Szántó T. Gábor: Törvényen kívüli őr

Másfél hetet töltöttem el Szántó T. Gábor nagyszerű könyvével. Ami, ha akarom, hosszú idő, hisz egy-két nap alatt a végére lehet jutni, bár alcíme – Esszék és tanulmányok a modern zsidó irodalom létformáiról – nem ígér könnyű szövegeket, és ezt az ígéretét maradéktalanul be is tartja. Nem könnyű szövegek ezek, de rendkívül elgondolkodtatók, inspirálók, olykor vitára ingerlők. És hatalmas, elmélyült tudás van mögöttük, noha a szerző írónak, „legfeljebb figyelmes olvasó”-nak nevezi magát. Hát, sok ilyen figyelmes olvasót!

Igazából akkor lehet egy-két nap alatt az írások végére jutni, ha mi is a birtokában vagyunk e tudás egy részének – az egésznek nyilván nem lehetünk, hacsak nem a modern zsidó irodalom, a zsidó kultúra a szakterületünk. Nekem egész biztos nem az, ezért is volt szükségem másfél hétre, ami innen nézve nagyon rövid idő, hisz igazán nem váltam alatta a Villányi úti csodarabbivá, s azzal sem áltatom magam, hogy képbe kerültem. Ösztönzést kaptam, erős ösztönzést, kérdés persze, meddig tart ki, mert ha nekibuzdulásomban meg is rendeltem a magyar Babel-összest és Babel naplóját (és az Örvényben című, Hetényi Zsuzsa szerkesztette gyűjteményt is akartam, az orosz zsidó próza 1860 és 1940 között született műveiből készült válogatást, de az „szerencsére” épp nem kapható), az idő véges, egy nap csak negyvennyolc órából áll.

Akárhogy is: sokat tanultam e másfél hét alatt.

Megtanultam például, hogy a borítón szereplő, egyszerűnek látszó jelzős szerkezet, a modern zsidó irodalom jelentése, bármennyire szeretnénk, nem határozható meg véglegesen, mindenki számára megnyugtatóan. Tegyük hozzá szomorúan: a német irodalomé, a cigány irodalomé, sőt a magyar irodalomé sem. Amikor tavaly novemberben lecsaptam a Szántó T. Gábor főszerkesztette Szombat című folyóirat 2022/9. számára, aminek fő témája a kortárs zsidó irodalom, még azt hittem, kapok egy tankönyvbe illő definíciót. Nem kaptam. Belenyugodtam, hogy ilyen akkor nincs.

Egyik írásában (Három tézis a British Libraryben) a szerző is idéz egy esszét (az írója Hillel Halkin), ami szerint „a zsidó származás nem jelent önmagában elegendő okot, hogy egy szerzőt a zsidó irodalomba soroljunk”, sőt „az explicit módon zsidó karakter, a diaszpóra állapot reflektálása, vagy a mégoly tudatos bibliai utalások sem”. Ennek megfelelően jelenleg Joyce-t senki nem sorolja a modern zsidó irodalomhoz, de ettől még fordulhat egyszer a kocka. „Ír származású angol író” – írja róla a Világirodalmi lexikon is, mely meghatározás egyébként elég necces. És hát Joyce-ot sem ártana megkérdezni…

Ugyanakkor a fogalom használható, és természetesen zsidó irodalom, modern zsidó irodalom is létezik. Normális olvasó amúgy sem bíbelődik holmi definíciókkal, hanem olvas, igen helyesen. Irodalomtörténészeknek, esztétáknak kell velük bíbelődnie, mintegy kínos kötelességből. És. úgy látszik, egy „figyelmes olvasó”-nak is. Ennek megfelelően a könyv első nagyfejezete három teoretikus írást tartalmaz.

És neveket is tanultam könyvből, amiket nem ismertem, vagy ha ismertem, nemigen tudtam hozzájuk műveket társítani. A második részben Kafkáról, Babelről, Lev Luncról, Salingerről, Allen Grossmanról, Smuél Joszef Agnonról és Éliette Abécassisról, illetve a műveikről olvashatunk. Kafka, Babel, Salinger nevét persze hallottam, ezt-azt olvastam is tőlük, de mondjuk Smuél Joszef Agnonéval itt találkoztam először. Hiba? Nem, nem feltétlenül; minden jó írót nem lehet ismerni. Viszont egy újabbat megismerni mindig izgalmas!

