Törvények és történetek között

Jogi közegben játszódik Schillinger Gyöngyvér első regénye: a Rohadjon meg az összes az emberi törékenységet és a morális választásokat kutatja. A Margó-díjra jelölt szerzővel a karrierváltásról, az írói önmenedzsmentről, az alkotás fegyelmezettségéről beszélgettünk.

Mikor vált az élete részévé az írás?

Kilenc lehettem, amikor már írtam: egy spirálfüzetbe jegyeztem le rövid, egy-két bekezdésnyi történeteket, tizenegy éves korom óta pedig naplót vezetek. Szerettem volna a gimnázium után bölcsészkarra menni, vonzott az esztétika, az irodalom, de a családi hátterem miatt a biztos, jó megélhetést adó szakmákban kellett gondolkodnom. A bátyám erősen javasolta, hogy menjek jogra, hallgattam rá, és végül nem bántam meg, mert megszerettem ezt a hivatást.

Néhány évvel ezelőtt azonban mégis váltott. Miért?

Régi vágy volt az írás, ez erősödött bennem folyamatosan, évről évre. A jogi pálya azonban teljes elkötelezettséget kíván, olyan szakma, ami mellett – ha az ember alapos és elkötelezett – nagyon nehéz mást csinálni. Nekem pedig fontos volt, hogy jó munkát végezzek jogászként, és ezt meg is becsülték, jól fizettek, izgalmas lehetőségeket kaptam. Mégsem éreztem elégnek: az írás és a jogi munka folyamatosan konkurált egymással. Az utolsó év pedig egészen megviselt, valósággal belebetegedtem, hogy jogász vagyok, és kész, ennyi az életem. Először úgy döntöttem, hogy nem mondok fel, hanem kényszerpihenőre megyek. Azon a nyáron megírtam egy novellát, ami aztán meg is jelent a Jelenkorban. Tudtam, hogy választanom kell: jog vagy írás. A kettő nem lehet ugyanolyan súllyal jelen az életemben. Nehéz döntés volt. Elmenni a biztosból egy részmunkaidős állásba mindig kockázatos, és az sajnos továbbra is igaz, hogy az írásból önmagában nagyon nehéz megélni. Most már inkább az írás a hivatásom, és a részmunkaidős közjegyzői állásom teszi lehetővé, hogy annyit foglalkozzak az írással – és nem mellesleg a kisfiammal –, amennyit szeretnék.

Fotó: Bolega Niki

A Rohadjon meg az összes hagyatéki tárgyalással kezdődik, és a történet fontos szála egy illegálisnak tűnő jogi eset. A korábbi munkahelye miatt egyértelmű volt, hogy az első regénye ügyvédi környezetben játszódik? Felvetődött önben, hogy autofikciót írjon? 

Tudom, hogy manapság divatos, de nem akartam autofikciót írni. Sokat merítettem megtörtént esetekből és a szereplőkhöz hasonló karakterekből, de a regény nem rólam szól. Az első változatokban még egészen más volt a szereplők kapcsolata, súlya, egyes mellékszereplők szála sokkal bővebb, színesebb volt. Lazán összefüggő történetek sorát írtam meg. Az egyes szám harmadik személyű leírásokat megszakították az író önreflexív, egyes szám első személyű elbeszélései. Önmagában nem volt rossz a szöveg, de a túl sok történetszál miatt nem lett koherens a végeredmény. Újabb nehéz döntést kellett hoznom: ahhoz, hogy regény kerekedjen belőle, az egészet át kellett dolgozni. Több cselekményszál és szereplő kiesett, de a főszereplők, Balázs és Olga maradtak, hozzájuk kötődtem a legerősebben. Izgalmas volt látni, mennyire különböző karakterek, mégis milyen sok bennük a hasonlóság. Balázs magabiztos, középkorú férfi, az ügyvédi iroda vezetője. Együtt dolgozik Olgával, a lelkiismeretes, szorongó, fiatal jogásszal. Látszólag mindkettejük élete rendezett: az egyiknél jólét, házasság, gyerek, a másiknál eljegyzés, fényesnek tűnő jövő. Aztán kiderül, hogy mégsem olyan tökéletes minden. Két, párhuzamosan futó, időnként kapcsolódó, lényegében hasonlóképpen szenvedő ember élettörténetének egy szakaszát ismerhetjük meg.

Könnyen engedi el a történetet, a szereplői kezét? 

Nem. Nagyon nehezen. Már az olvasószerkesztőnél járt a Rohadjon meg az összes, amikor még mindig képes voltam tartalmilag belenyúlni, módosítani. Szerencsére a szerkesztőm, Mészáros Sándor türelmes volt, de végül ő szólt: fel kell tenni az i-re a pontot. Soha nem fogom úgy érezni, hogy száz százalékban készen vagyok, de egyszer el kell engedni a szöveget. 

