„Szívemhez nőtt a magyar közönség”

A MÁV Zenekar meghívására érkezett Budapestre a fiatal francia csellóművész, Camille Thomas, aki négyéves kora óta tudja, hogy a muzsika lesz az élete. Egy olyan hangszert hozott magával, amiről mesélni is élmény. Rövid beszélgetésünkre a május 11-ei fellépés előtti napon került sor.

Nem először jár Magyarországon, a hazai közönség igen megkedvelte már önt. Szívesen jön hozzánk?

Nekem is szívemhez nőtt a magyar közönség. Úgy tapasztalom, ebben az országban valóban értékelik a jó zenét, és tisztelik a muzsikusokat. A Kaposfesten léptem fel először, de jártam már itt a szombathelyi Savaria Zenekar meghívására, most pedig megtiszteltetés a MÁV Zenekarral és Csaba Péterrel muzsikálni a Műpában.

Meséljen arról, kérem, hogyan fedezte fel a csellót! Úgy tudom, igen hamar játszani kezdett.

Mindig a nővérem hegedűje körül sündörögtem, és máig emlékszem arra a pillanatra, amikor egy CD-t hallgattunk, és én felfigyeltem a cselló hangjára. Varázslatosnak tűnt a kellemes, bariton hang. Édesanyámnak köszönhetően nyolcévestől egészen kamaszkoromig gyermekkórusban énekeltem, még a francia rádió kórusának is tagja voltam. Ez a tapasztalat pótolhatatlannak tűnik utólag, itt tanultam meg, miként kell énekelni egy dallamot, hogy természetesnek tűnjék, és miként bánjak úgy a csellóval, mintha csak a saját testem volna.

Fotó: Franck Socha

A testvérei is a zenészpályát választották?

Ó, igen. A nővérem hegedűművész lett, a húgom operaénekesnek tanul.

Sok idő eltelik, amíg egy négyéves kisgyerekből felnőtt lesz, és bizonyára vannak időszakok, amikor elbizonytalanodik, hogy valóban muzsikus legyen-e. Önnél is így volt?

Természetesen. De a mottóm az – bármily egyszerű üzenet is –, hogy „ne add fel”. Fazıl Say egy teljes versenyművet írt nekem, aminek ez az alcíme. Úgy gondolom,  az életben csak így lehet tartós és tartósan gyönyörű dolgokat elérni, és ha valami nem megy rögtön, újra meg kell próbálni. A zenészek munkája gyönyörű, hiszen felemeljük, nagyszerű élményekkel tesszük gazdagabbá az embereket. De sok kétséggel és külső nyomással kell megküzdeni. Erről a közönség persze mit sem tud, hiszen mosolyogva lépünk színpadra.

Mennyi időt tölt a hangszerével?

Rengeteget gyakorolok, talán túl sokat. De mindig is így csináltam. Amikor tanuló voltam, napi hat-nyolc órát, manapság viszont kevesebbet, hiszen az időm nagy részét a próbák, a koncertek, az utazás és a szervezés teszi ki.

A csellója a híres-neves Feuermann-Stradivarius, ugye?

Két és fél éve játszom ezen a hangszeren a japán Nippon Music Foundation jóvoltából. A cselló 1730-ban készült a Stradivari család műhelyében, és korábban a legendás XX. századi csellista, Emanuel Feuermann is játszott rajta.

No meg Steven Isserlis. Beszéltek egymással, amióta önnél van az egykori hangszere?

Hogyne! Steven több mesterkurzusán is részt vettem, ismerjük egymást. Amikor pályáztam a Stradivarira, nagyon kedves volt, még ajánlólevelet is írt nekem. Hét évig játszott rajta, de aztán talált egy másikat, ami megfelelőbb volt az ízlésének.

De hát ez a világ legszebb csellója!

Szerintem valóban az, nagy megtiszteltetés és nagy felelősség, hogy játszhatok rajta.

Miért szereti annyira a párizsi háztetőket?

Amikor megszülettem, a családom egy emeleti lakásban lakott, szóval a génjeimben van a párizsi háztetők hangulata. A kedvenc Disney-mesém a Macskarisztokraták volt. (Nevet.) Most is olyan lakásban lakom, amelynek az erkélye a tetőre vezet.

Fotó: Christian Meuwly

Voltak példaképei gyerekként?

Jacqueline du Pré, akinek a játéka a mai napig mélyen megérint. Mindent a legnagyobb érzelmekkel muzsikált, megjárta a legmagasabb örömöt és a legsúlyosabb kétségbeesést. A másik kedvencem Rosztropovics volt, aki erőteljes és csodálatos hangot képzett a csellón. Mostanában Yo-Yo Ma, az ő napsütéses könnyedsége inspirál.

Schumann A-moll csellóversenyét adja elő a MÁV Szimfonikus Zenekarral. A zeneszerző azt írta alkotás közben, hogy „nem tud virtuózoknak komponálni”. Valóban nem mutatós darab?

Nem mutatvány, de ha nem is tűnik úgy, nagyon nehéz a szólista számára. Sok kényelmetlen és szokatlan állás van benne, de a zene felemelő. Ez az egyik legintimebb, legmélyebb műve Schumann-nak, aki a komponálása idején öngyilkosságot kísérelt meg, és igen zaklatott állapotban volt. Szinte hallatszik a zenében, ahogy a személyisége darabokra hullik, és egymás mellett éli meg az örömöt, a szerelmet, de a szomorúságot és a szorongást is. A II. tétel különösen szép, azt a feleségének, Clarának ajánlotta.

Ön az első nő csellista, akivel szerződést kötött az egyik legrangosabb lemezkiadó, a Deutsche Grammophon. Szeret felvételt készíteni?

A koncert a pillanatról szól, amihez nem lehet soha visszatérni, és az időről, amit nem lehet megállítani. Nekem ez a legcsodálatosabb élmény. De szeretem a lemezfelvétel folyamatát is, igaz, ha a mikrofonnak zenélek, akkor is szeretem elképzelni, hogy van közönségem, és lesznek, akik meghallgatják majd az albumot. Olyan ez, mint egy nagy utazás az első track-től az utolsóig, és egy jó műsorral sok mindent el lehet mondani a világról.

Milyen tervei vannak?

Két fantasztikus művet tanulok, Britten Csellószimfóniáját és Isang Yun koreai zeneszerző Csellóversenyét. Készül egy harmadik lemezem is a DG-nél Chopin-művekkel, többek között a Csellószonátával. Ennek különleges jelentősége van számomra, hiszen a Stradivari-csellón korábban az az August-Joseph Franchomme is játszott, aki Chopin egyik legközelebbi párizsi barátja volt. Amikor a zeneszerző a halálos ágyán feküdt, Franchomme ezen a csellón játszott neki részleteket a szonátából.

Schumannról és Chopinről is felidézett egy-egy történetet. A klasszikus zene nemcsak művekből, hanem történetekből is áll, anekdotákból, legendákból, életekből. Milyen tapasztalat ebben az univerzumban dolgozni egy XXI. századi előadónak?

A klasszikus zene csodálatos hagyatékot jelent. Ezek a darabok, amelyek fennmaradtak és máig elhangoznak a világ minden kontinensén, valami olyan tapasztalatról szólnak, ami mindig is az emberé volt. Még akkor is érvényesek, ha a világ már más zenei nyelvet beszél. Olyan ezeket játszani és hallgatni, mint utazni korok, országok és népek között.

Borítókép: Camille Thomas (fotó: Christian Meuwly)