Léptékváltásra és szemléletváltásra van szükség a kortárs képzőművészetben

Bérczi Linda kulturális programszervező, művészeti menedzser, képzőművészeti események kitalálója és megvalósítója. Mindegy is, épp melyik sapkája van rajta, egy biztos, az általa vitt projekteknek azon túl, hogy művészettel kapcsolatosak, még egy közös nevezőjük van: kapcsolatot, hidat építenek a művészek és a közönség között.

Számos e-mail-címet használva, számomra bámulatos lendülettel, ugyanakkor precizitással viszi a projekteket, és még arra is ügyel, hogy ne keveredjen a kommunikáció. Vegyük sorra időrendben, hogy miket indított el!

Galeristaként kerültem a kortárs képzőművészet közelébe. Művelődésszervező szakon végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, majd az élet úgy hozta, hogy a G13 Kortárs és Modern Művészeti Galériába kerültem, először munkatársnak, később galériavezetőnek. Nagyon megviselt, amikor a galéria bezárt, fél évig távol tartottam magam minden művészeti eseménytől, aztán egy művész barátom meghívott a könyvbemutatójára azzal a felkiáltással, hogy „Linda, el kell, hogy gyere, mert neked is köszönhetem ennek a könyvnek a létrejöttét!”. Addigra én már egész máshol dolgoztam, de a könyvbemutatón úgy éreztem, hazatértem a valódi közegembe. Nem volt mit tenni, éreztem, hogy nekem a művészeti világban a helyem, úgyhogy nem sokkal azután (2012 októberében) elindítottam a Nyitott Műtermek Délutánját. A galeristamunkából legjobban a műteremlátogatásokat szerettem; ahogy közelebb kerülsz személyesen a művészhez, úgy értesz meg párhuzamosan sok mindent a kontextusokból. Lehet persze könyvekből is tanulni, szakirodalmat olvasni, de a személyes kapcsolat teljesen más megvilágításba helyezi a műveket is. A Nyitott Műtermek programnak ez lett az alapja, a lehetőség megteremtése a közönség és a művész találkozásához, azon a helyszínen, ahol az alkotófolyamat zajlik. Egy cseppet sem csodálkoztam azon, hogy a látogatók mennyire szeretik, hiszen mindig élmény betekinteni a kulisszák mögé, de meglepő visszajelzés volt, hogy a művészeknek is mennyi pluszt ad ez a program, a látogatók visszajelzése. Ekkor jöttem rá, hogy csak akkor leszünk láthatók és vonhatunk be olyan embereket, akik nem tartoznak a tág baráti-családi körünkbe, ha ezt „méretben” csináljuk. A Nyitott Műtermek program kapcsán kiderült számomra, hogy milyen sok művésznek nincs műterme. Ez vezetett az L Art Open Studios (LAOS) Műteremház elindításához. Mielőtt meghirdettem a műterembérlési lehetőséget, körbenéztem, és azt tapasztaltam, a legtöbb hasonló műteremházban a tulajdonosok műalkotásért adnak műtermet, ami sok feszültséget szül. Műalkotást műteremért – első pillanatban remek alkunak tűnik, hiszen a folyamatosan alkotó művésznek műtárgya van, pénze nincs. A műtárgyat így is, úgy is elkészíti, jó esetben egy remek gyűjteménybe kerül és legalább műteremhez jut. De sok esetben elcsúsznak az arányok, nincs forintosítva, mi mennyit ér, és a nem tiszta viszonyból törvényszerűen rossz hangulat lesz. A kezdet kezdetén eldöntöttem: nálunk fizetni kell a műteremért és meghatároztam egy négyzetméterárat. Ha pedig vásárolni akartunk műtárgyat, megtettük. Tulajdonképp sajnáltam, hogy nem engedhetem meg magamnak a mecénásszemléletet, mert mecénás az, aki ingyen ad műtermet. Ez nem pénzkereseti forrás volt, a műteremház éppen eltartotta saját magát, ám végül közbeszólt az ingatlanpiac változása, érdemesebb volt eladni az épületet, és így vége lett ennek a korszaknak.

Ön pedig itt kiszállhatott volna, hogy a szervezőképességét, nyelvtudását más területen kamatoztassa. Nem ezt tette, hanem az L Art Management keretében művészetmenedzselésbe fogott. Az L betű a keresztneve kezdőbetűje, tehát már száz százalékig saját és személyes projekt. Mi hajtotta?

Az, hogy segítsek a művészeknek. Az L Art Management úgy kezdődött (2014et írunk ekkor), hogy egy ismerősöm nyúzott, segítsek neki, s ha már belevágtam vele, másokat is elvállaltam. Kiállításokat szerveztem nekik, és eldöntöttem, menedzser leszek, de szembe kellett néznem egyrészt azzal, hogy Magyarországon a kortárs képzőművészetben még nem érett meg erre a helyzet, másrészt a személyes oldalával: nem vagyok jó sales-es, másutt vannak az erősségeim. A menedzser nagyjából abban különbözik egy galériástól, hogy nincs állandó kiállítóhelye, de építi a művész brandjét és viszi a művek értékesítését.

Mik az erősségei?

A szervezőképességem, az ötleteim, hogy merek nagyot álmodni. Hogy nem adom fel, bármilyen nehéz is. És az, hogy általában rátalálok a megvalósításhoz vezető útra. Mély szenvedélyt táplálok a magyar kortárs képzőművészet fejlődése és láthatóvá válása iránt, de mindig csak a következő lépésre koncentrálok.

Honnan ered ez a szenvedély?