Sikerült?

Talán igen. A teljes szöveget már nem olvasom újra, csak néhány részletet, az író–olvasó találkozókon, beszélgetéseken. Azon sem agyalok már sokat, mit tehettem volna másképp. De talán egy valamit: a regény egyik központi témáját, a Hydra-ügyet, vagyis a „mutyizási” szálat tovább egyszerűsíthettem volna – legalábbis az olvasói visszajelzések szerint nehezen érthető. Nem meglepő, a tapasztalat az, hogy a jogi nyelvet – a szakmán kívül – senki nem érti, ember nem beszél úgy, ahogyan ezeket a szövegeket megfogalmazzák. De ezt az ügyet mindenképpen meg akartam írni, és remélem, a lényege azért így is átmegy.

Megtörtént esetet dolgozott fel?

Mondjuk úgy, hogy láttam hasonlót a pályafutásom során. Szükséges volt ez a szál azért is, hogy feladatot adjak az ügyvéd szereplőimnek, olyat, ami egyébként nem jellemző a mindennapos munkákra. Nem gyakran alkudozunk, tárgyalunk hitelezőkkel. De kétségtelen, hogy a jogi tevékenység bele tud csúszni a szürkezónába: sokan sokféle dolgot vállalnak el, és ezek nem minden esetben legálisak. A megélhetésed, az anyagi gyarapodásod függ arról, hogy mit gondolnak rólad az ügyfelek, tudod-e maximálisan az ő érdekeiket szolgálni – így nem olyan nehéz fokról fokra odáig jutni, hogy jogilag segítesz egy illegális ügyletnek legális színezetet adni.

Amikor úgy döntött, elkötelezi magát az írás mellett, Kukorelly Endre írószemináriumát választotta. Miért?

Bár sokat olvastam, az ő életművét az egyetemig nem ismertem. A jogi karon ingyen Élet és Irodalmat osztogattak, abban találkoztam először az írásaival. Az egyik, ott megjelent verse különösen nagy hatással volt rám, nem sokkal később pedig a szülővárosomban, Dunaújvárosban tartott író–olvasó találkozót. Akkor találkoztunk először. Az ő írásai vezettek be a kortárs magyar irodalomba, ezután kezdtem el olvasni másoktól is. Amikor pedig megtudtam, hogy írószemináriumot tart, egyértelmű volt, hogy tőle szeretnék tanulni. 

Endre mutatott be Szolláth Dávid irodalomtörténésznek – tőle is sokat tanultam, rengeteget köszönhetek neki. 

Szolláth Dáviddal a Rohadjon meg az összes könyvbemutatóján a 2024-es Őszi Margón (forrás: YouTube)

Jogi pályáról érkezett az irodalomba, a marketing nem a szakterülete, mégis sokat dolgozott a könyv hírének terjesztésén. Hogyan vágott bele ebbe a munkába?

Tudtam, hogy ha az első regény a süllyesztőbe kerül, a második már nem jelenik meg. Ezért nagyon erős volt bennem az elhatározás, hogy meg kell mutatni, hírét kell vinni. Videót készítettem róla – mindössze harminc másodperc az egész, de abban a fél percben rengeteg munkám volt, a jogdíjmentes zene kiválasztásától a vágáson át –, különböző folyóiratoknak küldtem a könyvet, posztoltam róla rendületlenül. Könyvtárakkal is felvettem a kapcsolatot, hogy szívesen tartanék náluk író–olvasó találkozót. Tagadhatatlan, hogy szerencse is kísérte a regényt, a Literában viszonylag korán megjelent egy interjú, terjedt a híre. Mindennek meg is lett az eredménye, ősszel számos író–olvasó találkozóm volt. Nem szívesen tolom magam előtérbe, nem szeretek szerepelni, de tudtam külső szemmel tekinteni a regényre – egy termékre, amit el kell adni. Ennek – előnyei mellett – a hátránya, hogy a találkozón fel kellett vennem az írói szerepet.

Hogy néz ki ez az írói szerep ön szerint?

Úgy képzelem, hogy az író higgadt és magabiztos, ezért ezt várom magamtól. Nem azt mondom, hogy a találkozókon az olvasók teljesen más személlyel találkoztak, mint amilyen én vagyok, de a sebezhetőségemet nem mutattam meg. Ennek az lett az eredménye, hogy decemberre teljesen kimerültem. Introvertált emberként hamar elfáradok, ha sok ember előtt kell szerepelnem, beszélnem. Miközben nyilván van önbizalmam is, hiszen anélkül az ember nem kezd írni, publikálni – az írás maga is kitárulkozás. Nagy élvezettel írtam például nyáron a Literán megjelent naplóbejegyzéseimet is.

