„Soha nem az voltam, aki vagyok”

Grandiózus és bensőséges, fényűző és letisztult, megannyi, akár egymásnak ellentmondó jelzővel is lehetne illetni a kirobbanó színek és archaikus formák alkotójának festményeit. Régmúlt korok dicsőségét hozza közel a mához vásznain Náray Tamás. A Római Császárság kora című legutóbbi kiállítását az Off Kultúrszövőgyár termeiben lehetett megtekinteni. „Ennél jobban nem tudtam volna belelőni a céltábla közepébe” – mondja a közelgő római Gloria d'Italia kiállításról, ahol néhány, Itália egykori dicsőségét megörökítő képével lesz jelen.

Náray Tamás (fotó: Anderson Clavijo Galindo)

Az Elvesztett Istenek című kiállítása a civilizációs alapértékek hiányából született. Milyen koncepció állt a Római Császárság kora mögött?

Intellektuális és esztétikai meggondolások egyaránt. Fantasztikus végigtekinteni azon, hogyan alakul át a római köztársaság királysággá, majd a királyság császársággá. Bizonyos értelemben rímel a mai életünkre, helyzetünkre, hiszen azt látjuk, hogy a görög civilizációból átvett köztársasági forma hogyan jutott el évszázadok alatt a diktatúráig. Mire a Római Birodalom a császárság korának második felében ért, jöttek a Julius Caesarok, Caligulák, Nerók. Persze lehet, hogy nem így volt, de bennem ez a gondolat született meg. Az ókori Róma mai ésszel elképzelhetetlen pompája esztétikailag is hatott rám. A vívmányaik, az építészet, a vízvezeték-hálózat ma is ugyanazon az elven működik. A fennmaradt emlékekből, leírásokból arra lehet következtetni, hogy szürke-fehér színek helyett lángoló színek jellemezték az akkori birodalmat. Szerettem volna életre kelteni, kifejezésre juttatni azt a káprázatos, pompás világot a színek orgiájában, a monumentalitásban is.

A kolorizmusa mellett  a reneszánsz aranyozási technikájáról híres, ami a neves olasz Caravaggio-szakértő, Valerio Venneri professzor érdeklődését is felkeltette.

Az arany mint fém mindig is izgatott. Ezoterikusan, spirituálisan is a gazdagság, az egészség, a nemesség, a szépség, az érték szimbóluma, megteremtője. Amikor aranylemezekkel, különféle aranyporokkal kezdtem dolgozni, egyrészt magam is tökéletesítettem a technikát, másrészt érdekelt, hogyan lehet elérni a több száz évvel ezelőtti képeken látható szép, dús aranyszínt, az arany homogenitását. Sokfelé kutakodtam autodidakta módon, filmeket találtam különböző megosztókon, ahol többek között Michelangelo, Leonardo aranyozási technikáiról beszéltek. Én is kipróbáltam, és amikor az eredmény hasonlítani kezdett a XV., XVI. századbeli aranyozásokra, vérszemet kaptam. Az olasz professzor Alicantéban látta egy képemet, nagyon megdöbbent, hogy még van, aki ezt a technikát alkalmazza.

Emporium Romanum, olaj, arany, vászon,100x200 cm (fotó: Simkó Róbert)

Mekkora ma Náray Tamás festőművész ázsiója a műkereskedelemben? Hova pozicionálják, illetve ön hova pozicionálja  magát?

Nehéz erről beszélni, mert soha nem az voltam, aki vagyok. Először divatbemutatókat rendeztem, utána megjelent a saját kollekcióm, akkor azt mondták rám: de hát nem is divattervező. Amikor elkezdtem írni, – egy éven keresztül a Libriben tanultam az írás folyamatát szerkesztőkkel, irodalmárokkal dolgozva –, akkor meg azt mondták: de hát ő divattervező, nem író, miért ír regényt. Aztán mire végre befutottam kvázi, mint író, és sok példányban eladták a könyveimet, addigra kiderült, hogy már huszonöt-harminc éve festek. Akkor meg azt mondták: most még fest is, hát nem is festő, hanem író.

Ha jól sejtem, ez a „besorolósdi” is közrejátszott abban, hogy közel a hatvanhoz Spanyolországban kezdjen új életszakaszt.