Amikor az ember elkezd napi szinten művészekkel beszélgetni, egyre mélyebbre ássa magát a művészeti életbe, akkor az beszippantja és már nem elégíti ki a későbbiekben a felszínes small talk. Hétköznapjaim része lett az értékteremtés, a lét értelmezéséről szóló beszélgetések, az alkotó közeg, s erről én már nem szeretnék lemondani.

Hogyan kezdődött a Budapest Art Week?

Láttam külföldi példákat Berlinben és Bécsben, és 2015 végén az jutott eszembe, hogy az akkor már létező Gallery Weekend és a Nyitott Műtermek összekapcsolásával, ezek kiegészítésével létrehozhatnánk a Budapest Art Weeket, ami megmutatja Budapest egész művészeti életét. De itt már tudtam, a lelkesedés nem lesz elég, ezt pénz nélkül nem lehet megcsinálni. Úgyhogy kértem egy időpontot a BFTK igazgatójához, Bán Teodórához, pitch-eltünk egyet és rábólintott, bevett az ernyőjük alá.

A projektjeihez hogyan kér támogatást az üzleti világtól, illetve kap-e?

Ez az a terület, ahol bőven lenne hová fejlődni, sok a kiaknázatlan lehetőség. Eddig az hajtott, hogy a semmiből valamit felépítsek, arra kellett az összes energiám, hogy összeálljon a struktúra. A becsatlakozás az ernyőszervezetek alá – mint a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál vagy a Budapesti Tavaszi Fesztivál –, lehetővé tette ezt, de most az 5. Art Weekre készülve, át kell ezt gondolni. Ha van szenvedély és szándék valaminek a létrehozására, akkor viszonylag kis pénzből is csodákat lehet művelni. De most már a léptékváltás a cél. Aki érdeklődik a kortárs képzőművészet iránt, az tud a BAW létezéséről, sőt van egy kicsi, de stabil rajongótáborunk is, ám ahhoz, hogy felkeltsük a nagyközönség érdeklődését, illetve nemzetközi szinten hírt tudjunk adni magunkról, kéne egy nagy és látványos lépés. A szintugrásra a cégek befektetésként is tekinthetnének, hiszen ha ideutazik ötezer külföldi a BAW hetében, – ami egyáltalán nem irreális cél – , és kifizeti a BAW-bérletet, az nekünk biztosítja a fennmaradásunkat, a támogató cégnek reklám, és ezek az emberek költenek Budapesten, vendéglátásra, szállodai szobára. A BAW hat napja alatt hetven helyszínen száz program valósul meg, ezt jelenleg kétfős stábbal organizáljuk, ami – lássuk be! – elég nagy kihívás, és hosszú távon nem fenntartható.

Kik támogatják most, és miként sikerült megnyerni őket?

Fő támogatónk a BFTK, nélkülük nem lenne Art Week. Az üzleti világból pedig a B. Braun, akik elkötelezettek a kortárs képzőművészet iránt nemzetközi szinten is, és kiemelten kezelik a múzeumpedagógiát. Nekik köszönhetően mi is egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk rá, ami azért is fontos, mert ha egyszer elkapsz egy tinédzsert a legdurvább kamaszkorában, és meg tudod neki mutatni, mi a jó a kortárs képzőművészetben, akkor egy életre megnyertél egy embert. Ha egyszer van egy jó élménye, akkor hiába hagy ki akár éveket, könnyebb lesz őt behúzni felnőttként is. A támogatásról általánosságban az a tapasztalatom, hogy mindig személyes kapcsolaton keresztül alakul, és akkor jön létre, ha a támogatót fűzi valami privát viszony is a képzőművészethez, például a nagyapja gyűjtött, az édesanyja szeretett kiállításokra járni és őt is elvitte magával, ilyesmikre gondolok. Nem csak pénz jöhet szóba támogatásként, előfordult, hogy tárgyi eszközöket, laptopot és projektort szerzett nekünk egy fundraiser, vagy mondjuk egy művészeti nyomda vállalta a kiállításunkra a fotók kinyomtatását. Legújabb projektem a 2017-ben indult Budapest Art Mentor Program, amely egy képzés végzett, azaz szakdiplomával rendelkező képzőművészek számára. Itt azt a hiányzó tudást igyekszünk átadni, ami abban segít, hogy miként lehet művészként érvényesülni a világban. Ennek kapcsán gondolkodunk lehetséges új támogatási formákon. Olyan támogatókat keresünk, akik jobban bele akarnak látni a művészek világba, az alkotófolyamat közelébe akarnak kerülni, s akár egy éven keresztül személyesen támogatnának egy konkrét művészt úgy, hogy közben élő kapcsolatuk van vele. Ahhoz, hogy egy művész alkotni tudjon, megfelelő térre és a műfajának megfelelő kellékekre van szüksége, festék-vászon vagy agyag, gipsz, bronz, véső, illetve fotósnak egy jó kamera nélkül esélye sincs alkotni, és mindez iszonyú sokba kerül. Sőt, képeznie kell magát, szakirodalmat kell olvasnia, múzeumokba, eseményekre kell járnia, külföldre is. Ha valaki egy évig pártolja/támogatja egy művész életét, abból nagyon sokat visszakaphat, tanulhat belőle, s ez egy kölcsönösen előnyös kapcsolat, win-win helyzet lehetne. Őszintén hiszem, ha egy ember egyszer átéli, hogy az ő segítsége – ami ráadásul lehet, hogy neki nem is megterhelő –, mit tud adni lehetőségekben másoknak, akkor élete végéig örömmel segít.

Fotó: Egressy Orsolya

Megjelent: 2019. december