Sokszínűségre építenek

Szereti, amikor egy műtárgy megmozgatja, akár fel is zaklatja, de leginkább elgondolkoztatja a nézőjét – mondja Reszegi Judit műgyűjtő. Gyűjteményének egyik fókusza a női élethelyzetekre került. Vajon hogyan illeszkednek be a nők a kortárs művészet zárt és szigorú világába? Molnár Ani galériatulajdonos szerint komplikált a helyzetük. Talán ezért is döntött úgy, hogy a galériája am projects néven második térrel bővül, ahol a fiatal hazai nő alkotók kerülnek középpontban.

Tegyük fel, hogy szeretnének magukról portrét készíttetni! Melyik korból, és kitől rendelnék meg?

Molnár Ani: Az 1980-as évek végén alakult meg az angol képzőművészek laza csoportjaként a Young British Artists, amelynek tagja volt Tracey Emin. Változatos művészi eszközökkel dolgozott, egészen biztosan kitalálna nekem egy izgalmas megjelenési formát, talán egy neonfelirat lennék. Eszembe jut David Hockney angol festő is, aki a tacskókról készült képeiről is híres. Az én életemben is fontos szerepet játszik a kutyám…

Reszegi Judit: Sarah Lucas angol művészt választanám, aki szintén tagja volt a Young British Artistsnak. Munkáiban gyakran megjelennek a vizuális szójátékok és a pikírt humor. A nőművészeket próbálja meg beilleszteni a művészettörténet kánonjába. Számára is fontos hívószó a szabadság. A rólam készült alkotása lehetne akár egy székre felcsavarodott textil, egy amorf figura.

M. A.: Ha a kérdést a klasszikus művészet irányából közelítem meg, akkor a görög származású, XVI. században élt festőt, El Grecót mondanám. Már egészen fiatal koromban erős hatást gyakorolt rám. Akkor még nem tudtam, mennyire megelőzte a korát a művészetével. Amikor nagy külföldi múzeumokban járok, mindig keresem a műveit.

Mi volt az a pont, amikor megismerte önöket a szakma?

R. J.: Fiatal nőként, egyetemista koromban kezdtem el gyűjteni, így megvolt az a helyzeti előnyöm, hogy szinte senki nem vett komolyan, mint gyűjtőt, bár akkor nem is neveztem volna magam annak. Ebben az időben négy éven keresztül szerveztem a Várgesztesi Művésztelepet, ami nagyon sokat segített az indulásban, a szcéna megismerésében, a kapcsolatok kiépítésében. Máig nehezen mérem fel, ki és hogyan ítéli meg a gyűjtői munkásságomat, de ez a saját bizonytalanságomból is fakad, nem tudom biztosan, vajon milyen egy jól felépített gyűjtemény. Mára a kollekcióm kinőtte a lakóteremet, és mivel egy termelővállalatot vezetek, az ottani irodák is kvázi kiállítóterek lettek, amelyeket szívesen meg is nyitok az érdeklődők előtt.

Horváth Gideon: Unsung Tales II., 2024, méhviasz, porcelán, alumínium, 50 x 50 x 8 cm (Reszegi Judit gyűjteményében, forrás: Reszegi Judit)

M. A.: Amikor valakinek Juditról beszélek, hangsúlyozom, hogy nagyon kevés az övéhez hasonló, erős fókuszokkal bíró magángyűjtemény Magyarországon. Az is lényeges, hogy a döntéseit egyedül hozza meg, a gyűjtésének anyagi kereteit is ő teremti meg. Ráadásul nemzetközi kitekintése van, nem csak azért, mert fontos szakmai bizottságokban foglal helyet, hanem azért is, mert azon kevés magyar gyűjtők közé tartozik, akik aktívan gyűjtenek külföldi kortárs képzőművészeti alkotásokat, és rendszeresen látogatják a nemzetközi művészeti vásárokat.

R. J.: Gyűjtővé válni fejlődés eredménye. Emlékszem, a kezdeti időszakban, amikor elsősorban a geometrikus és az absztrakt művek keltették fel a figyelmemet, mennyire nem értettem a konceptuális művészetet. Azzal egyetértek, hogy a nemzetközi porondon megjelenni nagy előrelépés.