Nem tudtam túltenni magam az állandó címkézésen. Úgy vélem, egyedül a produktumot kell nézni, nem az én személyem az izgalmas, se divattervezőként, se íróként. Ha azt szerettem volna, hogy a személyem legyen izgalmas, akkor vagy popénekes leszek, – mert amúgy jó hangom is van – vagy színész. Hiába érdeklődtek a személyem iránt, hol lakom, kit szeretek, mennyit keresek, én ezt nem tartottam fontosnak. Sokkal fontosabbnak tartottam a kollekcióimat, a regényeimet, a festményeimet. Ma sem hiszem, hogy a munkásságomat meghatározná, hogy a magánéletem történetei és annak körülményei milyenek. Az önéletrajzi ihletésű regényeim is inkább egy értékrendről szólnak a személyemen keresztül, mint konkrétan rólam. Hogy a személyemtől el lehessen vonatkoztatni, annak az egyetlenegy útja volt olyan helyre menni, ahol az embereknek fogalmuk sincs rólam. Az is érdekelt, hogy ilyen körülmények között mit érnek a képeim anélkül, hogy tudnák, egy híres ember készítette őket. Ez ugyanis egy reális értékmérő.

Flóra meséje, olaj, arany, vászon, 60x60 cm (fotó: Simkó Róbert)

A saját képzőművészeti karrierje szempontjából volt fontos, hogy legyen kint egy galériája, a TamIstArte Art Gallery Sitges-ben?

Nem ez volt a szempont, és egyáltalán nem akartam híres festőművész se lenni. A kiköltözésem után arra gondoltam, hogy így élemedett koromban valamit muszáj csinálni. Mi lenne, ha olyasmivel foglalkoznék, amit szeretek is, meg ami tetszik is? És hát nem utolsósorban az is fontos szempont volt, hogy a galériából bevételre tehetek szert, ami hozzájárul a kiadások fedezéséhez. Amúgy csak egyharmad részben vagyok tulajdonos. Más magyar művészek munkáit is kiállítjuk, jelenleg Zékány Krisztina, Göncz Dalma, Ábrahám Anna és Sárközy Erzsébet festményei láthatók nálunk.

Hogyan kezdett kint a brandépítésbe?

Egy-két szerencsés esemény is segített abban, hogy a képeimet jobban megismerjék. Járt nálunk a galériában egy olasz ügynökség alkalmazottja, aki elvitt rólam anyagot, megmutatta a főnökeinek. Ennek köszönhetően meghívtak egy milánói kiállításra. Ugyanígy jártunk a Barcelona Arttal, ahol már kétszer is kiállították munkámat. Tulajdonképpen a képek kezdtek el működni, először prospektusokban vagy online formában jutnak el az emberekhez. Még a Covid előtt erősítettük az online felületeinket, létrehoztunk egy Twitter-oldalt, ahol rendszeresen posztoltuk a festményeimet. Akkor indult el egy áttörés, miután a galéria egyik posztját, egy képemet újra twittelte a British Museum. Ebből kifolyólag sok helyről bekövették az oldalainkat. Aztán a kiállításokon, vernisszázsokon való részvétellel a személyem iránt is érdeklődés mutatkozott, de kizárólag szakmai alapon. Némi megnyugvást adott, hogy a képeim megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben is.

Juno találkozás, olaj, arany, vászon, 80x80 cm (fotó: Simkó Róbert)

Köthető valamihez, hogy piaci szempontból mikortól vált kurrens festővé?

Fokozatosan alakult ki, lépésről lépésre. Még Magyarországon laktunk, amikor a szegedi Reök-palotában rendezett kiállításomról két képet megvásároltak. Az egyiket egy bizonyos John Carpenter Ausztráliából, akinek jelentős kortárs gyűjteménye van. A Várkert Bazár-beli Ikon kiállításomról az egyik képem a bécsi König-gyűjteménybe került, az Új Horizont kiállításomról pedig egy a svájci Luther-gyűjteménybe. Ezek jelentősnek mondható magángyűjtemények. Kiderült, hogy van értéke a munkáimnak, noha csak úgy magamnak is szívesen festenék. Nemrég összeszámoltuk, hogy a világ tizenkilenc országában van már képem, és ezt elsősorban Spanyolországból értem el. A közigazgatásilag Barcelonához tartozó Sitges-ben nagyjából egymillióan fordulnak meg egy szezonban. A galériánk olyan részen helyezkedik el, ahol koncentráltan jelen van több galéria. Korábban nyolcvanöt százalékban magyar és tizenöt százalékban külföldi vásárlóim voltak, mostanra ez az arány átrendeződött negyven százalék magyar, hatvan százalék külföldi vevőre.

