by Gáti Katalin Teodóra 2021. nov 13.

Sok pénz van, de kevés stílus

Egy finn galerista a magyar művészetért: Ari Kupsus

Ari Kupsus kalandos életében meghatározó a gyűjtői szenvedélye. Magyarországot meglátni és megszeretni egy csapásra történt nála, mára hazánkban több neves kiállítóhely tulajdonosa, és a fiatal festőgeneráció lelkes támogatója.

Honnan ered a régiségek iránti vonzalma?

A családomban is szokás volt a műgyűjtés. Mindig divatos lakásokban, felkapott helyeken éltek az anyai nagyszüleim, és gyakran váltottak otthont vagy cserélték a berendezést. A felmenőim öltözködése is rendkívül kifinomult volt, Angliából hozatott szövetből varrattak ruhát. Édesapám szülei Viborgban, a karéliai fővárosban éltek, és üzletemberek voltak. Amikor első osztályos koromban zsúrt rendeztünk, és eljöttek hozzánk az osztálytársaim, tátott szájjal néztek körül nálunk. Nem értettem, miért, hiszen számomra természetes volt, hogy szép tárgyak vesznek körül. Amikor én mentem az osztálytársaimhoz vendégségbe, megértettem, miért olyan különleges a mi lakásunk.

Ari Kupsus (forrás: Facebook)

Anyukámnak fontos volt, hogy mindig tisztaság, rend legyen, a város legjobban öltözött asszonyának tartották. A génjeimben hordozom az esztétikum iránti vonzalmat, amelyet csak tovább erősített a gyerekként körülölelő környezet. Hétéves voltam, amikor a Tamperei Szimfonikus Zenekar koncertet adott az iskolánkban, és bár nem értettem a zenéhez, azt éreztem, hogy olyan szép muzsikát még soha nem hallottam. A mai napig, majdnem ötven évvel később is emlékszem, hogy Mendelssohnt játszottak. Gyönyörű szecessziós stílusú épületben tanultunk, amelyet Wivi Lönn, az első finn építésznő tervezett 1903-ban. Hatalmas, lenyűgöző boltívek, oszlopok, nagy terek vettek körül. Akkora hatással volt rám az a koncert, hogy jelentkeztem egy zenekonzervatóriumba, ahol nyolc éven át trombitálni tanultam. Hagyománytisztelő családban nőttem fel, ahol számítottak az értékek és a szokások, így például szigorú vacsoraidő volt.

Forrás: Facebook

Hogyan kanyarodott ön is a gyűjtés felé?

Ez érdekes, mert fiatalon még tipikus finn voltam, aki az egyszerű, letisztult stílust kedvelte. Alvar Alto világhírű tervező teremtette meg a skandináv dizájnt, és sokáig én is ilyen bútorokkal vettem körbe magam. Majd amikor 1994-ben Szentpéterváron az Ermitázsban jártam, belebolondultam az orosz pompába. Közgazdászként végeztem, és tizenhárom évig a divatszakmában dolgoztam. Huszonhét évesen már egy világhírű áruház férfiosztályát vezettem, és a legnevesebb tervezőktől – Versace, Chanel, Gucci – szereztem be a ruhákat. Állandó vendég voltam a milánói divathéten, sztárokat, ismert politikusokat, köztársasági elnököket, minisztereket, újgazdagokat, még olasz és orosz „keresztapákat” is öltöztettem. Egyszer egy maffiaháború áldozatának kellett ruhát terveznem az utolsó útjára. Miután lelőtték, azt kapta ajándékba, hogy Armaniban temették el. A gyűjtés a véremben volt, mindig a pénztárcámnak megfelelően vásároltam, fiatalon még a nem túl drága műtárgyakat. Ma már az iszkaszentgyörgyi kastélyban található a legnagyobb gyűjteményem.

Az iszkaszentgyörgyi kastély barokk szárnyában  (forrás: humenonline.hu)

Ahol a zene és a régiség szeretetét különös módon kapcsolta össze.

1994-ben kezdtem régimódi szalonkoncerteket szervezni Helsinkiben, a lakásomban, azután Magyarországon a kastélyban, majd 2000-től a budapesti rezidenciámban is. Alexander Tinei, Pesten élő moldáv festő – aki ma már világhírű művész – akkor még kezdőként nagyon szegény volt, én adtam el a képeit. Egyszer támadt egy ötletem, hogy mi lenne, ha a szalonkoncert idejére a barokk képeim közé felakasztanánk Alex kortárs festményeit. Gianni Versace-tól vettem az ötletet, aki az egyik klasszicista stílusú kastélyát kortárs képekkel aggatta tele. Az 1860 előtti alkotások mellé Tinei képeket tettünk. Ez volt az első kortárs kiállítás, amit szerveztem. Annyira tetszett a vendégeknek, hogy visszajártak az ismerőseikkel, és végül egy hónapig nyitva tartott a kiállítás a lakásomban. Tetszett nekem ez a dolog, ezért hasonló céllal vásároltam egy ötszobás lakást Budapest belvárosában, amit utoljára 1960-ban újítottak fel, ezért igencsak rossz állapotban volt. Egy amerikai író viszont annyira beleszeretett, amikor meglátta, hogy fél éven át ott dolgozott, azt mondta, olyan, mintha Csehov világába cseppent volna. Matracon aludt, én hordtam oda neki bútorokat. Miután elment, azon gondolkodtam, mit csináljak ezzel a lakással. Megismerkedtem egy grúziai festővel, akinek nem volt műhelye, és abban egyeztünk meg, hogy én adom a stúdiót, cserébe választhatok a képei közül. Azóta számtalan festő dolgozott itt, én pedig gyűjtöttem a képeiket.

