Váratlan dolgok satuja

Utálok késni. Főleg akkor, ha munka miatt sietek valahova, százszorosan egyeztetett, aztán lemondott, újraegyeztetett és végre mindenki által jóváhagyott időpontra. Negyven perce próbálok leparkolni Belvárosban. Hogy mentsem, ami menthető, felhívom Várhegyi Andrást, a Fidelio főszerkesztőjét. Megnyugtat azon a kellemes orgánumán, ami van neki, hogy Canjavec Judittal, a Fidelio lapigazgatójával együtt várnak sok szeretettel, don’t worry. Végül lufikkal meg tortával felfegyverkezve loholtam a szülinapi zsúrra – legalábbis fejemben ezt moziztam, míg felcsengettem a Fidelio kaputelefonján. Aztán szó szerint beestem a huszadik születésnapját ünneplő Fidelio szerkesztőségébe.

Várhegyi András és Canjavec Judit (fotó: Tóth Artin)

Ugyan én lekéstem a bulit, de volt egyáltalán olyan igazi, tortás, ünneplős szülinapi parti?

Canjavec Judit: Nem volt hivatalos, klasszikus értelemben vett szülinapi bulink. A huszadik születésnapunkat azzal ünnepeltük, hogy számunkra fontos „ügyek” mellé álltunk. A korábban útjára indított Kult50 sorozatunk, ami minden évben a kulturális élet legizgalmasabb ötven szereplőjét mutatta be, a Covid miatt nem folytatódhatott, hiszen nem születtek új produkciók. Ezért idén szeptemberben felélesztettük a – korábban a Kult50 részeként létrehozott – „Ügy” kategóriát. Minden esztendőben kiválasztunk két olyan művészeti produktumot, amely fontos társadalmi kérdésekkel, kibeszéletlen, elhallgatott ügyekkel foglalkozik, és ezeket minden lehetséges módon igyekszünk támogatni. 2022-ben két független előadásra esett a választásunk: az egyik a Minden negyedik című, ami olyan tabuként kezelt női problémákkal foglalkozik, mint a vetélés és az abortusz. Ebből a produkcióból szeptember közepén tartottunk is partnereinknek egy zárt körű előadást. A másik támogatottunk a Darázs című produkció, ami a zaklatás, a bullying témakörét járja körül. A születésnapunk alkalmából nem magunkat, hanem ezeket az ügyeket ünnepeltük. De mostanra  már a művészet maga is üggyé vált.

A Fidelio médiapartnerként, egyfajta szócsőként támogatja az Ügyeket?

C.J.: Médiatámogatóként egy éven keresztül azon dolgozunk, hogy ezeket a független produkciókat minél szélesebb körben megismerjék, ezzel segítve a jegyeladásokat is.

Ha belelapozunk a nyomtatott Fidelióba, a bőség zavara lesz úrrá rajtunk. Színház, film, koncert, kiállítás… van-e fő zászlóshajója az újságnak?

Várhegyi András: Tizedik esztendeje dolgozom a lapnál, főszerkesztőként hét éve, azóta figyelem és alakítom magam is a fő hangsúlyokat. Korábban a Fidelio elsősorban a zenei életet kívánta lefedni, jazz és klasszikus zenei rovatokkal indult a print kiadvány is, később ez a fókusz bővült, olyannyira, hogy most már a kultúra minden szegmensével foglalkozunk. Nagyon sokan a színházi programok miatt lapozzák fel az újságot. Nehéz lenne megmondani, mi a fő zászlóshajónk. Úgy gondolom, a kultúrára kíváncsi közönség számára teljes a paletta, ki tudjuk szolgálni a különféle igényeket. A rovatstruktúra is úgy épül fel, hogy ami fontos, annak hangot tudjunk adni.

A Fidelio az elmúlt korszakok alatt egyfajta kultúrkinccsé vált, és mára megtalálta a helyét a Programmagazin Kiadó Kft.-nél. Kivételezett helyzetben érezzük magunkat, mert a tulajdonosok teljes bizalmát élvezhetjük a munkánk során. Nehéz is felsorolni, mi mindenre lehetnénk büszkék, az archívumunkban őrizzünk például Kocsis Zoltán írásait és még sok-sok értékes anyagot, amik megjelentek online vagy print formában. Szerintem ezekkel nemcsak lekövettük, hanem alakítani is tudjuk a kulturális közbeszédet; ez a húsz év azt is mutatja, hogy a tágabb értelemben vett művészeti szakma is partnernek tekinti a Fideliót.

