Székely Gábor: Elszakadás és visszafordulás – könyvajánló

A könyv utolsó fejezetének címe egy kérdés: Mit akartam az élettől? Az 1948-ban született Székely Gábor közgazdász, pénzügyi szakember, akit a legtöbben Budapest főpolgármester-helyetteseként ismertünk meg 1990-ben, ezt az életet meséli el a Magvető Tények és Tanúk 2015-ben újraindult, igen széles spektrumú sorozatában. Erre a kérdésre épp nem válaszol konkrétan, de elsőre úgy tűnik a kötet egészéből, hogy elégedett lehet, amit akart, azt mind megkapta. Elsőre.

Forrás: libri.hu

A szerző felteszi azt a kérdést is, hogy tett-e valamit, ami nyomot hagy. Úgy érzi, nem csinált semmi maradandót, s ebben feltehetően igaza is van. Így vagyunk ezzel a legtöbben. Csináltunk ezt-azt, de maradandót? Maradandót Beethoven alkotott (ő se könnyen). Amitől még egy élet lehet szép és értelmes: Székely Gáboré, úgy tűnik, nagyon is az. Sok jó ügyet szolgált, sok embernek segített s a saját boldogulását is megtalálta.

Egerben született, zsidóként. Ezt sosem tagadta meg, de középiskolásként elszakadt a zsidóságtól, s csak 1988-ban (a könyv egy másik helye szerint 1991-ben, az édesanyja halála után) kezdett visszafordulni, annyira, hogy egy idő óta a Hollán Ernő utcai, általa kitalált Lakásgalériában az ő vezetésével több csoportban is – összesen huszonöten-harmincan – közösen olvassák a Bibliát és a Talmudot: „Nem mondom, hogy én tanítok, mert ezt nagyképűség volna állítani, de együtt tanulunk, és én jóval többet tudok, mint a többiek.” Hogy az istenhithez is visszatért-e, arról nem ír, de ez majdhogynem mindegy is. A gyökereket, az identitást nem feltétlenül a hit jelenti.

Vágó Éva festőművésszel a Lakakásgalériában 2012-ben (forrás: natrepinter.com)

A több mint tíz éve működő Galéria, ahol havi forgásban kevéssé ismert kortárs művészek – többeknek ez a bemutatkozásuk – állítják ki a műveiket (köztük fotókat is), Székelynek igencsak szívügye, sőt egy másik mondata szerint úgy érzi, hogy ez azért hagy is valami nyomot. Ez és a tanulás.

Székely Gábor láthatóan kiváló szakember, remekül ért a pénzügyekhez, ugyanakkor rátermett, nagyszerű vezető is, különben aligha futhatta volna be azt a messze nem hétköznapi karriert, aminek a csúcsa a Szerencsejáték Zrt. vezérigazgatósága volt. Bár könnyen lehet, hogy több csúcsról kell beszélnünk, hisz mi másnak is nevezzük a főpolgármester-helyettességet.

A hatalmas szaktudás és az általa kialakult jogos magabiztosság ellenére azonban érzésem szerint a könyvet átlengi valami gyermeki naivitás. Ez elsősorban nem olyasmikből derül ki, hogy például Székely még általános iskolás korában őrsvezető lett s hosszú éveken át dolgozott a mozgalomban, hanem abból, hogy ma is büszkén írja: „Vezetőként, azt hiszem, oroszlánrészem volt abban, hogy Egerben létrejött és működött az ifiélet, és ez nemcsak az úttörőknek és az úttörőcsapatoknak volt jó, hanem az ifiknek is aktív, élvezhető életet teremtettünk. Volt ott minden, konferencia, képzés, táborozás…” Hogy ez a hatvanas években milyen szűk keretek közt zajlott s mindennek mi volt az ideológiai háttere, az eszébe sem jut. Amitől persze egy táborozás még sikerülhetett remekül, mint az, amit a végzős nyolcadikosoknak vezetett két tanár a Bükkben, s ami a szerzőnek máig „nagyon szép” emléke… Érdekes, hogy a közösségi, mozgalmi életben való lubickolást összekapcsolja a családi hagyományokkal: „Az ükapám, a dédapám, talán a nagyapám is, mindig szerepet vállaltak a zsidó közösség életében. … Édesapám viszonylag fiatalon, a harmincas évei végén, a Chevra Kadisa elnöke, a háború után pedig hitközségi elnök is lett. A szüleim emellett mindketten társadalmi szerepeket is vállaltak…” Úgy tűnik, az említett ideológiai háttér Székelyt minden balossága ellenére nem különösebben érdekelte. 1968 az az év, amikor nehéz volt hazajutni a csehszlovákiai–lengyelországi nyaralásról.

