„Tisztelet és bizalom nélkül nem megy”

Mire meg tudta nevezni, mi lesz a hivatása, az alapokat már ösztönösen tudta. Marosi Nikolett bő másfél évtizede szervez koncerteket, menedzseli az ország legismertebb metál- és rockformációit. Munkájára inkább szerelemként, mint üzletként tekint, vallja: érzelmi elköteleződés nélkül nincs siker.

Kis túlzással hamarabb volt koncertszervező, mint -látogató.

Kaposvári vagyok, a szüleim pedig 14-15 évesen még nem engedtek budapesti koncertre. Gondoltam, fordítsuk meg a dolgot: meghívom a városunkba a zenekarokat, akiket szeretek.

Akkoriban nem volt pezsgő a kaposvári zenei élet?

Nem azt mondom, hogy nem volt – talán nagyobb is, mint most –, de azok a rock- és metálzenekarok, akiket én hallgattam, nem sűrűn jártak felénk. Ilyen volt például a Subscribe, akiket meg is hívtam erre az első, Old School Fest névre keresztelt eseményre. Lepattintottak, viszont amikor látták, hogy milyen jól sikerült az esemény – telt házas volt –, visszahívtak, hogy mégis jönnének. Egy évvel később fel is léptek, akkor már kétnapos volt a buli. A helyszín a legendás, azóta már sajnos lebontott Pogo Center volt. Odajártam bulizni, tudtam, milyen adottságai vannak, szóval a helyszín könnyen megvolt. Valamennyi bérleti díjat is kellett fizetni, ebben egy nonprofit cég segített.

Mivel győzte meg őket?

Egyik törzshelyünkön találkoztam a cég vezetőjével, aki megkérdezte, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én meg mondtam, hogy nagyon érdekel a koncertszervezés, de nem tudom, hogyan lenne megvalósítható. Mi a baj? – kérdezte. Annyi, hogy 15 éves vagyok, válaszoltam, nincs kezdőtőkém. Ja, ha csak ennyi a gond, akkor ő segít: 100 ezer forintot kaptam, cserébe annyit kért, hogy jelezzük: ők támogatták az estét.

Tapasztalat híján hogyan állt neki a szervezésnek?

Ha fővárosi koncertre nem is gyakran, de olykor-olykor volt szerencsém eljutni, illetve a helyi eseményekre rendszeresen mentem, láttam, hogyan működnek a dolgok. Tudtam például, hogy kell biztonsági őr, ezt a szerepet apukám egyik munkatársa vállalta be, a jegyszedő meg az unokanővérem volt. Tudtam azt is, hogy a catering alap, pedig még ma is előfordul, hogy a helyszínre érve nem kap megfelelő ellátást a zenekar. Nekem viszont egyértelmű volt, hogy a zenekar tagjai, mire ideérnek Budapestről, biztosan éhesek lesznek, szóval rendeltem pizzát és csináltam kupont, amit beválthattak a pultban. Szervező típus vagyok, nem szeretem a totojázást, inkább a kezembe veszem az irányítást. A zene pedig gyerekkorom óta az életem része, zenei általános iskolába jártam, ma csaknem minden barátom ezzel foglalkozik.

Fotó: Bodnár Dávid

Mikor lett a hobbiból hivatás?

Budapestre költöztem: felvételiztem az SZFE-re rendezői szakra, de nem vettek fel, ELTE magyarra viszont igen. Utóbbihoz annyira nem volt kedvem, ezért inkább az IBS-re iratkoztam be, művészetmenedzsment szakra. A szakmát igazán Anga-Kis Miklós mellett (aki nem mellesleg a Subscribe basszusgitárosa), az MMM Bookingnál tanultam meg. Rögtön a mély vízbe dobott, asszisztensi feladataim voltak, beleláttam a szervezésre, elkísérhettem a zenekarokat a koncertekre.

Időközben összesodort az élet az AWS-sel is, ők menedzsert, én pedig zenekart kerestem. Nem sokkal később segítséget kért Áron András „Apey” is. Tavaly megalapítottam saját menedzsment cégemet MOMGMT booking&management néven, ami egyértelmű utalás az anyaszerepre, amit a zenekarok életében töltök be. Nem ritkán hallom az amúgy velem egykorú vagy egy-két évvel idősebb srácoktól, hogy „Anyaaaa, gyere!” vagy „Majd Anya megoldja”. Egyszerre vagyok az anyukájuk, barátjuk, kollégájuk. Nagyon szeretjük és tiszteljük egymást – azt hiszem, másképp nem is menne.