Milyen áron kelnek el a festményei, mi az a plafonösszeg, amit elkér értük?

Mondjuk úgy, hogy felszálló ágban van a festményeim eladási értéke. Persze a piac határozza meg, minden annyiért kel el, amennyiért megveszik.  A hazai kiállításaimon évekkel ezelőtt négyszáz–nyolcszáz ezer forintért keltek el a képeim. Most a legolcsóbb képem nyolcezer, a legdrágább huszonkétezer euróért megy el.

Ügynökség is képviseli, vagy kizárólag a galérián keresztül bonyolítja le a megrendeléseket?

Talán nem nagyképűség a részemről azt mondani, hogy nem minden művész ért ugyanahhoz, mint én. Általában a művészek madárfiókák, akiket pátyolgatni kell. Egyes galériák, gyűjtők nem a művésszel akarnak tárgyalni, hanem galériával. Nekem pedig ott van a TamIstArte Art Gallery, amiben hárman vagyunk tulajdonosok egy magyar és egy spanyol üzlettársammal, és vannak kereskedelmi és művészeti munkatársak. Ez a maroknyi csapat végez mindent, a posztokat, a reklámokat, a tárgyalásokat, az eladásokat, a szállítmányozást. Még nem vagyok akkora művész, hogy bárhol a világon önálló kiállításom legyen. Ezért sokkal kedvezőbbek számomra azok a kiállítások, amelyekre több kortárs művészt hívnak meg.  A megadott koncepcióhoz küldünk be alkotásokat kiválasztásra, illetve olyan is van, hogy a művész javasol képeket. A látogatók is szeretik egyben látni sokszor tizennyolc-húsz művész munkáit, száz-százhúsz alkotást, mert merítést kapnak az éppen aktuális kortárs képzőművészetből. 

 Mithridates és Sulla háborúja, olaj, arany, vászon, 100x100 cm (fotó: Simkó Róbert)

Tizennyolc-húsz évesen apai lebeszélésre nem képezte magát tovább képzőművészként. Több évtized után, a gödöllői háza díszítésére tért vissza a festészethez. Mikortól érzi azt, hogy már nem hobbi napi tizenkét órákat a festőállvány előtt állni, hanem hivatás?

Az volt a választóvonal, amikor Jerger Krisztina művészettörténész többször is eljött megnézni a munkáimat, és azt mondta, na, akkor most eljött az ideje, hogy ezt megmutassam. Akkor még, 2015-ben, divattervező voltam, és túl voltam az első regényem megjelenésén. Amikor a nyilvánosság elé léptem a festészetemmel, mind a szakmát, mind a művészettörténészeket meglepte, hogy egy relatíve érett művész jelent meg az első kiállításon, komolynak nevezhető technikai, kompozíciós tudással, felkészültséggel. Nem tudták, hogy Jerger Krisztina ösztönzésére már vagy tíz éve gyakorlok, ráadásul már előtte is festettem. Hiú ember vagyok, óriási a becsvágyam. Nem az első akarok lenni, hanem a legjobb. Örömmel tölt el, hogy a képeimet boldogan nézik az emberek. Ugyanúgy hiszek a kollektív energiákban is, mint a kollektív tudatban és tudattalanban. Ha van a világban elszórtam kétszáznegyven képem, és mindenki úgy tekint rájuk, hogy hálával gondol az alkotásra és az alkotóra, akkor engem ez az energia éltet.

Náray Tamás (fotó: Anderson Clavijo Galindo)

Spanyolország mit tesz hozzá a személyiségéhez, a festészetéhez?

Szenzibilis művészként otthon nagyon sok zavaró tényező volt számomra. A végén már nagyon zavart az a stílus, az a közeg, ahogy az emberekkel lehetett létezni. Barcelonában sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Biztos az időjárás is hozzájárul ehhez, nincsenek akkora amplitúdók. Sokkal kiszámíthatóbb az élet mindenféle szempontból. Mint művészt elismernek és tisztelnek, bár azért otthon is szeret és tisztel az az ötezer ember, aki megnézi a kiállításaimat, és sokan mások is, akik nem jutnak el rájuk. Nem tudom, meddig tart az életem, de bármeddig, onnantól visszaszámítva több évvel meghosszabbítottam azzal, hogy kivontam magam az otthoni stresszforrások alól.

Nyitókép: Náray Tamás (fotó: Anderson Clavijo Galindo)