M. A.: Közgazdászként, először a pénzügyi és az ingatlanszektorban, multinacionális cégeknél dolgoztam. Kortárs képzőművészettel a ’90-es években kezdtem foglalkozni. Ezt követően nyertem el egy bécsi kurátori ösztöndíjat, majd 2000-ben egy pályázatot a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületénél, így a saját koncepcióm alapján rendezhettem tematikus kiállítást Rövid történetek címmel a Budapest Galériában. Egy másik művészeti projektemet, egy különleges pop-up kiállítást a Károlyi utcai Ybl Palotában mutattam be 2000-ben. Mindkettő nagy feltűnést keltett akkor. Később, 2007-ben a MOM Parkkal közösen hoztuk létre a Park Galériát, amelynek elsődleges célja volt az installáció műfaját előtérbe helyezve szélesebb körben is megismertetni az emberekkel a kortárs művészetet. Ezzel a projekttel 2009-ben elnyertük a Summa Artium Díjat. A Molnár Ani Galéria hivatalosan szintén 2009-ben kezdte meg működését.

Park Galéria, MOM Park, 2010, Benczúr Emese Ne zárkózz el című kiállítása, akivel azóta is együttműködik a galéria, kurátor: Molnár Ani (forrás: Molnár Ani Galéria)

A kortárs művészet zárt és szigorú világ. Hogyan illeszkedtek be nőként?

R. J.: Nem gondolom, hogy nehezebb dolgom lett volna, mint egy férfinak. A galériások nagy része is nő.

M. A.: Szerintem nem ebben az összefüggésben komplikáltabb nekünk. Több negatív élmény is ért ezzel kapcsolatban, de ez az a téma, amiről nem szoktak nyíltan beszélni. Kérdés, mi az, ami akkor is megtörtént volna velem, ha férfi lennék. Itthon még mindig nehezen tudják elfogadni a sikert, ezért sokszor egyéb okokat keresnek, és nem mindig a tehetségben és a kemény munkában találják meg, különösen nők esetében. Nemzetközi színtéren ilyet szerencsére nem tapasztaltam.

Kultúra és kommunikáció új határok felé, pop-up kiállítás az átadás előtti Ybl Palotában 2000-ben, kurátor: Molnár Ani (fotó: Koronczi Endre)

Úgy tudom, Juditnál lépésről lépésre született meg a fókusz, például a női élethelyzetek, a családi és a munkahelyi szerepek konfliktusa, a kisebbségi társadalmi csoportok ügyeinek artikulációja.

R. J.: Szeretem, amikor egy műtárgy megmozgatja, akár fel is zaklatja, de leginkább elgondolkoztatja a nézőjét. Egy idő után a választásaimat azok a helyzetek határozták meg, amelyek a személyes életemben foglalkoztattak. Nem klasszikus értelemben vett feminista alkotásokat gyűjtök. Sok női témájú, de férfiak – Gerber Pál, Keresztesi Botond és Horváth Gideon, Gregory Crewdson – által készített műtárgy van a birtokomban. Azt hiszem, mindez az identitáskereséssel függ össze. Nem áll szándékomban üzenni sem a műtárgyakkal. Azt szoktam mondani, hogy egyszerűen csak szeretek együtt élni ezekkel az alkotásokkal, kevesebbnek érezném magam nélkülük.

Érdeklődéssel figyeltem a fiatal nőművészek fontos kiállításait a Project Space-ben, ahonnan több munka is bekerült a gyűjteményembe, például Wirth Abigél – az anyaság problematikáját boncolgató – tányérjai és a Kortmann-Járay Katalin–Mendreczky Karina alkotópártól egy műcsoport, amelyben a női lét és azzal szemben támasztott elvárások elutasításával foglalkoznak.

Mendreczky Karina: Embrió póz, 2024, beton, papírkollázs, katedrál üveg, fa, 41 x 24 x 1 cm (Reszegi Judit gyűjteményében, forrás: Reszegi Judit)

Ani 2024-ben új szakmai mérföldkőhöz érkezett, a galériája am projects néven egy második, önálló programmal rendelkező térrel bővült. Az első évre szóló tervek a fiatal, hazai nő alkotókat helyezték középpontba.