Alexander Tinei alkotása (forrás: alanajcoates.com)

Hogyan látja a fiatal magyar pályakezdő festők lehetőségeit?

Nagyon nehéz nekik. A galériám ezért próbál segíteni. Főleg fiatalokkal dolgozom, mert nekik kell a legtöbb támogatás. A kortárs galériák ismeretlen festők munkáit nem szeretik kiállítani, mert nem tudják eladni, és kell a bevétel. Én viszont nem a pénzért csinálom, nekem javarészt a festményekkel fizetnek. Kizárólagosságot sem kérek, mert minél több helyen láthatók az ifjú művészek képei, annál inkább nő az ismertségük, ami nekem is jó. Tíz évvel ezelőtt a külföldi képeket például egyáltalán nem lehetett Magyarországon eladni.

És mi a helyzet a bútorpiacon?

Négy-öt éve világszerte meghalt a régiségkereskedelem. Az IKEA öt kontinensen van jelen és árulja a modern, világos színű, letisztult tervezésű bútorait, amelyeket mindenki kedvel. A sötét színű, faragott, elegáns berendezési tárgyak kimentek a divatból, jóllehet ma már nem kerülnek többe, mint a skandináv egyszerű darabok. Olcsó lett a régiség, pont azért, mert a fiatalok nem vásárolnak ilyeneket.

Mégis van egy réteg Magyarországon, akiket érdekel a régiség, és nem is az olcsó kategóriából válogatnak.

Az idősebb generáció jár aukciókra. Finnországgal ellentétben itt nincsenek kortárs aukciós házak. A Kieselbach és a Virág Judit Galéria egy része tartalmaz csak kortárs alkotásokat. Magyarországon sok pénz van, de kevés stílus. Amikor hat éven át egy nemzetközi lakberendezési láncot vezettem, sok újgazdag magyar családnál megfordultam, és azt láttam, hogy miközben kétmillió forintos kanapét rendeltek, a falról olcsó kínai lámpa lógott. Míg itt a középosztály vásárolt az IKEA-ban, addig Nyugat-Európában az mindig is a fiatalok lakberendezési áruháza volt.

Fotó: Merész Márton

A magyarok konzervatívak. Ha végigmegy a nagykörúton, egy-két kivétellel neoklasszikus, neoreneszánsz vagy neogótikus házakat lát, pedig abban az időben, amikor ezek épültek, Európa-szerte a szecesszió korában jártunk. Szentpéterváron, Berlinben, Helsinkiben már sorra születtek a szecessziós házak. A magyarok minden újítást nehezen fogadnak el. Ugyanez a helyzet a kortárs képekkel. Itt a legtöbb gyűjtő az aranykorból – 1860–1960-ig – származó tárgyakat keresi. Helsinki akkora, mint Budapest negyedrésze, mégis jóval élénkebb a kortárs piac. A magyarok a többi európai nagyvárosban élőkkel szemben sokkal inkább a múltban élnek, mint a jövőben. Itt inkább a régi képeket gyűjtik, ha tehetik, minthogy kortárs műveket vásároljanak. Tizenkét éve nyitottam egy grafikai galériát, amit két év múlva be kellett zárnom, mert annyira nem volt iránta érdeklődés. Fotógalériák is javarészt csupán három éve létesültek, mert akkor jött igazán divatba a fotózás, miközben Finnországban már fiatalkoromban is rengeteg ilyen hely működött. Akkor kezdtem gyűjteni például a kortárs grafikákat is. Magyarországon jobban veszik az olajfestményt, mert úgy vélik, az jobban tartja az értékét. Ma ugyan valamivel könnyebb a külföldi festők munkáit értékesíteni, de probléma, hogy a magyarok nem ismerik őket. Legtöbben befektetésként vásárolnak képeket, a nyugat-európaiak pedig azért, mert tetszenek nekik. A belvárosi galériám nyitásakor főleg külföldi vevőim voltak, gondolom, azért, mert én is az vagyok. Akkor még kevesen beszéltek angolul Budapesten, mára ez megváltozott: több a magyar ügyfél, mint a külföldi, és én is megtanultam magyarul. Imádom ezt a nyelvet és az országot!

Forrás: Budapest Local

És merre tartunk most a kortárspiacon?

Az elmúlt néhány évben várakoztunk. Már a Covid előtt lassult a kortárspiac, de a járvány az online tér erősödésével világszerte még erősebb változásokat hozott. A Facebook vált a legjelentősebb marketingfelületté, és jó ideje a galériák is a közösségi oldalakon kommunikálnak. A kiállításmegnyitókra a középgeneráció és az idősek járnak, a fiatalokat az online térben tudjuk elérni. Virtuális életet élnek, ami nagyon szomorú. Magyarországon ez még nem annyira látszik, mint Skandináviában, ahol már a háromévesek is Iphone-nal szaladgálnak. A képzőművészet is online értékesítésre tér át.


Orr Máté alkotása

Mi vár a fiatal festőkre?

Ha egy kezdő festő nem tudja eladni a képeit, Nyugaton nem hal éhen, mert az állam támogatja. Itt a kezdő alkotók nagy része kénytelen munkát vállalni a festés mellett, mert ha nem tud eladni, éhen hal. Keveseknek van olyan családi hátterük, hogy öt-tíz évet szánhassanak mesterkurzusokra, vagy akár külföldön fejlesszék magukat, miközben senki sem kezdi mesterfestőként. Kevesen élnek jól az eladásból, és ha valahol dolgoznak, az megöli a művészetet. Az én hobbim, hogy segítem felépíteni magukat. Olyanokat támogatok, akiknek tetszik a munkája, mert ami nem tetszik, azt nem tudom eladni.

Nyitókép: Ari Kupsus (fotó: Merész Márton)