„Versenyelőnyünk abból származik, hogy a csapatomban mindannyiunknak erős bölcsészalapjai vannak”

Thomas Girst nemrégiben Budapesten töltött pár napot. Tartott egy szakmai előadást, találkozott a kulturális terület néhány fontos szereplőjével, meglátogatta az Operaházat, amely a márka fontos partnere Magyarországon. Sokat sétált a városban, és ebédelt egyet Winkler Nórával  – ez az interjú abból született.

Tulajdonképp lenyűgöz, hogy épp ön ül ebben a pozícióban. Hogy a BMW művészettel kapcsolatos ügyeit nem egy marketingszakember viszi, hanem egy, a kultúrát, annak finomhangoltságait ismerő, értő ember. Milyen háttérből került ide?

Amikor jelentkeztem az állásra, senkit se ismertem a BMW-nél. És simán lehetett volna, hogy olyasvalaki kapja meg, aki nem tud ennyit a kultúráról. Sok cég alkalmaz külső szakértőket, és az is működő modell. De szerintem a versenyelőnyünk épp abból származik, hogy nemcsak nekem, de a csapatomban mindenkinek erős bölcsészalapjai vannak. Abban, hogy a vállalatok mivel foglalkoznak a tágabb, társadalmi értelemben – és a művészet idetartozik –, fontos ez az érzékenység, fontos tudni, kikkel működsz együtt. A sporttámogatások valószínűleg épp ilyen fontosak, nem állítok fel sorrendet, csak megjegyzem, hogy ott az a mozgástér, hogy fantasztikus teljesítményű nők és férfiak pólóján lesz a logód, ami pár percig majd látszik a tévében. Ha operákról van szó, művészekről, az nagyon más történet. Szóval tudni kell, hol mi az érzékenység, és boldog vagyok, hogy engem bíztak meg ezzel a feladattal. Bizalmat pedig nem adnak, azt ki kell érdemelni. Nekem azzal sikerült, hogy sokszínűbb, nemzetközibb irányba vittem ezt a területet, mint ahol volt, amikor felvettek.

Mérhető bármilyen módon, hogy jól végzi-e a dolgát ön és a csapata? Vagy ebben teljes a bizalom, és egyfajta távolságtartással szemléli az üzleti oldal, mondván, ez egy speciális és bonyolult terület, aminek a működése nem fordítható le számokra vagy PR-értékre.

Hú, összetett kérdés, több válaszom is van. Egyrészt nincs törvény a világon, amely kötelezne vállalatokat, hogy költsenek pénzt kulturális projektekre. Ilyen értelemben kicsit marslakók vagyunk a cégen belül, amit ugye azért alapítottak, hogy gyártson egy luxus autómárkát, amely élen jár az elektromobilitásban is. Működését a megrendelések szabják meg, például kell mondjuk kétmillió darab csavar vagy kormányelem, szóval, mérnöki-autótervezői szempontok irányítják, ettől ennyire sikeres.

Másrészt?

Másfelől nem szabad, hogy személyes preferenciák alakítsák, mit csinál egy vállalat művészeti téren. Ha például a vezetők közül valaki szereti a zenét, akkor a szponzoráció afelé megy, de ha a következő főnökhöz a színház áll közelebb, akkor afelé, aki meg őt váltja, azt egyáltalán nem izgatja a kultúra. A cég stratégiája, értékrendje kell, hogy az alap legyen, és ott már igenis vannak számok, és a művészeti projektjeink onnan is nézendőek. Nálunk a középvezetőktől a legmagasabb irányítói testületig mindenki tudja, hogy a BMW mit csinál a kultúrában, hogy ötven éve visszük ezt az irányt, úgy, ahogy senki más.

A BMW és az Opera (forrás: BMW)

Átélik ennek a büszkeségét?

Abszolút! Nagyra tartják, hogy ez ekkora időtáv, hogy a mienk ez az örökség. De azt nem mondhatom nekik, hogy csak bízzatok meg bennem, és csinálok, amit akarok. Az autógyártás gyilkos mód kompetitív üzlet, ettől is olyan jó ez a márka, mert sok a versenytárs, és ez a művészetre is érvényes. Nekem is harcolnom kell, hogy a terveink megvalósulhassanak, szeretem is, hogy ez így van. Imádok egy ekkora vállalat belső húrjain játszani – kigondolni, hogy kikkel szövetkezzek, kikkel álljak össze, hogy létrejöjjenek a projektek. De bármit is tervezünk, annak összhangban kell lennie a cég stratégiájával. És persze monitorozzuk azt is, mennyi látszik kint a világban a munkánkból, mi a létrejött médiaérték. Amikor egy cég azt mondja, önzetlenül támogatja a kultúrát, azt nem kell elhinni. Akkor se, ha nem közvetlenül, hanem egy alapítványon keresztül teszi. Ezek mindig imázsépítő, hírnevet, reputációt hozó, a márkák láthatóságát erősítő tevékenységek. Nekünk is ez a dolgunk. De ha már így van, lehet  érdemi, értelmes dolgot is csinálni a felszínesen csillogó helyett.