Várhegyi András (fotó: Tóth Artin)

Ha már szóba került a kultúrkincs: nemrég egy igazán unikális anyaggal álltak elő, amelyben bemutattak egy negyvenöt évvel ezelőtti, teljesen elfeledett Ország Lili-tévéinterjút. Lesz folytatás? Terveznek hasonló kultúra régészeti ásatást?

V.A.: Jellemző ránk, hogy mindig próbáljuk feszegetni a határainkat. Fontos missziója lehet az újságírásnak, hogy felszínre hozzunk és népszerűsítsünk ilyen, feledésbe merült témákat. Ország Lili festőművész olyan alkotó volt, akit sokkal nagyobb figyelem illetne meg. Nagy örömünkre szolgált, hogy épp a születésnapjára tudtunk kijönni azzal a negyvenöt éves felvétellel, aminek a létezését csak sejtettük, és  Kiss Dániel Áron műgyűjtő fáradtságot nem ismerő utánajárása révén fedeztünk fel. A későbbiekben szeretnénk folytatni ezt a fajta kutatómunkát, vannak további ötleteink. Az is motivál bennünket, hogy Ország Lili kapcsán elindult egy izgalmas szakmai párbeszéd is. Szerencsés volna, ha nem különálló, kis szigetekként léteznének a különböző lapok, hanem megvalósulna egy szélesebb körű kommunikáció az orgánumok között. Abban bízom, a folyamat elindult, és ezzel végeredményben a hasonló, jó kezdeményezések nyernek a legtöbbet.

C.J.: Lehetőségünk és felelősségünk, hogy reflektorfénybe állítsunk általunk értékesnek tartott művészeket, műalkotásokat. Ez a dolgunk.

V.A.: A Fidelio egyfajta csomópontként is működik. Sokan keresnek meg minket azzal, hogy birtokukban van egy különleges tárgy, személyes irat, aminek szeretnének publicitást adni. Tudunk például olyan naplótöredékekről és más izgalmas anyagokról, amikkel érdemes lenne később behatóan foglalkozni. Mivel a Fidelio összművészeti lap, minden terület emlékei érdekesek lehetnek számunkra.

C.J.: Ez a fajta munka a véletlenek, a tudatosság és az egyéni szenvedélyek jó ötvözete.

V.A.: 2020-ban indítottunk egy sorozatot Elveszett közönség címmel együttműködésben az OSZMI-val, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. Azt vizsgáltuk, hogyan változott a színházi kultúra a környezetünkben az 1920-as impériumváltást követően, hogyan váltak hősökké azok, akik nem tettek mást, mint folytatták az elkezdett utat, és próbálták továbbvinni a magyar színházi hagyományokat. Ezek néha emberfeletti küzdelemként mutatkoztak meg.

A támogatásokat tekintve mennyire vannak kivételes helyzetben?  Bizonyára nagyon fontosak az elvi támogatások, sőt néha ezek jelentik a legtöbbet, de vannak megkerülhetetlen költségek, kiadások, amik terhelnek egy lapot. Miből és hogyan tudnak gazdálkodni?

C.J.: Azt a terméket lehet a legjobban eladni, amiben hiszel. S akkor tudsz a legtöbbet róla, ha a létrejöttében magad is részt veszel. Korábban dolgoztam az üzleti életben is, és van újságírói tapasztalatom. Ez az együttállás talán elég ritka. Az elmúlt két év, amióta itt dolgozom, megmutatta, hogy sikeresen lehet kamatoztatni ezt a kombinációt. Ma senki sem tudja megmondani, mire számíthatunk az elkövetkezőkben, de büszkén mondhatom, hogy tele vagyunk hirdetésekkel, és még mindig egyaránt nagyon népszerűek a print- és online felületeink.

Aki egyszer is látta a Fidelio weboldalát vagy olvasta a nyomtatott verziót, meggyőződéssel hiszi, hogy egy legalább ötvenfős nagyüzem áll a produktum mögött. Ehhez képest, ahogy én láttam, a szűk szerkesztőséget ennél jóval kevesebb ember alkotja. Hogyan tudnak olyan friss és magas színvonalú tartalmat előállítani, mint amilyen jellemzi az újságot?

