„Tegyék le a hangszert! Énekeljenek!”

A holland művész barokk furulyán játszik, neve a magyar közönség számára nem ismeretlen: együttese, az Ensemble Cantilene rendszeresen fellép a hazai koncerttermekben és fesztiválokon. Nem állhattam meg, hogy a mából nézve oly izgalmasnak tűnő régizenei mozgalomról kérdezzem, amely afféle ellenkultúra volt a klasszikus zene falain belül. Mozgalmárai azt hirdették, hogy a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus mesterműveit úgy kell megszólaltatni, ahogy azokat Palestrina, Bach és Mozart hallotta, s ennek érdekében minden korabeli forrást felkutattak, amelyekből a korabeli muzsikusok játékmódjára következtethettek. De a tudósoknak szívre is szükségük van, és mindennél fontosabb, hogy a hangszerek énekeljenek, érzéseket közvetítsenek. Anneke Boeke ebben egészen biztosan hisz.

Ma már természetesnek vesszük, hogy a reneszánsz és a barokk zenét meghallgathatjuk úgy, ahogy azok – feltételezésünk szerint – a saját korukban hangoztak. A régizene reneszánsza azonban csupán mintegy ötven éve kezdődött, és a mozgalom többek között Hollandiában tette meg első szárnycsapásait. Hogy emlékszik vissza a légkörre, amely a kezdetet jellemezte?

Elsőként az jut eszembe, milyen tehetséges és elhivatott zenészek vettek részt benne, akik nem egyszerűen érdeklődtek a régizene iránt, hanem magas minőséget produkáltak. Nem túlzás, ha azt mondom, a hippik életérzése uralt minket is, klassz volt ott lenni a sűrűjében! Előttem van, amikor a Hágai Konzervatóriumban Nikolaus Harnoncourt vezényletével előadták Monteverdi Poppea című operáját. Nekünk az olyan volt, mintha a Beatlest hallottuk volna! Mindenki emlékszik rá a generációmból.

A korszak két vezéregyéniségével, Nikolaus Harnoncourt-ral és Gustave Leonhardt-dal egyaránt játszott. Milyenek voltak ők, és kik hatottak még önre?

A régizenészek jelmondata volt, hogy kerülni kell a romantikus hangzást. Nikolaus Harnoncourt viszont Bécsből érkezett, és nem tartotta magát olyan szigorúan ehhez a jelmondathoz, de mivel karizmatikus, nagy tudású zenész volt, nem is merték számonkérni rajta. Számára a régizenei játékmód olyan volt, mint a nyelvtan. Ahhoz, hogy beszélj, nem kell a nyelvtanon gondolkodnod, de mégis használod. Azt hiszem, Harnoncourt megtanulta a nyelvtant, aztán elkezdett beszélni. Nagyszerű muzsikus volt Leonhardt is, Anner Bylsma pedig a legjobb csellista volt, akit el tud képzelni. Rám Frans Brüggen tett nagy hatást, aki úgy játszott furulyán, mint az isten. Őszintén, szívből jövőn.

Mennyire tartja fontosnak a történetileg hiteles hangzást?

Azok a zenészek, akiket az első régizenész-generáció inspirált, órákat kezdtek venni, és sokan nehezen szabadultak meg a mintáktól, nem találták meg igazán a saját hangjukat. Úgy gondolom, ehhez erős és határozott zenésznek kell lenni. Apám karvezető volt, a kórusa igencsak ismert volt Hollandiában – még ma is az. Apámat különleges légkör vette körül, nem volt merev, nem az volt számára a legfontosabb, hogy a szabályokhoz alkalmazkodjon. Mélyen vallásos volt, és az érzései vezérelték. Régizenét énekeltünk, de nem azzal a szándékkal, hogy autentikusan szólaljunk meg. A zenében rejlő érzelmeket szerettük volna átadni. Én sokkal inkább innen származtatom magam muzsikusként.

Tanított a londoni Guildhall zenei iskolában és a brit Királyi Zeneakadémián is. Hogyan lehet ezt a szemléletmódot, amelyről az imént beszélt, tanárként átadni?

Észrevettem, hogy amikor egy tanítvány eljátszik valamit jól, és rákérdezek, hogy ezt miért játszotta úgy, nem tud mit felelni. Sőt, elbizonytalanodik, hogy hogyan is csinálta, és nem tudja megismételni. Ebből mint kezdő tanár, levontam a tanulságot: hiszen nem szabadott volna rákérdeznem! Engedni kell az ösztönt működni. A régizenében nagyon fontos az artikuláció, de még fontosabb, hogy a hangszerek természetesen szólaltassák meg a dallamot. Mindig azt mondom a tanítványaimnak: énekeljenek! Gyakoroljanak hangszer nélkül. Mert amikor nem áll az utadba a hangszer, közvetlen kapcsolatba kerülsz a zenével.