A Neo FM stúdiójában 2012-ben (fotó: Dudás Szabolcs)

A fentebb említett naivitás számlájára írom a kötet legmegdöbbentőbb mondatát, ami előtt Székely arról ír, hogy a Pest megyei Tanács KISZ-csúcstitkára volt: „1972 és 1976 között, amikor a Pest megyei Tanács pénzügyi osztályán dolgoztam, a pártot és a KISZ-t még komolyan lehetett venni.” Hát… Maradjunk a Tények és Tanúk sorozat köteteinél: többen írnak bennük arról, mekkora csalódást jelentett 1968 és ami utána következett. (Természetesen nem állítom, hogy a szocializmusban hinni 68 után vagy akár előtt gazemberség volt!) Székely nem gondolkodott el a történteken, általában nem látszik érdekelni őt különösebben a körülötte lévő világ, 89-ben sem jutott eszébe, hogy kimenjen a Hősök terére Nagy Imre újratemetésére, sőt még tévén sem nézte. Ki is jelenti: „Jól éltünk, nem érdekelt a politika, eszembe sem jutott.” Eszem ágában sincs persze minősíteni: ő ilyen, amit el tudok fogadni, ha nem is ez a magatartás a legrokonszenvesebb számomra. (Így a rendszerváltásról és az azt követő évtizedekről sem olvasunk elmélyült elemzéseket.)

Még egy példa a gyermeki naivitásra: Székely Gábor nem felejti el megemlíteni, hogy mikor a középiskola utáni előfelvételis évben az Állami Biztosító egri igazgatóságánál ügynökösködött, „nagyon jól” keresett, bár „az akkori viszonyok között”. Az anyagiak mindig is fontos szempontot jelentettek számára, szerencsére elő is tudta teremteni őket. Ezt időről időre az orrunkra is köti: „Nagyon nagy pénzt kerestem a könyveléssel is”. A legjobban az tetszik, amikor elmeséli, hogy 1990-ben egy vadonatúj Nissan Maximával járt, „talán három volt belőle összesen az országban.” Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ennek az ártatlan dicsekvésnek lehet-e köze Székely élettörténetéhez, sőt zsidóságához. Úgy vélem, nagyon is. Aki kisgyerekként azt éli meg, hogy elveszik a házukat, a lakásukat, az üzletüket, és ezt utólag úgy mondja el, hogy tárgyilagosan hozzáteszi, „a kitelepítés ennél sokkal rosszabb volt”, aki látja, hogy a szülei félnek, ruhástól kell neki is aludnia, mert nem lehet tudni, hogy nem telepítik-e ki őket is és ha jönnek értük, el tudjanak menekülni, az egy életre megtanulja, hogy semmi sem biztos, a kocka egyetlen másodperc alatt fordulhat. És feldolgozhatatlanul súlyos teher a holokauszt, amiben Székely édesapjának első felesége és két lányuk is odaveszett.

A 200. oldalon van két árulkodó mondat: „Egész életemben mindig frusztrált voltam, mindig tartottam valamitől. Ha nagy dolgok zajlottak körülöttem, akkor azért, ha nem, akkor kerestem magamnak kis dolgokat.”

Nincs olyan nagy autó, ami a rég történteket elfeledtethetné. Számomra ez ennek a könyvnek a legfontosabb tanulsága.

Nyitókép: Székely Gábor (fotó: Horvát Éva)