V.A.: A rovatvezetők jelentik a garanciát a Fidelio által képviselt megbízható minőségre. Kollégáink mind képzett szakembereik a saját területüknek, szenvedélyesen szeretik, követik, tehát nem csupán egy feladatot hajtanak végre. Főszerkesztőként maximálisan megbízom az értékítéletükben. Mindenkinek megvan a szabadsága a témaválasztásban, az anyagokat közösen megvitatjuk, és ez a légkör biztosítja azt, hogy szívesen dolgoznak a csapatban. Új dolgokat is ki lehet kipróbálni, a saját érdeklődési körüknek megfelelően elmélyülhetnek egy-egy kérdésben, miközben egymástól is inspirációt kapnak. Mi pedig Judittal igyekszünk a háttérből támogatni őket. Emellett külsős szerzőkkel is dolgozunk. Ezek jól működő kapcsolatok, ami azt is jelenti, hogy idővel valakiből akár belsős munkatárs is válhat.

C.J.: A munkatársainkat – egyebek mellett – a szenvedély is ideköti. Manapság már sokkal hangsúlyozottabban ez az érzés tartja az embereket a kultúrában: hiszünk benne, szeretjük, ez számunkra nemcsak munka, hanem hivatás. Ez jó értelemben vett megszállottság, amit ugyan nem várhatunk el a munkatársaktól, mégis mindenkiben benne van.

Canjavec Judit (fotó: Tóth Artin)

A lapigazgató és a főszerkesztő elhivatottsága is nyilván komoly inspiráció a kollégák számára, de a szenvedélyt hogyan lehet átadni?

V.A.: Ha azt teszed, amiben hiszel, az ragadós példa. Hogyan lesz olvasó egy gyerekből? Úgy, ha látja, hogy a szülei is olvasnak. Judittal majdnem minden esténket színházban, koncertteremben, kulturális eseményeken töltjük, mert ez számunkra a természetes.

C.J.: Van, hogy éjjel tizenegykor egyeztetünk valami szakmai dologról… De valóban, talán egy vonzó, követendő minta adhat inspirációt másoknak.

V.A.: Mert nekünk ügy a kultúra és a Fidelio is. Az egész csapat így gondolkodik, ami a születésnapi eseményünkön is megmutatkozott: volt, aki a ruhatárba állt be, más a névsort pipálta ki vagy egyéb háttértevékenységet végzett, tehát mind odatették magukat a közös ügyért.

Hogy néz ki egy napja a lapigazgatónak és a főszerkesztőnek? Akár haladhatunk visszafelé is: éjjel fél tizenegykor egyeztetnek, előtte pedig?

C.J.: Nem biztos, hogy hagyományos értelemben vett lapigazgatóként működöm, hiszen  a mai napig gyakorló újságíró is vagyok. Megmaradt az írás iránti szenvedélyem, és elsősorban olyan riporternek tartom magam, aki hisz abban, amit csinál és szereti is, és szerintem ez látszik is a Fidelión, amit közösen csinálunk Andrással. Úgyhogy ha épp nem vele egyeztetek, akkor valószínűleg egy interjún dolgozom. Egyébként nagyon szerteágazó a napom. Tárgyalok a hirdetések kapcsán, sok mindenbe Andrást is bevonom, mert nagyon jó érzés, hogy tökéletesen rálátunk egymás munkájára. A terjesztéstől kezdve a partnerekkel való kommunikációig, a hirdetésektől a kapcsolattartáson, az ügyek kitalálásán át a szerkesztőségi értekezletekig millió dolog van. Olyannyira, hogy néha kitalálok valamit reggel, és csak két nap múlva, este jut eszembe, hogy még hozzá sem fogtam…

V.A.: Amikor reggel bejövünk, és leülünk a géphez, hiába hordtunk el előző nap hegyeket, elölről kezdődik az egész. Mint egy tabula rasa. A nap végén pedig nem úgy állunk fel, hogy mennyi mindent elintéztünk, hanem hogy még mennyi mindent meg lehetne írni. Az az egyik nehézsége az újságírásnak. A másik, hogy a kultúrában igazából nincs uborkaszezon. A nyári időszak ugyanannyira sűrű, mint a téli, az év többi része pedig maga a színházi, zenekari évad. Folyamatosan magas fokozaton kell égnünk. Ritka, hogy ki tudunk szakadni hosszabb időre – bár valószínűleg akkor is színházban ülnénk. Ez az életünk.

Közben újfajta megszólalási formákat is keresünk: a nyomtatott magazin és online felület mellett hangzóanyagoknak is teret adunk az elmúlt évben indított podcastcsatornánkon. Emellett további videós anyagokat is készítünk, amiknek a kitalálása gyakran ugyancsak a mi feladatunk. A teljesen váratlan dolgok satuja, hogyan alakul egy napunk.

Nyitókép: Várhegyi András és Canjavec Judit (fotó: Tóth Artin)