VAU! –  A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete

Köztudott, hogy az ember és a kutya egymással való viszonya régi időkre nyúlik vissza. A honfoglaló magyarok magukkal hozták a pulit, a középkori magyar arisztokrácia pedig a vizsla társaságában vadászott. A XIX. századi magyarországi polgárság átvette a nemesség szokásait, és a vidéki kastélyokból, kúriákból bevitte a kutyát a városba lakótársának. A városi polgár társállata lett, emellett a kutya segítségére szolgált a külvárosi lakás földszintes és udvaros házának őrzésére.

A különböző kutyafajták a városi nők divatkellékeiként is gyakran jelen voltak. Az ország központjává váló Pest-Budán különösképpen elterjedt volt a háziállatok tartása, szinte minden második-harmadik háztartásban tartottak egy-egy háziállatot. A XIX. század közepén, Pesten 20 ezer kutyát tartottak nyilván, napjainkban mintegy 350 ezerre tehető a kutyák és 200 ezer a macskák száma Budapesten, azaz a lakosság negyede tart valamilyen háziállatot. Nincs még egy olyan állat, amely ennyire kötődne az emberhez, mint a kutya!

Sétapálcák – VAU! A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete (forrás: Kiscelli Múzeum)

A kedvtelésből tartott ebeken kívül találkozunk a városban számos dolgozókutyával is. Nagy segítség jelentenek gazdáik számára a vakvezető-, a különféle gyerek- és felnőtt-terápiás kutyák, valamint a rendőrség és a katasztrófavédelem számára a  speciálisan kiképzett munkakutyái. A kutyák szocializációja és az emberrel való kommunikáció fejlesztésére számos kutyaiskola működik Budapesten, amelyek több technikát és módszert alkalmaznak a négylábúak specializált kiképzésére –  olvasható a Kiscelli Múzeum honlapján. 

Weöres Sándor (forrás: litera.hu)

A Kutya-tár című költemény keletkezéséről

Weöres Sándor, aki 1947-ben már országos hírű költőként kapott Székesfehérváron igazgatói állást, hamar ráunt a kisvárosi életre, a múzeum zárt világára. Az észak-európai és távol-keleti világrészeket is bejáró, állandóan a lelki táj dimenzióit kereső és a költészet eszményein gondolkodó költő pezsgőbb szellemi életre vágyott, egy közeli olaszországi utazásban bizakodott. A múzeumi kutatásokban tapasztalatlan, költői-filozófiai égtájakon barangoló, szabad idejét italozással töltő művész képtelennek bizonyult a múzeumi feladatok ellátására. A Székesfehérváron töltött hónapok lélektani mozzanatait jól tükrözi az 1947. szeptember 3-án Fülep Lajosnak küldött levele:
„Kedves Professzor Úr, köszönöm a lapot és a mostani levelet – az utóbbit csak a napokban kaptam kézhez, mert közben Pesten jártam. Útlevelemet sajnos még mindig nem tudtam kiharcolni, ez most egyre nehezebb; s egyre bizonytalanabb, hogy mikor jutok el Itáliába. De a lelki táj, ahová most jutottam, fölér minden utazással. Írtam arról a Professzor Úrnak, hogy eljutottam valami dimenziótlan Semmibe; azt hittem, hogy innen tovább felfelé kell jutni, s ehelyett kilátás nyílt lefelé, az élet felé, mint a gleccser tetejéről a völgykatlanba. Megdöbbentő, és éppen teljes valódisága által valószerűtlen, ahogy itt megmutatkozik a lenti táj nagy vonalakban, rajta a sors felhőárnyék-mintázata és mögötte a megfoghatatlan dolgok hegytömbjei. […] A költészethez való viszonyom sajátságosan átalakult. Egyelőre képtelen vagyok az alkotó koncentrációra, viszont a versek szinte folynak belőlem. […] Íme egy dalocska, melyben tulajdonképpen még csak ötlet sincs, mégis a magyar nyelv géniusza mosolyog benne; azt hiszem első eset, hogy sikerült egy isteni lényt megnevettetnem.

Diafilmrészlet, 1976, készítők: Weöres Sándor, szerkesztő: Lázár Júlia, rajz: Zsoldos Vera (forrás: OSA Archívum)

A kutya-tár

Illusztráció, nem Weöres Sándor kézírása (forrás: Facebook)

Sejtelmem sincs, hogy ebből a fütyülő semmitmondásból hová lesz út tovább. Remélem Itáliába…”.
Weöres Sándor Fülep Lajosnak írt fehérvári levele pontos dokumentum a költő lélekállapotáról és a ma már gyermekversként ismert A kutya-tár című költemény keletkezéséről. A Rómába vágyó költő versében gúnyt űz Radnóti Aladárból, a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége helyetteséből, aki az akkori nevén Bognár utca 3. alatt ellenőrizte a múzeum igazgatóját, s elég meglepő állapotban lelte. Ez a „látogatás” ihlette Weöres játékos versét, „a magyar nyelv géniuszának mosolyát”, melyben a Bognár utcai intézmény Harap utcai kutya-tárrá, a felügyelő pedig Kutyafülű Aladárrá válik. Radnóti Aladár – aki a római kori bronzedényeket feldolgozva, előtte kutatóként is megfordult a múzeumban – jelentette a minisztériumnak és Székesfehérvár polgármesterének Weöres alkalmatlanságát, majd Fülep Ferencet, a fiatal klasszika-archeológust bízta meg a múzeum vezetésével.

Forrás: Irodalmi Jelen. A teljes levél Tüskés Tibor Weörestől – Weöresről című kötetében olvasható (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 116–118.) 

Fotó: Szabó Gábor

A  Kiscelli Múzeum VAU! –  A fővárosi kutyatartás kultúrtörténete című kiállítása kutyával is látogatható.  A kutyát vezető látogató felelős a kutya minden cselekedetéért, a kutya által okozott minden kárért és következményért. Kérik, hogy tartsák be az illem- és a jogszabályokat. 

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

A nyitóklép forrása: Kiscelli Múzeum