Jóleső visszaigazolás volt az is, hogy januárban megkaptam a Baumgarten-, márciusban pedig a Békés Pál-díjat. Rettentő zavarban voltam a díjátadókon is, alig mertem elhinni, hogy ez tényleg velem történik meg, gyakorlatilag kiestem ebből a bizonyos írói szerepből, és utána már nem is igazán tudtam a regénnyel önmagam marketingeseként foglalkozni. 

Nyár eleje óta intenzíven dolgozom az új regényemen. Íráskor az ember magába húzódik, szinte pihenés ahhoz képest, amikor lépten-nyomon exponálja magát. Így mostanra úgy érzem, újra van erőm az irodalmi élethez kapcsolódni. Nagyon örültem annak is, hogy jelöltek a Margó rövid listájára, kíváncsian várom az október 9-ei díjátadót.

El tudja képzelni, hogy csak az írásból éljen?

Elképzelni el tudom, de reálisnak nem látom. Ki tudnám vele tölteni az életem, főleg, ha nemcsak az írást, hanem azt is nézem, hogy Magyarországon az írónak kell szerveznie a saját marketingjét. De csak az írásból megélni nagyon nehéz: több lábon kell állni, a kiadott könyvek mellett folyamatosan publikálni kell rövidebb szövegeket folyóiratokban, magazinokban is – amelyekből egyre kevesebb létezik a piacon. Negyven felett pedig már kevés pályázat, ösztöndíj érhető el. 

Fotó: Bolega Niki

Meséljen a második regényéről!

Ahogyan a Rohadjon meg az összes is hosszú folyamat végén nyerte el végleges formáját, úgy ennél a regénynél sem tudom még, hogy pontosan mi kerül majd ki a nyomdából. Jelenleg több téma is mocorog bennem, úgy tűnik, kezdek elköteleződni az egyik iránt – de nem lennék meglepve, ha pár hónap múlva már más lenne a helyzet. Amikor tavaly leadtam az első regényt, szinte azonnal írni kezdtem, mert erősen és elevenen dolgozott bennem egy téma. Öt fejezetet írtam meg, aztán jött a már kész könyv marketingturnéja, az írásra kevesebb idő jutott, és félretettem. Aztán amikor nyáron folytattam volna, úgy éreztem, nem megy. Az erős személyes élmény, ami tavaly megmozgatott, mostanra lecsillapodott, és nem érzem magamban a lelkierőt ahhoz, hogy ismét szembenézzek a témával. 

Időközben összeraktam egy mappába több, a gyerekkoromhoz és a rendszerváltáshoz köthető, nagyon hasonló tematikájú, hangvételű írásomat, ezért az a terv, hogy azokból gyúrok regényt. A szöveget egyes szám első személyben írom, a történet Dunaújvárosban játszódik, a kiskamasz főszereplő szülei éppen válnak. Persze erre is könnyen ráhúzható, hogy autofikció. Nem az lesz, de annyira erős az elköteleződésem iránta, hogy még azt se bánom, ha ráhúzzák, hogy önéletrajzi regényt írok. Nem kaptam a kiadótól kőbe vésett leadási határidőt, de szeretném egy év alatt befejezni. Muszáj folyamatosan írni, minden nap elővenni a szöveget, hogy benne maradjak a regény világában.

A másodállással járó feladatok, illetve az egyéb cikkek, a folyóiratokba rendelt tárcák, novellák megírása nem zökkenti ki? 

Könnyen dolgozom párhuzamosan különböző szövegekkel, de amióta megírtam az első regényt, sajnálom olyan hamar lezárni a rövidebb szövegeket is – főleg, ha megadott karakterszámban dolgozom. Egy történetet nyolc-tíz ezer karakterben kifejteni nem egyszerű, de motiváló, ahogyan az is, ha a megrendelő médiumok megadják a témát, amiről írni kell. 

Kit olvas szívesen a kortárs magyar szerzők közül?

Most éppen Kertész Imre Sorstalansága van a táskámban, valahogy egészen eddig nem jutottam el hozzá. Szeretem nagyon Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Szvoren Edina, Tompa Andrea, Terezia Mora műveit, a költők közül – Parti Nagyon kívül – Kemény Istvánt, Peer Krisztiánt, Locker Dávidot, Korsós Gergőt. 

Nyitókép: Schillinger Gyöngyvér (fotó: Székelyhidi Zsolt)