„A tánc éltet”

Táncművész, balettpedagógus, a Pécsi Balett örökös tagja, jelenleg az intézmény ügyvezetője. Rendszeresen játszik prózai darabokban, pályáját díjak és elismerések kísérik. Uhrik Teodóra rendkívüli életútját a Budapest Táncfesztiválon bemutatott különleges előadáson keresztül ismerhetjük meg.

A Prima Primissima díj és a korábban kapott elismerései mellett tekinthetünk a tavaly elnyert Nemzet Művésze címre pályája koronájaként?

Úgy érzem, mindent megkaptam, ami csak lehetséges. A Nemzet Művésze cím a legnagyobb kitüntetés. Ráadásul nemcsak életem munkáját honorálták vele, hanem a szakmáét is. Táncművész ugyanis ritkán kap hasonló díjat, ezzel viszont mindannyian előtérbe kerültünk, amit nagyon fontosnak tartok. Talán egyszer kivívjuk, hogy ne a „pálya szélén” álljunk. A köztudat ugyanis még mindig rétegművészetként tartja számon a táncot. A legtájékozottabb, legműveltebb nézőt is zavarba hozhatja, ha nem érti, amit a színpadon lát, ha úgy érzi, nem elég okos hozzá. Mondhatnánk, hogy nem is kell értenie, hiszen a tánc az érzésekre hat, de aki színházba jár, szereti a tartalmiságot is.

1960-ban Eck Imre lett a Pécsi Balett vezetője és értékes örökséget hozott létre: előadásai az emberek sorsáról, kapcsolatairól szóltak. Újdonságként hatott a hatvanas években, hogy nem balettruhában spiccelő, hanem ballonkabátos, pulóveres művészek táncolnak a színpadon, vagy „ismerkednek” egymással egy karosszékben ülve. A klasszikus stílusú mesebalettek színpadképe helyett revelációt nyújtott a látvány is.

Uhrik Teodóra (fotó: Körtvélyesi László)

A fiatal generáció számára Eck Imre neve már kevéssé ismert, pedig a táncművészetet forradalmasító módszerével bejárták az egész világot. Meséljen róla!

Amikor valaki kitör az egyformaságból és valami különlegeset, furcsát ad elő, annak híre megy. De Eck Imre színháza nemcsak látványában volt különleges és furcsa, az üzenete is szokatlan és izgalmas volt. Nem képzett balett-táncos, hanem színházi ember, fantasztikus rendező volt. Az Operában nőtt fel, a szülei az intézmény varrodájában dolgoztak, gyerekkorától ott statisztált, nagy rendezők mellett ült, hallotta, hogyan instruálnak a legendák. Átvette a munkamódszerüket, mindig bekiabált próba közben: „Legyél gonoszabb!”, „Érezd, hogy gyönyörű vagy!” Nemcsak táncoltunk, de játszottunk is. Mindig úgy tartottam, hogy a táncművészet az egyetemes színház része. Ha a tánc csak mozgás lenne, sportot néznének helyette az emberek. Akik előttem a Pécsi Balettben dolgoztak – Herczog István, Keveházi Gábor, Vincze Balázs –, mind Eck örökségét vitték tovább. 

Számos táncos műben dramaturgként tüntetik fel. Prózai előadásokban ez természetes, de hogyan lehet dramatizálni a táncot?

Egy felvonás negyvenöt-ötven perc, a táncban eddig lehet száz százalékosan fenntartani a figyelmet. Ezt az időt nyolc jelenetre osztom fel, egy páros tánc után például nem árt többszemélyes jelenettel megmozgatni az eseményeket. És legyenek csöndek is, miközben a történet fonalát is megtartjuk!

Idén megy A három testőr és az Óz, a csodákcsodája előadásunk. A színházzal évenként harminc előadásra szerződtünk, ebből tizenöt felnőtt, tizenöt gyerekelőadás. A társulatunk tizennyolc főből áll, mindenkinek jut feladat, és arra is gondolunk, hogy a művészeink ne ugyanazokat a szerepeket játsszák folyton, hanem megtaláljuk a hozzájuk legjobban illőt. Ez is örökség: egyfajta Pygmalionként, Eck Imre is „megteremtett” mindannyiunkat. Én például a magasságom miatt kilógtam a sorból, de mindig kaptam tőle érdekes feladatot. A Balettintézetből kijőve a lépéseket ugyan tudtuk, de előadóként semmi közünk nem volt a színházhoz. Oktatóként is jól tudtam hasznosítani a tőle tanultakat.

Sokrétű táncpedagógusi pályát mondhat magáénak. Alap-, közép- és felsőfokú táncművészeti oktatási programot dolgozott ki, tankönyvet írt, hozzájárult a Pécsi Tudományegyetem Táncos és próbavezető alapképzésének indulásához is.