A könyv címének is alapjául szolgáló Törvénytelen behatoló vagy törvényen kívüli őr? Kafka híres, A per részét képező, de önállóan is megjelent elbeszélésének tüzetes elemzése. A törvény kapujában – Gáli József fordította így a Vor dem Gesetzet – az európai irodalom egyik legrövidebb és ennek dacára egyik legtitokzatosabb alkotása. Furcsa mód Szántó T. Gábor analízisének elolvasása után sem lesz kevésbé titokzatos, de ha az írást nem is, titokzatosságát sokkal jobban értjük… És azért persze az írást magát is. Az író érezhetően Kafka kiváló ismerője, nagyon közel érezheti magához, nem véletlenül írt róla regényt is, a Kafka macskáit, ami 2014-ben jelent meg. Én lelkesen biztatnám őt egy Kafka-monográfia vagy egy nagyesszé írására, korántsem lenne hiábavaló! A tanulmány legérdekesebb része a negyedik, ami a parabolát a „zsidó vallási/misztikus hagyománnyal összefüggésben” tárgyalja, amiből „elsősorban az ítélet problémakörével foglalkozó szövegek hatottak rá”. (Mely problémakör József Attilát is erősen foglalkoztatta.) Nem tudtam, de most nagyon megfogott, hogy e hagyomány szerint az őszi Félelmetes Napok idején ítélet születik az emberről, „és tettei alapján ki-ki életre vagy halálra íratik be, vagy a közepesek könyvébe, ahová a legtöbb ember tartozik…” Kívánhatja-e valaki, hogy ne oda tartozzon? Vagy kívánhatja, de hiába? Van-e, aki nyugodt szívvel kijelenti magáról, hogy ő közepes, és ez tényleg jó neki? Mindezen sokat elmélkedtem a másfél hét során. Azon is, hogy a választott könyvcímet vajon magára is vonatkoztatja-e az író. Ha netán igen: milyen törvényen érzi magát kívül? És kik helyezik, utasítják őt a törvényen kívülre? Az első részt kezdő Zsidókról írni című esszéjében, tán némi daccal, így határozza meg önmagát: „Túlélők utódjaként születtem. Egy majdnem teljesen elpusztított kultúra romjaiból is építkező, azt elhagyni, elfeledni nem kívánó, a kortárs zsidó életélményt megörökítő, ezért gyakran értetlenséggel, ellenszenvvel szembesülő író vagyok, akinek a szellemi hontalanság élményével is szembe kell néznie.” Súlyos szavak.

A harmadik nagyfejezetben magyar zsidó alkotók szerepelnek: Füst Milán, Radnóti Miklós, Gergely Ágnes és Kertész Imre. Kérdés lehet, hogy mindannyian elfogadnák-e ezt a minősítést. Radnóti például, akinek kapcsán Szántó T. Gábor ezt írja: „A nem szűnő Radnóti-kultusz metafora. Azt a vágyat is kifejezi táplálói részéről, hogy épüljön be, ám így épüljön be a magyar emlékezetkultúrába a vészkorszak. Ez legyen az ideális minta, ahogy a vészkorszakra az azt átélőnek, az azt túlélőnek, a zsidóság egészének reflektálnia kell: a kirekesztés és az üldöztetés ellenére a nemzethez való további lojalitással, mi több, szerelmes ragaszkodással, a halálban is kétségbevonhatatlan azonosulással.” Nagyon kemény és nagyon fájdalmas szavak. De igencsak érthetőek: a Szabadság téren lassan tíz éve ott áll A német megszállás áldozatainak emlékműve. Szerencsére nem háborítatlanul. (Annyit hozzátennék Szántó szavaihoz: ne feledjük, hogy az olvasók többségénél Radnóti verseinek szeretete a versek szépségéből következik, nincs semmiféle ideológiai háttere.)

Ebből a könyvből arról is nagyon sokat tanulhatunk, hogyan lehet megélni, végiggondolni az identitásainkat.

Külön örültem a „Kívülről volt kozák. De belehalt” című tanulmánynak, amiben Gergely Ágnes néhány versének, köztük a Babelről szólónak – ebből való az idézet – értő és érzékeny elemzését olvashatjuk. Ő talán csak egy szűkebb körben ismert igazán, de költőként is, prózaíróként is a nagyok közé tartozik. Idén októberben lesz kilencvenéves, de még dolgozik.

A Kertész Imréről és a Sorstalanságról szóló analízis revelatív volt számomra. Most értettem meg igazán, mit jelent Kertész kétségkívül provokatív állítása, ami szerint világhírű regénye a Kádár-korról szól. Köves Gyuri „készségesen közreműködik a megsemmisítésére történő előkészületekben, végtére is addig sem tett mást”, a nevelés során a saját családja, az iskola, a társadalom formálta „saját (torz)képére”, fosztotta meg önmagától. „E kiszolgáltatottság valóban nemcsak zsidó sors, hanem a civilizáció drámája, minden diktatúra előfeltétele.” Így van, látjuk.

A kötet két interjúval zárul. Bemutatásuk helyett a kötetnyitó íráshoz térnék vissza: Miért kell nekünk Philip Roth? Szántó T. Gábor úgy látja, hogy „normális körülmények között” az antiszemitizmus kevésbé veszélyes a zsidókra, mint „az önreflexió, az önkritika, az önirónia, a higgadt önvizsgálat (jövőkép, miegymás), a reális önkép hiánya”. Azt nem tudom, hogy normálisak-e vagy csupán a szokásosak ott a körülmények, ahol az antiszemitizmus bármily visszafogottan is, de jelen van. Abban azonban biztos vagyok, hogy a felsoroltak hiánya valóban rendkívül veszélyes. Mindannyiunkra.