M. A.: Úgy szoktam fogalmazni, hogy nemcsak új helyszínről, de új perspektíváról van szó a galéria életében. Célja, hogy kiemelkedő, ugyanakkor széles körben még nem ismert nőművészeknek biztosítson megjelenési lehetőséget. Privát gyűjteményem legújabb darabja Ács Kinga-Noémi különleges technikával készült műve, amely a szirén archetípusán keresztül mutatja meg, hogyan alakítják a női önvédelmi mintákat a feldolgozatlan traumák. A sorskerék formájú objektum a női érzékenység és autonómia megbélyegzésének ismétlődő ciklusára utal. Kinga például az am projects egyik kiállítója volt a közelmúltban. A kollekcióm az utóbbi években több fiatal magyar művész munkájával bővült, és számos külföldi művész alkotása is megtalálható benne; nagyrészt átfedésben van a galéria által képviselt művészekkel. Ez természetes, hiszen őket ismerem legjobban, bennük hiszek. A legtöbb mű Konok Tamástól származik. További kedvenceim közé tartoznak Waliczky Tamás Velencei Biennálén is bemutatott lightboxa a Képzelt kamerák-sorozatból, valamint Roman Uranjek és Radenko Milak Dates-sorozatának egyik emblematikus darabja. Tervezem, hogy nyáron készítek egy leltárt, mert a művek száma már rég túlnőtt azon, hogy mindegyik kikerülhetne a falakra.

Abban, hogy kivel kezdek el együtt dolgozni, nagy szerepe van annak, hogy az adott művészt be lehet-e helyezni nemzetközi kontextusba vagy sem. A 2010-es évek eleje óta rendszeresen járok művészeti vásárokra, többek között az ARCOmadridra, az Art Brusselsre, az torinói Artissimára, a barcelonai LOOP-ra, a New York-i Armory Showra és a viennacontemporary-re, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Galériavezetőként a vásárokra nem csak művészeti színtérként tekintek, hanem platformokként. Soha nem lehet tudni, kit és milyen szempontok alapján vesznek észre a világ különböző országaiból érkező múzeumigazgatók, kurátorok és magángyűjtők.

A Molnár Ani Galéria standja az ARCO Madridon 2025-ben, Wirth Abigail, Sonia Navarro, Radenko Milak, Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina műveivel  (fotó: Andrés Valentín Gamazo)

Hol vannak a világhírű kortárs magyar alkotók?

M. A.: Az a művész, akiben van ambíció, a tágabb piacon is szeretné megmérettetni magát. Ez azonban nagyon összetett dolog. A legnehezebb talán az, hogy eredeti legyen, és intenzíven bekapcsolódjon a nemzetközi művészeti színtér vérkeringésébe. Azt tapasztalom, hogy azok az alkotók, akikkel komolyabb sikereket értem el valamelyik vásáron, egészen különleges dolgot hoztak létre. Ilyen például Radenko Milak, aki elsősorban fekete-fehér akvarelleket készít egyedi technikával, és ilyen Carlos Aires is. A galéria magyar művészei közül Forgács Péter és Waliczky Tamás nemzetközi elismertsége nagyon magas, illetve – bár sajnos már nem él – Konok Tamás az, akinek az elmúlt évek szisztematikus építkezése nyomán most a legtöbb esélye van be-, illetve visszakerülni az abszolút nemzetközi élvonalba.

R. J.: Az eredetiségen túl fontos az is, hogy a művész tudjon kockázatot vállalni, merjen nagy, átfogó projektekben gondolkodni.

M. A.: Az ilyen művészek általában több műfajban dolgoznak: festenek, kerámiát és installációt, fotókat vagy videót készítenek. Ez egyfajta trend is.

Radenko Milak és Roman Uranjek: November 14, 1960, Six-Year-Old Ruby Bridges Integrates New Orleans, 2016, vegyes technika, akvarell, kollázs, 69,7 x 91,1 cm (Molnár Ani magángyűjteményében, forrás: Molnár Ani Galéria)

R. J.: Nem elég jó művésznek lenni, nem elég az őt képviselő galéria kimagasló munkája. Minden piaci szereplő egyaránt lényeges: nemzetközi szinten kiemelkedő, naprakész tudással bíró magyar kurátorokra, megfelelően működő intézményrendszerre lenne szükség. Szerintem fontos lenne az is, hogy egy-egy múzeumi kiállítás kapcsán a szakemberek ne csak hazai, hanem nemzetközi kontextusban is gondolkodjanak. Ezeken a területeken még vannak hiányosságaink. Az ország ismertsége szempontjából az sem mellékes, hogy a magyar gyűjtők vásárolnak-e külföldi művészektől, hiszen ez is a diskurzus része. Én vásárolok… A kockázatvállalási hajlandóságot az is befolyásolja, hogy a magyar galériák és művészek itthon képesek megélni pusztán a hazai piacból, ellentétben például balkáni államokkal, ezért nincsenek rákényszerítve arra, hogy feltétlenül a külföldi megjelenésben gondolkodjanak.