Uh, mennyi szépen csillogó, ám felesleges dolog tud létrejönni nagy céges büdzsék elégetésével!

Sajnos igen. A válaszom dióhéjban: a munkám része az is, hogy képben vagyok olyan adatokkal, mint hogy az A7-es osztály célcsoportjába tartozó nő kulturális érdeklődési indexe 176, amivel a lakosság felső negyedéhez tartozik. Ezekkel a számokkal dolgozom, hogy újra és újra be tudjam bizonyítani, érdemes jelen lennünk a kultúrában, mert igenis elérünk általa potenciális ügyfeleket, a meglévőkkel pedig szorosabbra fűzzük a szálakat.

Mekkora a játéktere? Nagy cég, értékes márka. Mekkora rizikó fér bele? Olyasmire gondolok, hogy egy művészi-alkotói folyamatban alapos körültekintéssel sem lehet tudni, mi lesz a végeredmény.

Imádunk rizikózni. Amiatt is csinálni, ami ebben a rizikó. Nóra, ezt maga is tudja, igazán jó dolgok nem a komfortzónában születnek. Tehát általában is, a művészekkel való munkában is – és ha a hierarchia bármely pontján megkérdeznénk bárkit, ezt mondaná – kifejezetten éltetjük a kreatív szabadságot. Zsűrikkel dolgozunk együtt, nagyszerű múzeumigazgatókkal a világ minden tájáról, a BMW Art Journey, a BMW Art Car, a BMW Open Work esetében is. Az, hogy a BMW-ből senki sem ül be a zsűribe, mutatja, hogy bízunk azokban, akikkel dolgozunk. Mi nem vagyunk kurátorok. Oké, én művészettörténész vagyok, de hoztam egy döntést, elmentem egy vállalathoz dolgozni. Megbízunk tehát azokban, akik tájékozottak, mélyebb ismeretekkel bírnak művészekről és a részletekről, amik fontosak. Továbbá egyetlen művésznek sem kötelező együtt dolgoznia velünk. Mindig mondom is nekik, maradjanak kritikusak. Tegyenek fel maguknak kérdéseket: vajon miért szeretnénk veled dolgozni?

A BMW és az Opera (forrás: BMW)

Milyen a viszony velük?

Vannak, akik teljes mértékben magukévá teszik a márkát, mert szeretik. Más művészektől hallják, hogy jó velünk dolgozni, mert nem szólunk bele semmibe. A kreatív szabadság nélkülözhetetlen, nem csak ahhoz, hogy a mérnökeink jó autókat tervezzenek, hanem ahhoz is, hogy erős művek születhessenek. Ha csak ennek megteremtettük a kereteit, máris tettünk valami elképesztőt. És ez lényegileg más, mint felkérni művészeket, hogy húzzák el a cég nótáját. Mindketten tudjuk, milyen fajta művészet bír abból születni. Nem olyan, ami elgondolkodtat. Szerintem felkavaró, ellentmondásos dolgokat kell csinálnunk, vagy elfogadni az ellentmondásos dolgokat, amikből vita, beszélgetés indulhat. A művészetnek nem pusztán annyi a dolga, hogy esztétikailag lenyűgözzön. Minél mélyebbre visz önmagadba, annál jobb.

Tele van a munkája ilyen finom, értelmiségi dolgokkal – és mik a fő szempontok, a napi rutinok?

2003-ban kezdtem ezt a munkát, és senkinek se voltam vetélytársa a cégen belül. Bizonyos karrierfelfogásban háromévente állást kell váltani, akkor építkezel profin, na, én senkire se jelentek veszélyt, imádom a munkámat, semmi mást nem akarok csinálni, és más se akarná az enyémet. Jó pozíció ez egy nagy vállalatban, aminek százötvenöt-ezer alkalmazottja van. Ha egy múzeumban dolgoznék vezető kurátorként vagy igazgatóként, mindenki az én állásomra vágyakozna. Itt nincs ilyenfajta versengés házon belül. És szerintem nagyon fontos, hogy házon belül számíts. Egy dolog, amit kívülről érzékelnek, követik, figyelik, nagyra tartják, amit a BMW vállalati szinten tesz. De a munka harmada irodai politika. Képbe kell hoznod az embereket, hogy pontosan mi is a munkád. Hogy ez miért olyan fontos. Meg kell nyerned, be kell vonnod őket a folyamataidba. Fontos, hogy a vezetőség tagjai eljönnek művészeti vásárokra, hogy ott vannak a kiállításokon. Beszédet mondanak, amikor a Nemzeti Múzeumban átadjuk azt a díjat, ami a negyven alatti, Németországban élő művészek számára a legfontosabb elismerés. Ezekre mondom, hogy tudni kell játszani a vállalati zongorán. Szeretek is. Szeretem világossá tenni házon belül, hogy amit a BMW a kulturális szektorban létrehoz, számít. Ez különböztet meg minket. Persze nézzük a számokat és KPI-okról beszélünk, de különlegessé a kultúrában betöltött szerepünk tesz bennünket, ez az, ami miatt becsülnek minket. És ez nem múlhat egyéni preferenciákon, alkalmi kedvenceken, csakis összehangolt stratégián. Már csak azért is, mert semmi sincs kőbe vésve, egy vállalatnál állandóan változnak a dolgok. A kollégáknak tudniuk kell a művészeti programunkról, és fontos, hogy azokat magukénak is érezzék. Hogy a mérnökeink, tervezőink büszkék legyenek arra, hogy művészekkel kooperálnak. Ezeknek a cégen belüli megélése pont olyan fontos, mint az, ahogy ezt a sok mindent a külvilág érzékeli.

