzést, amelyik jellemezte ezt a generációt, azokat, akik a század negyvenes éveiben vagy valamivel később születtek.

Závada Pál, Spiró György, Háy János és Légrádi Gergely a könyvbemutatón (fotó: Csillik Gábor)

Örkény darabjáról, a Tótékról viszont azt mondja Légrádi Gergelynek a kötet végén lévő interjúban: „…az volt a szerencse, hogy a darab irritáló mivoltát nem vették észre: azt, hogy valójában ez a szöveg micsoda szörnyűségről szól”.

Ez a dráma, ahogy ott is mondom, a magyar jellem mélységeiből szólal meg. Arról is szól, hogy szinte bármit meg lehet tenni velünk, könnyedén behódolunk, önként megalázkodunk, persze különösen akkor, ha nyomós, személyes okunk is van rá, mint Tótéknak. És nehezen lázadunk, de akkor az nagyot szól.

A kötetben sehol nincs szó a közönségről, pedig nagyon fontos egy színházban, neki készülnek az előadások. Sőt a közönségtől, az uralkodó ízléstől is függ, hol mit lehet műsorra tűzni.

Erősen társadalom- és politikafüggő, hogy kialakul-e egy érdeklődő, elsősorban értelmiségi réteg. Sok múlik az oktatási rendszeren, a pedagógusokon. A hatvanas években, 56 után szabadabbá vált a társadalom, az emberek nyitottak voltak az újra, a bátrabb, szókimondóbb hangokra, az új stílusokra. Nyugaton is virágzott az új dráma és a színház.

Az Üzenet a palackban című Örkény-egyperces kézirata, Radnóti Zsuzsa ajándéka Mácsai Pálnak az Azt meséld el, Pista! 700. előadása alakalmából (fotó: Szakács Eszter)

Beszéltünk Alföldi Róbert 2008 és 2013 közt létezett Nemzeti Színházáról. A kötetben külön írás szól róla, egy külön fejezetben, ami a Közéleti megszólalások címet viseli. Sok minden háborította fel: Dörner György 2011-es kinevezése, a szombathelyi színház 2017-es einstandolása, a CEU, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem tönkretétele az évtized végén. Az őrnagy hatalma teljében, Tót kussol. Mit szól ahhoz, hogy 2023-ban Magyarországon rendezik a X. Színházi Olimpiát, a Nemzeti Színház, azaz Vidnyánszky Attika szervezésében, a kormány 6,8 milliárd forintot adott rá, és – tegyük hozzá: eddig – csupán két igazgató, Mácsai Pál és Máté Gábor mondta, hogy ebben az ő színházuk nem vesz részt?

Jó lenne, ha 2023-ban csak olyasmivel kellene foglalkoznunk, hogy legyen-e vagy sem Színházi Olimpia. Félek, hogy súlyosabb kérdésekkel kell majd szembenéznünk. Háborúk és társadalmi válságérzetek sötétítik el a horizontot. De, hogy ne kerüljem meg a választ, riasztó, ahogy a konzervatív kormányzati kultúrpolitika egyre nagyobb teret nyer. Most már a szakmai utánpótlás nevelése is teljes egészében Vidnyánszky Attilának és kuratóriumának irányítása alatt áll. A korszerű színházi gondolkodás és a bátor közéleti véleménynyilvánítás, a kritikus reflektálás a jelenkorra egyre szűkebb körökbe szorul vissza. És így a közönség is egyre jobban elszokik a korszerű hangtól, a nyílt, bátor megszólalásoktól, és a közösségi szembenézést generáló előadásoktól. Nemrég bocsátották el – többek között – Karsai Györgyöt és Jákfalvi Magdolnát, a volt színházi egyetem két kiemelkedő képességű oktatóját, ahogy a Kölcsey Ferenc Gimnáziumból is a tiltakozó tanárokat. A hatalom szintet lépett. De remélhetőleg a tiltakozások is szintet lépnek.

Jár még színházba?

Természetesen. Elsősorban magyar ősbemutatókat nézünk a kurátortársaimmal a Kortárs Magyar Dráma-díj miatt is, és persze sok független előadást. És Pintér Bélát mindig, ő egyike azon keveseknek, akik nagyon sikeresek, miközben kritikusan és szatirikusan beszélnek a jelenről. Szerencsére erre is van komoly igény.

Nyitókép: Radnóti Zsuzsa (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

 

Szenvedélyesen szeretjük a kultúrát, a művészeteket és a stratégiai gondolkodást. Ez ingyen van. A lapkiadás és az online magazin működtetése azonban pénzbe kerül. Kérjük, ha teheti, támogassa az Art is Business hiánypótló munkáját!

Támogassa a kezdeményezésünket, legyen Ön is mecénás!