„Szerintem felszabadító, ha lehet nevetni a nyomoron”

Bagossy Júlia a Sufni-projekt nevű mentorprogram egyik díjazott alkotójaként a Médeia című euripidészi tragédia kortárs átiratát állítja színpadra: a darab bemutatója december 15-én lesz a Katona József Színház Sufnijában. A mentorprogram két nyertes pályázója egy-egy produkció létrehozására kap lehetőséget, amihez a színház szakmai támogatást és infrastrukturális, illetve anyagi hátteret ad; utóbbi a díszlet- és jelmezköltségeken át az alkotók honoráriumáig terjed. A program Zsámbéki Gábor vezetésével zajlik, aki a színház munkatársaival közösen követi a rendező munkáját. Az alkotókkal a darabról és a mecenatúra jelentőségéről is beszélgettünk.

Bagossy Júlia

Hogyan hatott önre a terve beadásakor, hogy a művet – amelynek a feldolgozására, rendezésére pályázott – éppen a programot vezető mentor, Zsámbéki Gábor állította színpadra 2004-ben?

Bagossy Júlia: Természetesen tudtam, hogy Zsámbéki Gábor lesz a mentor, de a színház világában nem furcsa akár rövid időn belül újra és újra ugyanazokat a darabokat megcsinálni. Nekem régi, mély vágyam volt a Médeia, és átirat formájában szerettem volna megvalósítani, ezzel kapcsolatban soha nem voltam zavarban.

Miért éppen ezt a drámát választotta?

B. J.: Van a személyes életemben egy nagyon elemi élmény a Médeia-sztoriról, és már akkor is érdekelt, amikor még föl sem vettek az egyetemre. Úgy érzem, hogy ezen a drámán keresztül gyermeki és szülői szemszögből is tudok családról, az elhagyás-elhagyatás fájdalmáról, váratlanságáról, abszurditásáról beszélni. A pályázatomban esszenciálisan tudtam írni arról, hogy mit szeretnék látni, és azért is örülök, hogy most, huszonnégy évesen lehetőségem nyílt megírni és megrendezni a darabot, mert már kellő távolságba kerültem ahhoz, hogy minden szereplőt megértsek, és hogy humorral, iróniával tudjak tekinteni a történetre. Szeretem játékosan, szórakoztatóan ábrázolni a legnehezebb élethelyzeteket. Hiszem, hogy rendezőként és nézőként is nagyon felszabadító, ha lehet nevetni a nyomoron. Engem hatásmechanizmusában kevésbé érdekelt az euripidészi játékmód, számomra formailag sem volt időtálló; Kárpáti Péter [rendező, színházi dramaturg – K.M.] bátorított is, hogy minden merevséget eldobva írjam át, és az a munka öröm volt.

Bagossy Júlia

Hogyan lehet ennek a történetnek a maiságát megmutatni?

B. J.: A próbák alatt inspiráló volt, hogy szinte mindannyiunk közelről látott már olyat, hogy egy család felbomlik, egy apa otthagyja a feleségét valaki másért. Dacára annak, hogy a dráma több ezer éve íródott, ez az alaphelyzet örök érvényű benne, és még mindig szentségtöréssel ér fel. Akkor is, ha nincsenek mitológiai vagy vallási vonatkozásai. Az írás során rengeteg olyan emléket, dumát, apróságot csempésztem az anyagba, ami a testvéremmel vagy a szüleimmel történt, ettől válhatott aktuálissá. Például visszaemlékeztem arra, hogy kiskoromban hogyan beszélgettem a velem majdnem egykorú öcsémmel. Nagyon érdekelt az Euripidész által meg nem írt két gyerek, ugyanis ő azon kívül, hogy ki- és bejönnek, semmit nem írt meg belőlük. Őket kitalálni és a szemükkel nézni – ez volt az egyik dolog, ami a legjobban izgatott. Az, hogy bekövetkezik a haláluk, így még nagyobb jelentőséget kap. Fontos drámai alaphelyzet az is, hogy egy rettenetes állapotban lévő anyának a gyerekeivel kell lennie, és folytatnia kell tovább az életét, akármi történt.

Pálos Hanna

Pálos Hanna: Ez a rendkívül összetett téma attól örök érvényű, hogy bármelyik apró aspektusát nézzük, az máris fölnagyít egy másik részt is. Nagy kérdés bennem az is, hogy Médeia és Iaszón között mióta nem tiszta az a kapcsolat, amiben élnek. Az lehet mai benne, hogy mennyire nem tudunk arra felkészülni, hogy amikor gyerekünk születik, megváltozik az egész életünk, az egymáshoz való viszonyunk, és a szerelmünk hirtelen logisztikai partner lesz, akivel egyeztetni kell, hogy ki megy az óvodába és ki vásárol. Az ilyen nehézségekkel és a felelősséggel a hátunkon nagyon nehéz megtalálni és megtartani azt az intimitást, ahonnan mondjuk, elindul egy szerelem. Ebben a darabban mi azt a fázist dolgozzuk fel, amikor már beállt a változás, amikor minden elcsúszott. Itt történik valami baj, amiről a rengeteg elfojtás és sérelem mellett már nem lehet értelmesen beszélni, csak az marad, hogy bosszút akar állni egyik a másikon. Régen rossz, ha egy ember, akinek fájdalmat okoztak, azt figyeli, hogy a másiknak ezt hogyan adja majd vissza. Ilyenek az emberi kapcsolatok: olyan könnyű őket elszúrni! Ez is örök érvényű.