Minek alapján vállal új zenekart?

Sokan keresnek meg, de mivel egyedül vagyok a menedzsmentben, többre egyelőre nincs kapacitásom. Olyanokkal dolgozom szívesen együtt, akiken látom, tudnak és akarnak fejlődni. Fontos, hogy művészileg is azonosulhassak velük, szeressem a zenéjüket, büszkén vállalhassam, hogy velük foglalkozom.

Hogyan zajlik a közös munka?

Megpróbálok minél több terhet levenni a vállukról, hogy nekik csak a zenével kelljen foglalkozniuk. Először mindig ezt tisztázzuk: nem vagyok csodatevő, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy amit alkotnak, az eljusson a közönséghez. Intézem a kiadást, turnét, papírmunkát, buszbérlést, szervezést, mindent. Ide tartozik a szerzői jog is: új dal esetében maguk jelentik be a megfelelő fórumokon, koncertekhez viszont én csatolom a megrendelőnek a műsorközlőt. Az AWS-nél a kiadó sokat segít, Apey szerzői jogi ügyeit én intézem, de nincs vele sok munka, ha rendszerben dolgozunk, minden megy szinte magától. Minket nem játszanak a rádiók, szóval innen nem igazán érkezik jogdíj.

Művészeti kérdésekbe viszont egyáltalán nem szólok bele, elmúltak a kilencvenes évek, amikor a menedzser rakta össze a bandát. Nem vagyok művész, nem értek a dalszerzéshez. Rajongó viszont vagyok, a külső fül, ahogy mondani szoktuk: elmondom a véleményem, megbeszéljük, hogy melyik dalnak mikor legyen a premierje, de miattam nem kell átdolgozniuk semmit. Nem vagyok tévedhetetlen, például az AWS Viszlát nyár című dala elsőre nem is tetszett, aztán meg hatalmas siker lett.

Jelenleg hány zenekarral dolgozik egyszerre?

Az AWS és Apey különböző projektjeivel 360 fokban foglalkozom, vagyis esetükben mindenről gondoskodom. Mellettük még néhány más művésznek is segítek, például Galambos Dorina koncertjeit szervezem, vagy induló metál-, rockzenekaroknak adok tanácsot. Ebben a szubkultúrában egyébként nagyon tehetséges, önmagukat ösztönösen jól menedzselő kezdő zenekarokkal találkozom, nekik nehézséget inkább a koncertszervezés okoz. Nem nyílnak automatikusan az ajtók, Magyarországon ugyanis nem hallgatnak tömegek metált. Akik viszont igen, azok nagyon elkötelezettek. Összetartó közösség, a koncertjeinken szinte mindenki ismer mindenkit, mi is őket: ha kinézek a színpad mögül, ismerős arcokat látok. Ők azok, akiknek érdemes a zenekari merchandise termékeket gyártani, legyen szó pólóról, sapkáról, vagy lemezről, bakelitről. Megveszik a webshopban és megveszik a koncerten, főleg, ha a pult mögött maga a zenész áll. Apey például rendszeresen árul merch termékeket a koncert után, imád beszélgetni a rajongókkal. A közönség nem csak a zenekart ismeri, de a crew összes tagját is. Fontos, hogy közel érezzék magukhoz a zenekart a rajongók, éppen ezért számítanak ezek a koncert utáni beszélgetések, közös sörözések, a social médiában való közvetlen hangnem.

Fotó: Horpáczi Dávid

A közösségi média számai alapján lehet beárazni a zenekart?

Ennél azért sokkal összetettebb a kérdés. Persze, számít a követés, meg a hallgatottság a YouTube-on, Spotify-on, de a jegyárat nem ez alapján lehet meghatározni. Mert míg egyes popszámokat milliós nagyságrendben néznek meg a videómegosztón, addig a koncertre már nem vesznek jegyet, viszont a mi rajongóink elkötelezettek. Lehet, hogy nem csinálunk tízezres bulit, de a kemény mag minden eseményen ott van, magukon hordják a zenekar logóját a hétköznapokban is. Számíthatunk rájuk és szerintem ez a legfontosabb.

