Utcai tárlat lopott pillanatokból

Michael von Graffenried fotói óriásiak. Ezt bizton állíthatom, és bárki meggyőződhet az igazamról a budapesti Deák téren, ahol a Városháza parkban állították ki őket – ez az utcai tárlat a Budapesti Tavaszi Fesztivál talán leglátványosabb része.

A fotók különösek: tökéletesen visszaadják Magyarország jelenlegi, sajátos atmoszféráját, a valóságból – az alkotó szóhasználatával élve – „kilopott” pillanatokat. Őszinték és hiperrealisták, épp ezért nem nevezhetők túlzottan hízelgőnek. (Feltehetően ez az egyik oka annak, hogy a hazai sajtó méltatlanul kevés figyelmet szentelt a kiállításnak és a mesternek.)

Graffenried saját magát, alkotói módszerét tagadná meg, ha beállított, csinos fotókat mutatna a közönségnek: ő a pillanat mestere, a kegyetlen, kérlelhetetlen igazságé. Művészetét öt kontinensen ismerik és ismerik el – bár a nálunk rendezett kiállítás időnként sajátos reakciókat váltott ki. A világhírű svájci fotóművész válaszolt néhány kérdésünkre.

Végigfotózta a világot, Algériától Benareszig, Berntől az Egyesült Államokig, Budapestről pedig Tbiliszibe utazik tovább. Mit látott meg ebben a kicsi közép-európai országban, nálunk, mi ragadta meg?

Nagyon véletlenszerű az életem. Minden témám „csak úgy jött”. Ez mindig is így volt, nem igazán választottam, nem igazán tervezek. Olyan vagyok, mint egy növény: gyökeret eresztek valahol, és elkezdem szemlélni, mi van körülöttem. Egy svájci kulturális alapítvány támogat, amelynek vannak lakásai Londonban és Berlinben, Bulgáriában és Magyarországon. Néztem a listát, és azt mondtam, oké, jelentkezem Magyarországra, mert a barátaim azt mondták, hogy ez a hely most nagyon érdekes, ott valami olyan történik, ami laboratóriumi modell lehet a mi országaink számára is. Azt hiszem, ami itt most zajlik, a mi nyugati országainkban is nagyon hamar meg fog történni. Nem vagyunk elég óvatosak, de még megfigyelhetjük a rendszert – igaz, már egy kicsit késő.

A Landis & Gyr Alapítványnak véletlenül volt egy lakása Budapesten, ezért jöttem ide. Nem sokat tudok, de minden érzékemet megnyitom, és próbálom megtalálni a kapcsolatot, érezni a magyarok sokszínűségét. Érzek egy sajátos hangulatot bennük, valami olyasmit, ami nem kompatibilis a többi országgal.

Mi hívta fel ránk a figyelmét?

Például az, hogy a közmédiában senki sem beszél a háborúról, pedig Ukrajnában, a szomszédos országban zajlik. Én svájci vagyok, és úgy érzem, ez olyan, mintha háború lenne Németországban, és mi Svájcban nem beszélnénk róla. Egészen elképesztő. Előítéletek nélkül jöttem ide, körbejártam az országot, mindenféle embert találtam, és lefényképeztem őket.

Minden újságírónak kíváncsinak kell lennie, de a fotósnak a leginkább. Érdekel az ember, sőt az emberiség, az, ahogyan működünk. Próbáltam olyan dolgokat találni, amiket mindenki láthat, de senki sem akar észrevenni. Ez a dolgom: láttatni, észrevétetni. Így dolgozom, már negyven éve. És minden nap tanulok. Számomra ez olyan, mint a pszichoterápia.

Tudom, hogy ez különleges ország, ezt mutatja például az európai közösséghez való viszonya. Svájcban már háromszor szavaztunk az uniós tagságról, és az emberek mindig nemet mondtak. De mi az európai kontinens szívében lakunk. Ha most el akarod magyarázni valakinek az európai eszmét, a legjobb, ha Magyarországra küldöd, mert itt láthatod, hogy mit jelent az európai országok szolidaritása. 1990-ben jártam itt először, akkor Budapest „le volt lakva”, szürke volt, néhol romos. Mostanra az európai közösség segítségével fel- és újjáépült. Az Európai Unió fő jelentősége az országok közötti szolidaritás, Budapest nagyon jó példa erre. De Budapest körül ott van Magyarország, a vidék, amely még mindig ugyanolyan, mint 1990-ben.

Ugyanolyan lenne?