M. A.: A másik nagy gond, hogy a magyar művészek ritkán dolgoznak fel olyan társadalmi traumákat, mint például a románok a Ceaușescu-rendszert. Eszembe jut Šejla Kamerić szarajevói képzőművész is, aki az ottani háború borzalmait elevenítette fel a Bosnian Girl című alkotásában, amely bekerült a TATE Modern kollekciójába.

Molnár Ani és Reszegi Judit Ács Kinga-Noémi Hárpia Bingó című művével az am projects kiállítóterében Ács Kinga-Noémi és Kicsiny Martha Fortuna Burns című kiállításán (fotó: Pixolar Photography)

Judit a Pompidou Központ Közép-európai Akvizíciós Bizottságának tagja. Hogyan került be, milyen munkát végez, és az hogyan hat a magyar művészekre, a gyűjtői körre?

R. J.: A magyar gyűjtők aktívak nemzetközi testületekben, sokkal nagyobb a létszámunk ezekben, mint például a lengyeleknek, pedig az óriási piac. A jelentkezésemkor a saját preferenciáimon múlt, melyik bizottságba jelentkezem. Kelet-európai gyűjtőként bekerülhettem volna a regionális testületen kívül, akár a fotó- vagy a nemzetközi bizottságba is, de nem ezeket választottam.

Mi, tagok javaslatokat tehetünk a művészek személyére vonatkozóan, ráirányíthatjuk a figyelmet egy-egy életműre. Lobbizhatunk azért, hogy a Baráti Kör hirdessen meg a nemzetközi tagjai között egy magyarországi látogatást. Abban az esetben pedig, ha egy kurátor úgy dönt, Magyarországra jön, támogathatjuk, ha igényli, összeköthetjük galériákkal, művészekkel. Erre hivatalosan két fórum van évente: egy tavasszal, ahol az adott regionális bizottsághoz kirendelt kurátor ismerteti, hogy miben gondolkozik, és mi véleményezhetjük. Továbbá előzetesen mi is küldhetünk ajándékozási kezdeményezéseket vagy akár művészeti portfóliókat a kurátoroknak. Persze mindez – ahogy minden lobbitevékenység – óvatos egyensúlyozás. A bizottságnak több kelet-európai országból vannak tagjai, el kell fogadni, hogy más országok művészeit is támogatjuk, de szerencsére az utóbbi években több magyar festőművész, így Konok Tamás, Lakner Antal és Fajó János alkotásai is bekerültek a kollekcióba. Kaszás Tamás képzőművész egyik installációjának bekerüléséhez is támogatást nyújtottak a bizottsági tagok. Erős fókusz a részünkről, hogy fiatal és középgenerációs művészek alkotásait is befogadják.

Kaszás Tamás (Loránt Anikó közreműködésével): A színek a fény tettei, 2007-2016, színes üvegkép (Tiffany), 190 x 110 cm (egyenként) (a Centre Pompidou gyűjteményében, forrás: Kaszás Tamás)

A vásárlás a bizottság saját költségvetésből történik, amelyhez az anyagiakat a tagdíjak biztosítják. Arról, hogy milyen műtárgyak képezhetik a kollekció részét, a múzeum kurátori bizottsága dönt. Az angolszász világtól eltérően, a kollekcióból egyetlen tárgyat sem értékesítenek. A kurátorok például gyűjteményi koncepció, regionális reprezentáció, a műtárgy állapota és a jövőbeni gondozása, a művész jelentősége, munkássága, nemzetközi beágyazottsága és kvalitása alapján hozzák meg a döntéseiket.

Az Akvizíciós Bizottság-beli tagságom gyűjtőkre, művészekre gyakorolt hatását nem tudom megítélni. Feltételezem, hogy a munkám megítélése pozitív. Leginkább a Baráti Kör tagjaival szoktunk erről beszélgetni, hiszen az a célunk, hogy bővüljön a tagok száma. Ha a galériavezetők szemszögéből nézem, azt gondolom, hogy a tagság még nemzetközi szinten is referenciapont, a gyűjtő elkötelezettségét mutatja.