A táncospálya mindössze huszonöt év. Kötelező volt nyugdíjba vonulnom negyvenkét évesen. De persze vissza-visszajártam. Tanítani kezdtem, húsz éven át csináltam – imádtam! Csodálatos volt átkerülni a másik oldalra, átadni mindazt, amit a mestereimtől tanultam, és azt is elsajátítottam, hogyan maradhatok egyszerre elkötelezetten szakmai és emberi. Mindig mondtam a tanítványaimnak: „Ez egy szerződés köztünk. Szigorú leszek veled, de azért teszem, hogy sikeres legyél.” Lehet, hogy azért élek még ma is, mert ilyen szigorú szakmában nőttem fel. És nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarország több együttesének vezetője a kezem alól került ki: Velekei László, a Győri Balett igazgatója, Czár Gergő, a Szegedi Balett szólótáncosa, Domoszlai Edit, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház tánctagozat-vezetője. Érdekes, de a tanításukra sokkal boldogabban emlékszem vissza, mint a karrieremre. 

Később még belekeveredtem a próza világába is. Volt, hogy meg kellett szólalni: először egy mondatot, két mondatot, aztán egyre többet, és eljutottam oda, hogy Göncz Árpád Magyar Médeia monodrámáját adtam elő. Most éppen három prózai darabban játszom: a nagyon sikeres bűnügyi vígjátékban, a Nyolc nőben, a Vízkereszt vagy amit forgattok című Shakespeare-átiratban és a Koldusoperában, amelyben Bozsik Yvette egy olyan angyalszereppel ajándékozott meg, amely az eredeti darabban nem is létezett.

Remekül bírja erővel.

A tánc éltet! Volt egy nagyon csúnya sérülésem, belecsúsztam egy gödörbe, mindenem eltört, de rendbejöttem. Minden simogatás után jön egy pofon, a sors folyamatosan jutalmaz és büntet. 

Az átlagember ilyenkor elmegy nyugdíjba, pihen, kötöget.

A pihenést nem szeretem… unalmas. A szakmám szabálykövetésre, rendre, fegyelemre tanít, a csoporttal való együttélésre, asszertív kommunikációra.

Örök szerelem önnek a színpad?

Terápia. A színpadon az ember elfelejtheti búját-baját, különböző bőrökbe bújhat, más életeket élhet meg. Ez létszükséglet, nem kitörölhető még a mesterséges intelligenciával sem. Ősi játék. 

A Budapest Táncfesztiválon mutatják be az önről szóló Egy áttáncolt élet című darabot. Az eseménynek otthont adó Nemzeti Táncszínház honlapján ezt olvashatjuk: „Olyan különleges és sokrétű előadást vizionáltunk, mint amilyen sokszínű és semmihez sem hasonlítható ikonikus életpályája”. Hogyan keletkezett, alakult ez a rendkívüli előadás?

Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház vezetője kért fel rá. Hogy miként alakult? Én raktam össze a dramaturgiát, hangsúlyosan belekeverve a prózát, hiszen nyolcvankét évesen nem táncolok végig egy órát. A darab az életemről szól: megmutatom benne a különböző, fontos élethelyzeteimet és verseket mondok.

Lovas Pállal az A balett-terem fantomja című előadásban 1986-ban (forrás: Pécsi Balett)

Csak nem ön írta azokat?

De, igen. Mondhatom, fantasztikusan jó verseket írok! (Nevet.) A lányom, Lovas Anna festményeit vetítjük ki az előadáson, és felvételről a fiam, Kamarás Iván éneke is hallható lesz, miközben a férjemmel, Lovas Pállal egy kis „asztalduettet” táncolunk el. A darab elején elhangzik egy gyerekkoromról szóló vers, megosztok belőle most egy részletet: „csodálkozó, lázadást nem ismerő angyalkaként úgy estem át szivárványkalitkába zárt, tiltásokkal tömött gyerekkoromon, mint egy fertőző betegségen”. Szöveges, táncos részletek követik egymást, és míg egy fiatal balerina lép színpadra, mesélek, többek között arról, hogy a tánc anyám álma volt; ezután újabb vers következik, amelynek utolsó sorai így hangzanak: „...ugye tudod, Terpszikhoré, hogy nekem a tánc a szerelmem? Hűséges szerelmes ő, mert nem hagy el soha”. A darabból megismerhető, ahogyan a növendékeimet instruáltam, de megjelenik az anyaság és a táncoskarrier közötti dilemma is. Verssel viccelődöm arról is, hogy az élet egyszer véget ér: „...ha meghalok, elvisznek az angyalok, alám deszkát feszítnek, kék csipkével terítnek”.

Mi a titka?

Az erős páncélom mögött sok a kétség, a kérdés, az érzékenység. Szűz jegyű vagyok, aki a normalitáson túl is maximalista, és folyamatosan elégedetlen magával.

Jól sejtem, hogy egyéb terveket is tartogat a tarsolyában?

Egyelőre jól elvagyok így. A filozófiám, hogy ha kitárom a kezem, megtalálnak a feladatok, lehetőségek. Ha többé nem, azt is el kell fogadnom. És akkor majd nem a színpadon állok, hanem kórházakba megyek, beteg gyerekeknek felolvasni. De valamit mindig csinálni fogok. 

Nyitókép: Uhrik Teodóra (fotó: Fabinyi Annamária)

Lásd még:

„A titok soha nem fejthető meg” – Beszélgetés Frenák Pál táncművésszel

Világsztárokkal ünnepel a Nemzeti Táncszínház – 25 éves a Budapest Táncfesztivál