Gazdaságilag igen. Szétnyílt a jövedelmi olló, van a szegény vidék, és van a gazdag, dinamikusan fejlődő... Ez nagyon érdekes, úgy érzem, valami olyan történik Magyarországon, ami egész Európát érinti. Ez érdekelt most a legjobban. 1990-ben azért jöttem ide, hogy magyar művészekről készítsek portrékat. Ők akkor még ismeretlenek voltak. Dolgoztak, de nem tudtak kiállítani, mert akkoriban a kortárs művészetet nem ismerték el.

Hogyan működik a fotóművészet finanszírozása más országokban?

Fotóriporterként kezdtem. Abban az időben virágzó, nagyon sikeres magazinok voltak, rengeteg reklámbevételük volt, ha úgy gondolták, két hétre elküldhették a fotóst Kubába. Aztán amikor a hirdetések fogyni kezdtek, az internet lett a nagyhatalom. Ha most kezdenék fotósként, semmiképp sem mennék a sajtóba. Az újságoknak már nincs pénzük. Még Svájcban sincs. Ezért összeállnak, csinálnak húsz újságot ugyanazzal a tartalommal. Ugyanazok az újságírók húsz helyre írnak egy helyett. Már nincs verseny. Valaki megvehet egy lapot, és máris övé az összes. Az újságírásban ma az a tendencia, hogy a lapokat alapítványok finanszírozzák. Az angliai Guardian mögött is alapítvány van, rengeteg pénzzel, nem kell túl sok bevételre törekednie.

Svájcban most nagy vita folyik a közmédiáról. Csak a baloldaliak adnának rá pénzt, a jobboldal meg akarja szüntetni a közszolgálati rádió, televízió finanszírozását. Ezen kívül működik néhány újság, amiket már megvettek az oligarchák. Nem olyan bonyolult a helyzet, mint itt, de ugyanazok a tendenciák érvényesülnek. Ugyanabba az irányba megyünk.

Negyven év alatt valamennyire híressé váltam. Tudok tanítani, tarthatok előadásokat, és fizetnek érte. Időnként eladok néhány képet – sok pénzért. Szóval, nem napi fotósmunkából élek, hanem a művészetből.

Eredetileg a nyomtatott sajtóban dolgozott, de függetlenségének megőrzése érdekében soha nem csatlakozott hírügynökséghez vagy kiadóvállalathoz. Hogyan látja: a mai, egyértelműen online felületekre szoruló sajtóban (ez különösen Magyarországon igaz) meg tudja őrizni a függetlenségét a fotóművész és az újságíró?

Függetlenek lehetünk a politikától, de nem lehetünk függetlenek a pénztől. Nem tudom pontosan, hogy van ez Magyarországon, de érzem a nyomást. Mondok egy példát. Ma reggel felhívott egy portréalanyom az Alterego klubból, és azt mondta, cseréljem le a képét, mert nem kértem engedélyt az elkészítésére, kiállítására. (Igen, a transzvesztitás képről van szó.)

Mondtam, hogy bocsánatot kérek, megkérdeztem volna, de úgy gondoltam, hogy az LMBTQ közösség érdekét szolgálja, és jó, hogy ott van. A végén nem engedett: le kell vennem. Szerintem ez azt jelenti, hogy a klub már nyomás alatt van, nem akarnak túl nagy port kavarni, mert félnek, hogy bezárják a helyet. Azt mondtam, oké, kicseréljük, olyan képet tervezek a helyére, amelyen három ministráns látható a pápalátogatáson, a Hősök terén.

Ilyesmik miatt érzem úgy, hogy itt nagy a presszió – nem csak az újságírókon, mindenkin. De Budapesten még így is sok mindent eltűrnek a turizmus kedvéért. Pénzt akarnak keresni például az angol turistákon, akik idejönnek négy napra, hogy berúgjanak, aztán visszamennek. A magyar kormánynak nem tetszenek ezek a turisták, de tolerálja a dolgaikat, mert igényt tart az itt elköltött pénzükre.

Ha a sajtó teljesen online felületekre szorul – a papíralapú nyomtatás, terjesztés egyre több gonddal jár –, mennyiben változhat a képek jellege, stílusa, mennyiben változnak majd a munkamódszerek?

Ma már mindenkinek van fényképezőmasinája, mindenki lehet fotós. Éppen ezért sokkal nagyobb a sajtófotósok, a szerkesztők felelőssége. Rólam tudják, hogy soha nem hamisítottam képeket, a varázslat mindig a meztelen valóság volt. Az pedig fájhat. Amikor belenézek a tükörbe, látom, hogy öregszem, hullik a hajam. Nem szeretem a ráncaimat, de el kell fogadnom őket. Ha nem fogadod el, akkor elmész a kozmetikusokhoz vagy a plasztikai sebészetre. Ha elfogadod, hogy ki vagy, milyen vagy és milyen állapotban vagy, akkor szabad vagy. Nagyon kevés ember igazán szabad, mert a legtöbben megpróbálnak másnak látszani, valaki mást játszani.