Molnár Ani és Reszegi Judit Gáspár György és Kóródi Zsuzsanna Belső érintő című kiállításán a Molnár Ani Galériában (fotó: Pixolar Photography)

Konok Tamás három alkotása a közelmúltban Ani közreműködésével került a párizsi Pompidou Központ gyűjteményébe, de a művész harminc évig Párizsban élt. Az a hír járja, hogy a vele való kapcsolat művészeti és emberi szempontból is sokat jelentett önnek.

M. A.: A Pompidou Központba került alkotások a hetvenes években készültek, ezek az Extension (Kiterjedés, 1975), az Espace descriptif (Deskriptív tér, 1975) és a Graphidion vert (Zöld graphidion, 1976). Tamás a zürichi utazásai során ebben az évtizedben talált rá a geometrikus absztrakt formanyelvre, amely mindhárom alkotást jellemzi.

Gyakorlatilag minden találkozáskor tanultam tőle valamit. Szerencsés vagyok, hogy megismerhettem, később dolgozhattam is vele. Hihetetlenül művelt, rendkívül szórakoztató személyiség volt, tele fantasztikus történetekkel. Budapesten született, Bernáth Aurél tanítványa volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Az ’50-es évek végén Párizsba költözött, eleinte nehéz körülmények között élt. Később Zürichben is aktív volt, ott is volt saját műterme. Számtalan helyen járt és alkotott. Emlékszem, egyszer elmesélte, hogy meghívták a feleségével, a szintén képzőművész Hetey Katalinnal együtt egy arab országba – ma azt mondanánk, rezidenciaprogramra. Egy előkelő és roppant gazdagnak tűnő úr volt a vendéglátó, és más alkotókkal együtt műveket is létrehoztak. Még kiállítást is rendeztek nekik. Távozáskor az összes ott készült képet nagyvonalúan megvásárolta a vendéglátó, és több köteg helyi készpénzt kaptak. Felszálltak egy hajóra, meg sem álltak Olaszországig, ahol az első valutaváltás alkalmával kiderült, hogy a pénzből egy kávét sem tudtak vásárolni…

Konok Tamás: Espace descriptif (Deskriptív tér), 1975, 114 x 146 cm, akril, vászon (a Centre Pompidou gyűjteményében, forrás: Molnár Ani Galéria, fotó: Szerencsés Gábor)

Judit, önnek milyen a kapcsolata azokkal a művészekkel, akiktől gyűjt?

R. J.: A Várgesztesi Művésztelepen több barátság született. Halmi-Horváth Istvánnal, Forgó Árpáddal rendszeresen találkozunk. Természetesen van tőlük műalkotásom is.

Egyébként a családom egyik tagja sem gyűjtött. A nagymamám Debrecenben lakott. Az egyik szomszédja a Debreceni Képcsarnokot vezette. Nyolcadikos voltam, amikor a szüleimmel elindultunk egy lakóautós utazásra, útba ejtettük Belgiumot és Párizst is. Ezekben a városokban láttam először impresszionista festményeket, amelyek az első fontos művészeti élményeim közé tartoznak. Apukám egy időben gazdasági tanácsadóként dolgozott a BÁV-nak, ahonnan egyszer hazahozott két árverési katalógust. Annyira izgalmasnak találtam, hogy a következő vállalatgazdaságtan-dolgozatomat az aukciós piacból írtam, ahogy később több más munkám témáját is ez adta. Múzeummarketingből és múzeumpedagógiából írtam a diplomámat. Ott voltam Virág Judit első árverésén is…

M. A.: Én már bonyhádi kisiskolásként rajongtam a művészetekért. Általános iskola felső tagozatában abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy festőművész volt a rajztanárom. Nem régen hunyt el, Kovács Ferencnek hívták. Az ő óráin hallottam először kortárs művészetről, többek között Keserü Ilonáról. Nagyot ugrom előre az időben: később a Cushman & Wakefield kereskedelmi ingatlantanácsadó cégnél dolgoztam, és minden évben kijártam a cég londoni székhelyére. Mindig megnéztem a jelentősebb múzeumokat is, és itt jött a csavar, ugyanis egyszer egy Mayfair galériás túra alkalmával betértem az Annely Juda galériába is, ahol maga a galéria legendás alapítója beszélgetett a látogatókkal. A mai napig élesen él bennem ez az emlék. Különösen megható, hogy idén márciustól ez a világ élvonalába tartozó galéria mutatja be – a Molnár Ani Galériával együttműködve – egy egyéni kiállítás keretein belül Konok Tamás életművét. Eltelt harminc év, és körbeért a történet.