Mik a legjobb pillanatok? Amikor azt érzi: istenem, igazán nagy dolgok részesei lettünk.

Van erre egy formulánk: vannak a pillanatok, amikor személy szerint átjár az elégedettség, és azok, amikor tudod, a cég szempontjából tetted a legjobbat. Ideálisan ezek fedik egymást, és van, hogy csak annyit érzel, a dolgok okén működnek, rendben mennek. Meg van olyan, hogy az ember rengeteget dolgozik valamivel, önti bele az energiát éjjel-nappal, aztán végül nem lesz belőle semmi. Mindannyiunkkal megtörtént, ezt a művészek is gyakran tapasztalják. Ettől is olyan felemelő, amikor a munka elvezet egy eredményig. Steve Jobs, akit gyakran idézek, mondta, hogy az ötlet önmagában még semmi – mindenkinek vannak jó ötletei –, a kitartás, hogy végigvidd, az a valami. Hogy ki az, akinek lesz hozzá elég energiája. Mert az úton, ami végül odavezet – lehet, ez autógyáras metafora – a végső kilométereket egyedül teszed meg, és sokszor felmerül közben, hogy mi az istent csinálsz itt nagy magányosan. Szerintem pont ezek miatt a járatlan utak miatt jó az élet. Hogy azt még belerakod, végigcsinálod hittel, és látod, ahogy megvalósul, amit elképzeltél.

Igen, az csodás érzés.

Nekem ilyen nagy pillanat az Opera for All. Nemcsak az ügyfeleink vonatkozásában, ami persze üzleti szempontból a legfontosabb, hanem azért is, mert visszaadsz a társadalomnak – aminek részeként működik ez a vállalat. Berlin főterén húszezer ember áll, ül és operát hallgat, Daniel Barenboim vezényli az Állami Opera zenekarát. Az első évben fogalmunk sem volt, kik fognak eljönni. Nyilván mindent megtettünk, kommunikáltuk az összes elérhető csatornánkon, de attól még nem tudhatod, érdekli-e majd az embereket. Mi van, ha esik? Nem esett, és ott volt húszezer ember. Egy rendőrnél volt kordonszalag, azt mondta, a főpolgármester kérése, hogy ha túl nagy a tömeg, zárja le az utat, úgyhogy kitette. Sétáltam a tömegben, néztem az egészet – teljes piknikhangulat, szaladgáló gyerekek és szüleik –, és azt éreztem, hogy már soha többet nem szeretnék egy épületben hallgatni operát. Csak így. Szólt a zene, a nézők mosolyogtak, és minden szerénység mellett is átjárt, hogy ha ezt nem toljuk végig az ötlettől idáig, akkor ez a sok ezer ember, aki klasszikus zenét hallgat most ingyen, nem éli át, milyen csodákra képes az emberi faj ezen a bolygón. Abból eleget lát, milyen borzalmakra képes. Azt, ami szép, ami mély, őriznünk kell, vigyáznunk rá.

Nyitókép: Thomas Girst (forrás: BMW)

Lásd még: 

„Nekem a POP legbelső lényegem” – Jeff Koons a kézi munkával készült új BMW-modellről

„Hasznomra válhat, hogy sosem voltam autóőrült”– Interjú Gombos Zoltánnal, a 2022-es Art is Business díjas BMW Group Magyarország ügyvezető igazgatójával

„A BMW partnersége különösen nagy értéket képvisel számunkra” – Beszélgetés dr. Főző Virággal, az Operaház főigazgató-helyettesével

BMW Group Magyarország: a művészetek és a kultúra elkötelezett támogatója

Meg kell találni az illeszkedési pontokat – Interjú Salgó Andrással, a BMW Group Magyarország Vállalati Kommunikációs vezetőjével