Úgy kell fényképeket készítenem, hogy az emberek ne tudjanak róla. Mert különben szerepet játszanának a kamerám előtt, és az nem érdekes. Ezért „lopom” a pillanatokat. „Csalok”, mert ez az egyetlen módja annak, hogy őszinte képeket kapjunk, lássuk, milyen is a meztelen valóság. Az a legfontosabb, hogy a szerzőben meglegyen a valóság iránti érzékenység.

Más az igénye a mai közönségnek, mint a régebbinek, mást várnak a fotóművésztől, mint korábban, vagy vannak általános értékek, amik mindig érvényesek maradnak?

Amikor a fiatal kollégák fényképeket készítenek, az első dolguk – mielőtt igazán megnéznék az alanyt, a témát –, hogy felteszik a szűrőt. Így kezdik el hamisítani a képet, amit éppen csinálnak. Nem kéne. Tudom, hogy a fotográfia nem változtatja meg a világot, de adhat egy apró sokkot az alvó vagy ellustult agynak, beindíthatja a gondolkodást, és talán kicsivel több cselekvésre lesz képes az ember, miután meglátta a fényképet. Ha egy lassú agyat kicsit gyorsabbá tudunk tenni a képeinkkel, akkor jók vagyunk.

Barátaim mesélték, hogy az egyik képén látható horogkeresztet valaki leragasztotta egy Kossuth-címeres matricával, mások azt látták, hogy egyes fotóit összefirkálták. Interaktivitás ez, kritika, „részvétel az alkotási folyamatban” vagy egyszerű ostobaság?

Aki provokál, provokációt kap. Ez is a játék része. Persze ha valaki egy horogkeresztre egy Kossuth-címeres matricát ragaszt, az olyan hamis, mint egy álhír. Neonáci helyett hazafit csináltak ebből a lányból. Szóval, ez így nem helyes. Ha megváltoztatják a fényképem lényegét, azt nem tudom elfogadni. Viszont a kiállításon jött egy másik látogató, aki látni akarta, mi van a Kossuth-címer alatt. És levette. Mivel nagyon rossz, olcsó matrica volt, nem jött le teljesen. Így vált nyilvánvalóvá a hamisítási kísérlet.

De szerintem a fénykép többet mond arról, aki nézi, mint arról, aki készítette. Megkérdeztem a minap a közönséget, hogy mit látnak a balatonos-vitorlás képen. Egy fiatal, tanult lány azt mondta: „Látok valakit, aki költi a pénzemet”. „Oké, de talán csak egy apa a lányaival.” Rám nézett, és azt válaszolta: „Igen, ő egy különleges apuka. Egy sugar daddy”. Csodálatra méltó reakció, hogy ő ezt látja a fényképen.

Archiválja a képeit?

Persze, mindegyiket! Egy nap gyűjteményes kötetben adom majd ki az egész archívumot, annyi jó anyag van benne. A szerkesztőm, Steitel kiváló szakember. Ő írta a legutóbbi könyvemhez is a szöveget az Egyesült Államokról, New Bernről. Egyszer majd megcsináljuk a magyar anyagot is. Egy olyan fotós, mint én, a kíváncsiságból, a nyitottságból és a szerencséből él. Ez a három fő dolog, ami miatt még mindig dolgozom.

Mindent egybevéve: hogy tetszett önnek Magyarország? Ellátogat még hozzánk, ha ideje engedi?

Azt mondta egy régi, algériai barátom: „Olyan vagy, mint egy bűnöző. Mindig visszatérsz a tett színhelyére”. Itt voltam 1990-ben, itt voltam 2021-ben, 2022-ben, és biztos vagyok abban, hogy örökre kötődni fogok Magyarországhoz. Ez valamiféle szerelem. Az alanyaimmal együtt végzett csapatmunka is érzelmi kapocs: ők adták nekem önmagukat, én csak elkészítettem a képmásukat. És ha elkészítem, elkezdem szeretni őket.

Hatvanöt évesen még mindig ott tartok, hogy egyre többet akarok tudni az emberről. Ez a kíváncsiság az elixírem, ami a szupererőmet adja. Mint Asterix varázsitala.

Fotók: Michael von Graffenried

Nyitókép: az alkotó, Michael von Graffenried