Bányai Kelemen Barna

Bányai Kelemen Barna: Engem az a vonal mozgat igazán ebben a darabban, hogy a szülők a kritikus pillanatokban hogyan viselkednek a gyerekek előtt, ők pedig hogyan dekódolnak, mi szűrődik le nekik mondjuk egy veszekedésből, mit reagálnak rá. Én ezt találtam csodálatosnak benne, szerintem ettől lesz a történet egy jól megírt pszichológiai dráma, ami Julit dicséri. Én is naponta küszködöm azzal, hogy mit tanítok a gyerekemnek, milyen példával járok elöl a számára.

Pálos Hanna és Bányai Kelemen Barna

A 2004-es Zsámbéki Gábor-rendezésben Fullajtár Andrea játszotta a főszerepet, aki egy kisgyermek édesanyjaként ezzel az előadással tért vissza a színpadra. Ő a szerepe szerint elkövetendő gyilkosságról egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy abban az élethelyzetben nem tudta azt eljátszani, ezért a gyerekek megölése nyílt színen nem történt meg, „el volt dugva”. A civil életükben önök is szülők. Vannak-e most hasonló nehézségeik, kihívásaik?

P. H.: Nagyon nehéz erre felelni, mert a darab csúcspontjáról, utolsó pillanatáról beszélgetünk, és nem akarom elárulni, hogy nálunk hogyan történik, de rengeteg lépcsőfok vezet odáig. Engem nem maga a gyilkosság visel meg – sőt, kifejezetten megkönnyebbülök, hogy most már mindjárt vége lesz –, hanem annak a megmutatása, hogy ez a nő hogyan jut el abba az állapotba, hogy számára a gyilkosság elkövetése helyes döntés. 

Pálos Hanna és Bányai Kelemen Barna

B. K. B.: Noha a közös gyerekeinkről van szó, és el kell játszanom, hogy szembesülök a tragédiával, nekem ezt az utat Iaszónként nem kell bejárnom, én csak a végső képpel találkozom és arra van egy reakcióm. Szerintem nem is a gyilkosság a központi cselekményünk, hanem a párkapcsolat. Évek kellenek ahhoz, hogy két ember eljusson idáig, és lehet, hogy már visszafejthetetlenek azok a szálak, amik az eredeti törést okozták. Mi azt boncolgatjuk, hogy ebben a helyzetben milyen lehetőségei vannak egy férfinak és egy nőnek. Juli kérése az volt, hogy én ennek a férfinak az igazát játsszam el, nem pedig azt, hogy egy hitvány alak, aki elhagyta a gyerekeit, és nem törődik velük. Iaszón csúnya dolgokat mond – ami reméljük, a közönségnek nagyon fura lesz –, neki abban van az igazsága, hogy tényleg jót akar: tényleg azt gondolja, hogy ezt lehet jól csinálni. Ettől lesz visszataszító és elfogadhatatlan.

A díszlet makettje

Mennyiben múlhat a darab elkészülte azon, hogy támogatják-e? El lehet esni a lehetőségtől már az elején, például ha az ember a mentorprogram-pályázat elkészítésekor tovább nyújtózik, mint ameddig a takaró ér?

B. J.: Ha valaki olyan anyaggal pályázott volna, ami nagyon megvalósíthatatlannak hangzik, az biztosan hátrányt jelentett volna. Én nem akartam kacsalábon forgó palotát csinálni a Sufniból. Csak az eredményhirdetés után tudtam  meg, hogy díszletre nincs pénz, hogy a díszletraktárból kell alkotnunk valamit, ez egy kihívás volt, de ezzel kapcsolatban nem voltak illúzióim. Válságos évet írunk, és örülhetünk, hogy nyitva van bármi. A színházaknak spórolniuk kell.

Bagossy Júlia

A pályázatnak két nyertese van, akiknek a színház műsorra tűzi a munkáját. Ön elégedett az anyagi infrastruktúrával, amit kap? Olyan a végeredmény, amire vágyott, amit az elején elképzelt?

B. J.: Nagyon válságos a kultúrafinanszírozási helyzet is, tehát a válaszom egyrészt az, hogy nem vagyok elégedett. Másfelól nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, és inkább az a szomorú, hogy közel negyven emberből vagyok az egyik szerencsés [harmincnyolc pályaműből választották ki a két nyertest – K.M.], akinek ez megadatott, és nem az történik, hogy a velem egykorú fiatal rendezők mind rendes, komoly lehetőségeket kapnak. Mindannyian örülünk a legkisebb esélynek is: hogy egyáltalán van hely, szakmailag hiteles közösség vesz bennünket körül, hogy van idő, mert pénz már ugye… nem sok.

Fotó: Horváth Máté / Katona József Színház ( a képek az olvasópróbán készültek)