Konok Tamás egyéni kiállítása a londoni Annely Juda Fine Artban 2025-ben (fotó: Annely Juda Fine Art)

Ha csak a közelmúlt eseményeit nézem, volt koronavírus-járvány, gazdasági válság, jelenleg is zajlik az orosz–ukrán háború, egyre nagyobb a bizonytalanság a világban. Hogyan reagál ezekre az eseményekre egy galériavezető és egy gyűjtő?

M. A.: A kortárs művészet egyik küldetése, hogy reflektáljon a világ aktuális történéseire és az abban élő ember viszonyrendszerére. A művészek az őket ért hatásokat építik be és dolgozzák fel a művészetükben. Egy ukrán művész nehezen vonatkoztat el a most zajló háború borzalmaitól, a délszláv művészek erőteljes munkákban dolgozzák fel a ’90-es évek véres időszakát, annak máig meghatározó következményeit, a kelet-európai művészeket mind a mai napig foglalkoztatják a kommunizmus évei, azok mai társdalomra gyakorolt hatásai. A galériám fontosnak tartja, hogy tere legyen az aktuális konceptuális művészetnek. Több mint húsz művészt képviselek, különböző művészeti médiumokkal dolgozó és változatos témákkal foglalkozó alkotókat.

R. J.: Egyik nemzetközi esemény sem befolyásolta a gyűjtői stratégiámat. A hazai és a nemzetközi pénzügyi helyzet inkább a vásárlási kedvre volt hatással, arra, hogy ki és mennyire derülátó vagy pesszimista.

Wirth Abigail Dióhéjban ennyi című kiállításának részlete a Molnár Ani Galéria am projects kiállítóterében 2024-ben (fotó: Hegyháti Réka)

Hogyan áraznák be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán?

R. J.: A kultúra, a művészet jelentős részét teszi ki a mindennapjaimnak, de tudom, hogy ez nem általános. Az állami középiskolákban 2024-től választható tárgyként sem érhető el a művészettörténet, mint önálló tárgy, érettségizni sem lehet belőle, pedig a művészettel kapcsolatos oktatás fontos lenne.

M.A.: A legnagyobb probléma az, hogy a kultúra nem feltétlenül része sokak életének. Emlékszem, milyen érdekes élmény volt látni Torinóban, az egyik Artissimán, ahogy óvodás csoportokat hoztak ki a nevelők. Itthon, ha el is viszik a gyerekeket egy múzeumba, akkor sem kortárs művészettel találkoznak. A kortárs galériák állami támogatása is teljesen megszűnt. Úgy tűnik, a politikának most nem tartozik a prioritásai közé a kortárs vizuális művészet támogatása.

A Molnár Ani Galéria standja a torinói Artissimán 2024-ben, Radenko Milak és Carlos Aires a Dialogue szekcióban (fotó: Molnár Ani Galéria)

Miben látják a felelősségüket gyűjtőként és galériavezetőként?

R. J.: Egyrészt gyűjtök, amivel támogatom a galériákat és a művészeket. Másrészt igyekszem elősegíteni a párbeszédet a művészeti piac szereplői között hazai és nemzetközi színtéren egyaránt.

M. A.: Kéthavonta rendezünk mindkét terünkben egyéni és csoportos kiállításokat, művészeket támogatunk és menedzselünk, szervezzük a kapcsolódó hazai és külföldi sajtómegjelenéseket, promotáljuk a művészeinket minden lehetséges fórumon. Kevesen tudják még a szakmában is, hogy mindegyik nemzetközi vásár nagy kockázatú, magas költségű befektetés, ami a galériásnak gyakran nem térül meg, de a művészek nemzetközi ismertségében sokszor mérföldkövet jelent. A programjaink a művészek nemzetközi és generációs sokszínűségére építenek, igyekszünk elősegíteni a kortárs művészet pozícióiról, valamint kulturális, társadalmi és politikai kérdésekről folytatott párbeszédet. Aktívan támogatjuk a helyi művészeti színtér fejlődését is különböző nonprofit programokban való részvétellel és közös galériás események szervezésével. Judittal ez mindkettőnk számára misszió.

Nyitókép:Molnár Ani és Reszegi Judit Gáspár György és Kóródi Zsuzsanna Belső érintő című kiállításán a Molnár Ani Galériában (fotó: Pixolar Photography)