A turné esetén más nehéz, gazdasági kérdések is felmerülnek, például, hogy hova menjünk, mekkora helyszínen játsszunk, milyen áron adjunk el jegyet. Hiszen hiába játszunk egy budapesti helyszínen telt ház előtt, ha vidéken nem ismerik a zenekart, akkor maradnak a fesztiválok és a nagyobb egyetemi városok, megyeszékhelyek. Az megint más kérdés, hogy a vidéki klubélet egyre kevésbé pörög, a helyszínek egyik napról a másikra éltek, élnek – nem tudom, hogy a pandémia lecsengésével mennyi számunkra kedves helyszínre tudunk visszamenni. Persze a koncertezés gyakoriságát is meg kell gondolni, nem szabad elaprózódni. Apey például, mielőtt velem dolgozott volna, havonta állt színpadra, egészen kicsi gázsiért. Én ezen változtattam: egy-egy helyszínen évente egyszer játszik, de akkor nagyobb közönség előtt, nagyobb pénzért.

Fotó: Bodnár Dávid

A koncerteken túl honnan érkezhet még pénz?

Nem panaszkodom, kapunk támogatást az NKA-tól, de jó lenne, ha nem csak rájuk lennénk szorulva. Sokat segítene, ha a pályázati pénzeket fel lehetne használni hangszerek vásárlására és karbantartására, próbaterembérlésre is. És persze jól jönnének a cégek szponzorációs segítségei is. Persze nem azt mondom, hogy legyen influencer a művész, hiszen neki elsősorban a zenéjét kell eladni és nem különböző termékeket, de létrejöhetnek mindkét fél számára hasznos együttműködések. Amikor az AWS szerepelt a Dalban és kijutott az Eurovízióra, picit könnyebb volt a helyzet, voltak jó együttműködéseink. Például a Jamesonnal, akik termékkel és pénzzel is támogatták a zenekart. Nagyon jól jött a segítség, ráadásul a fiúk egyébként is szeretik ezt a whiskeyt, szóval nem okozott meghasonulást, hogy ezt igyák. Nyilván akkor jó az ilyen céges együttműködés, ha mindkét fél önazonos marad, örömmel áll a másik mellé. Lehetnének nagyon jó és virágzó együttműködések, de azt látom, hogy a nagyobb cégek a kultúra helyett inkább a sportot szponzorálják, pedig legalább annyian járnak koncertre és színházba is, mint focimeccsre. Ha nem többen.

Kiből lesz a jó könnyűzenei menedzser?

Aki szívesen elvégzi a láthatatlan munkát is. Aki bizonytalan, aki nem érzi ezt a hivatásának, az hamar kihullik. Kívülről nézve ez hatalmas buli. Mert mi látszik belőlem? Állok koncerten a színpad mellett, iszom az italom és élvezem a zenét. Látszólag nem dolgozom, de az, hogy a zenekar ott álljon, rengeteg munka, telefonálás, szervezkedés, sok unalmas résszel, táblázatokkal, pénzüggyel és így tovább.

Különleges világ ez, teljes elszakadás a való élettől az állandó úton levés, beállás, koncertezés, lepakolás…. Feltölt, ugyanakkor nagyon fárasztó is. Ismerek menedzsereket, akik több tucat zenekarral dolgoznak egyszerre, de szerintem – hacsak nincs az ember mellett hatalmas csapat –, nem lehet ennyi produkciót megfelelően képviselni. Nem tekinthetünk rá pusztán bizniszként, hiszen ez művészet! Meg kell találni az egészséges egyensúlyt a szerelem és az üzlet között, ha el szeretnénk érni a céljainkat. Egy zenekarba fektetni is kell az energiát és a pénzt, akkor lehet kivenni is. Sokan csak a sikert látják, meg a rajongókat a színpad előtt, a mögötte álló kőkemény melót nem. Ajánlom kipróbálásra mindenkinek, aki pandémia alatt a kapálni küldte a zenészeket, mintha korábban csak a lábunkat lógattuk volna. Az én zenészeim gyerekkoruk óta erre a pályára készülnek, ebbe az álomba fektették minden idejüket, gyerekként a zsebpénzüket, energiáikat, kreativitásukat. A sikerük hosszú évek munkájának eredménye.

Nyitókép: Marosi Nikolett (fotó: Bodnár Dávid)

A cikk megjelenését a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala támogatta.