Forrás: deregenboog.org

Meséljen a hangszereiről, kérem!

Amikor elkezdtem barokk furulyán játszani, alig voltak hangszerek. A hágai konzervatóriumban építettek kópiákat 17-18. századi eredeti instrumentumok alapján, volt, amelyik jobb, volt, amelyik rosszabb volt. Aztán felbukkant a hangszerkészítők királya, Frederick Morgan.

Ha nem említette volna őt, én kérdeznék rá. Hogyan találkozott a hangszereivel?

Egy kiváló játékos, Kees Otten Ausztráliában turnézott, ahonnan hozott egy Morgan-furulyát. Azon csak két jó hang volt, de mégis rendeltem egyet. Az én kópiám viszont egészen briliáns volt! Onnan tudtam, hogy akkor már jónéhány eredetit kipróbáltam.

Hogyan?

Akkoriban bemehettem a múzeumokba, és játszhattam a régi hangszereken.

Ne mondja! A több száz éves furulyákon?

Igen. Persze hozzáértő voltam, tudták, hogy vigyázok rájuk. De ma ez akkor is elképzelhetetlen lenne.

Az is.

Szóval, én is rendeltem hangszert Frederick Morgantől. Nagyon olcsón, 400 guldent fizettem az elsőért, aztán később szert tettem szoprán- és altfurulyákra, valamint reneszánsz hangszerekre is, azóta sem kellett újabbakat szereznem. Morgan aztán ellátogatott Hollandiába, kurzusokat tartott, de egyetlen fiatalabb hangszerkészítő sem érte el azt a szintet, amit ő.

Egyaránt ismeri a magyarországi és a hollandiai zenei életet. Milyen különbségeket tapasztal?

Úgy látom, az önök hazájában rendkívül divatos a klasszikus zene. Amikor a budapesti szomszédom megtudta, hogy muzsikus vagyok, odavolt. Fiatal hölgy, talán ügyvéd, mindenesetre joggal foglalkozik, de sütött róla, hogy elkötelezett zenehallgató. Hollandiában a közönség egyre idősebb, és ez megriasztja a fiatal szakmabelieket. Lányom, Nora szürke és fehér halántékokkal tarkított nézőterek előtt lép fel. Sokan szeretnék elérni a saját korosztályukat, ezért a klasszikus zenét más műfajokkal ötvözik.

Hogy látja a szektor finanszírozását a két országban? Magyarországon jellemző, hogy a produkciók nagyrészt állami forrásból valósulnak meg. Nagyobb szerepe van a mecénásoknak önöknél?

Hollandiában a kormány sokat áldoz kultúrára, még akkor is, ha a jelenlegi vezetés jellemzőbben piaci megközelítést érvényesít. De azt mondhatom, ideális a helyzet. Ha valakinek van egy projektje, pályázhat vele állami vagy akár alapítványi támogatásra, és ha a pályázata szakmaiságot tükröz és minőséget mutat, nyerni fog. Nem szól bele a politika, a szakmai irányelvek számítanak. Természetesen nem csak az állam, hanem magánemberek is fektetnek a kultúrába.

Zömmel magyar zenészekkel alapította az Ensemble Cantilene régizenei együttest. Most, hogy a pandémiás helyzet javulni látszik, mikor koncerteznek újra?

Együttesünket is némaságra ítélte a járvány. Júliusban egyetlenegy fellépésünkről tudok hírt adni Tihanyban, minden más bizonytalan. Az igazat megvallva nagyon nehéz Magyarországon koncertet szervezni, ha az ember nincs benne egy belső körben. Habár nem ez a fő elfoglaltságunk, hiszen korábban is csupán hat-nyolc koncertet adtunk évente, az Ensemble Cantilene tagjaival nagyon szeretünk együtt muzsikálni.

----------------------

Névjegy

Anneke Boeke a barokk furulya elismert kortárs mestere. Rendszeresen fellép szólistaként és rangos együttesek vendégeként, dolgozott John Eliot Gardinerrel, Nikolaus Harnoncourt-ral és Spányi Miklóssal. Több lemeze a Hungaroton kiadónál jelent meg. Együttese, az Ensemble Cantilene muzsikált a Műpában és a Kaposfesten is, tagjai a Budapesti Fesztiválzenekar barokk együttesében is játszanak. Anneke Boeke az utóbbi időben a tanításra fókuszál. Fischer Iván karmesterrel való házasságából született lánya, a régizene és a modern pop világában egyaránt otthonosan mozgó énekes, Nora Fischer.