Visky András: „Nagy beszélgetésdeficites korban élünk”

Visky András kolozsvári író Kitelepítés című könyve 2023-ban jelent meg a Jelenkor kiadónál, azóta hét kiadást és hét kitüntetést élt meg. Legutóbb júniusban vehette át az idén újraindított Libri-díjat „Az év határon túl legnépszerűbb könyve” kategóriában. A szerzővel ennek apropóján beszélgettünk a kötet utóéletéről, a díjak átpolitizáltságáról és arról, hogy vajon jó fokmérő-e, ha az eladási számok döntenek egy-egy elismerés odaítélésekor.

A 2022-ben megszüntetett, majd idén újraindított Libri-díj megosztotta a szakmát, mivel korábban kortárs szépirodalmi műveknek ítélte oda egy szakmai zsűri, idén viszont összesen tizenkét kategóriában osztották ki, és elsősorban a könyvek piaci sikere, tehát az eladott példányszámok alapján. Hogyan fogadta?

Innen Kolozsvárról nem követem napi szinten a magyarországi irodalmi élet viszontagságait. Nekem mindenképpen meglepetés volt, és örültem a díj újraindításának. A Libri-díj éppen a Kitelepítés megjelenése után szűnt meg, kimaradtam ebből a megmérettetésből. Azt például, hogy a gyermekirodalomra és a tudomány-népszerűsítő könyvekre is figyel a díj, mindenképpen pozitív fejleménynek gondolom.

Forrás: Libri Magazin

A Kitelepítés pedig „Az év határon túl legnépszerűbb” könyve lett.

Ezt a kategóriát nem tartom feltétlenül szükségesnek, fönntartja az irodalmon belül a „határon túli” szóösszetételt, aminek nincs különösebb értelme, hiszen egyetlen magyar irodalom létezik. Ráadásul a jó irodalom minden határon túli. Talán a határon túli terjesztés bátorítására jött létre a díj, minden egyes díj esetében az eladott példányszámokra hivatkoztak. Ami persze önmagában felveti a kérdést, hogy miért kell a magas példányszámokat külön is díjazni. Ha a legfőbb szempont a sikerlistás könyvek díjazása, akkor tulajdonképpen kinek szól valójában a kitüntetés? A kiadói menedzsmentnek, a piaci értelemben vett sikeres írók médiabeágyazottságának? Talán érdemes volna az irodalmi nyilvánosságban megvitatni a díjak tulajdonképpeni üzenetét.

Visky András a Libri-díj átadásán (fotó: Libri)

Nagy utat tett meg ez a könyv a megjelenése óta. Hogyan élte meg, mik a főbb állomásai, tanulságai?

Valóban nagy utat járt be könyv, és ha jól számolom, ez a hetedik díj, amit éppen a hetedik kiadás megjelenésekor vehettem át. Nagyon sok helyen megfordultam, és most tartok ott, hogy nem minden felkérésre mondok igent. Mivel számomra oly annyira váratlan volt a regény fogadtatása, arra az elhatározásra jutottam, és így is éltem, hogy egy évet odaadok, megyek a könyv után, személyesen is megismerem olvasóimat, akik a közvetlen beszélgetés ajándékával tisztelnek meg.

Tavaly nyáron ennek lendületében úgy fogalmazott: a könyv körüli utazások, beszélgetések, a könyvbemutatók és más események során azt tapasztalta, hogy óriási a spirituális éhség az országban.

Spirituális éhség mindig és mindenhol van, azt viszont nagyon nehéz fölismerni, hogy mire is irányul. Azt tapasztalom, hogy a szabad, felelősségteljes, a közvetlen-emberi, a kételyeket és gyöngeséget nem elrejtő és könnyen beazonosítható ideológiáknak nem alávetett beszélgetésre elképesztően nagy igény van. Nagy beszélgetésdeficites korban élünk, és ez nem csupán a magyar közéletre érvényes. A nyilvánosságban jelen lenni sohasem könnyű, sokféle üldöztetésben volt részem, már nem szeretnék félni senkitől és semmitől. Attól szoktam félni persze, hogy a szavaim sebeket ejthetnek, és hát ejtenek, de ezt a személyességem átadásával próbálom kivédeni valahogy. Ami megfogalmazódik bennem ott, abban a jelen időben, mindenfajta előretudás híján, az vagyok leginkább én. És ezt az önmagamat szeretném kimondani, ha lehet. Az ügyetlenségeim miatt nem szégyenkezem, attól sokkal inkább, ha elkap a győzni akarás heve, és legyűrők valakit egy spontánul kialakuló vitában. Nem győzni, találkozni érdemes. Annál nincs fontosabb, hogy egymás szemébe nézzünk, meghallgassuk egymást, és ne arra figyeljünk, hogy valaki milyen „oldalról” beszél. Ez engem nem érdekel, legalábbis nem érdekel jobban, mint az ember, akivel szóba állok. Sokkal több érdek köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt.

Visky András a Libri-díj átadásán (fotó: Libri)

És mik a közös érdekeink?

Például az, hogy törvény tiltsa a negatív kampányokat. Abban biztos vagyok, hogy ez közös érdek. Romániára nem ontottak a választói indulatokat felkorbácsoló, toxikus óriásplakátokat. Magyarországon lehetetlennek bizonyult elfordítani a tekintetemet tőlük, még Budapest legszebb városrészein is. Nem brutalizálni kell a választókat, hanem informálni. Amióta Kolozsvár és Nagyvárad között fölújítják a vasúti közlekedést, és fölszedték a vonatsíneket, gyakorlatilag csak kocsival tudok Magyarországra jönni. Próbálom önvédelemből beszűkíteni a látóteremet, de hát nem nagyon megy. Nem szeretnék megbocsáthatatlanul naiv lenni, de nincs kampány, ami az emberi méltóság tiszteletben tartása alól bárkit is felmentene.

Nem tart attól, hogy mivel szinte minden díj erősen átpolitizált, a közös érdekkel kapcsolatban megfogalmazott célkitűzése akadálya lehet egy-egy ilyen elismerés?

Én a Jelenkor Könyvkiadó a szerzője vagyok, mindaddig, amíg a kiadói munkatársakban megbízom és ez a bizalom kölcsönös, maradok. Közben pedig nem tudom, mi az, ami nem politikai termék Magyarországon, én legalábbis nem látok ilyet. Oly mértékben átpolitizált a közélet, hogy valamennyi terület tulajdonképpen politikai üzeneteket is hordoz, ami azért szomorú, mert az író nem biztos, hogy el akarja dönteni a nyilvánosság előtt, hogy neki mi a politikai preferenciája, és szerintem rosszul is teszi, ha eldönti. Én ezt nem szeretném megtenni, de hát efelől nem én döntök, hanem azok, akik a legnagyobb hangon ide vagy oda elhelyezik. A díjak általában nem, még a szakmai díjak sem tudják kivonni magukat a politikai megbélyegzettség alól. Nincs az az állami díj, ami ne mocskolna be. Egy felfokozott és egyébként folyamatosan hiszterizált közéletben lehetetlen tisztának maradni mindenkinek a szemében. Valamiféle buboréktisztaság nekem nem célkitűzésem. Nagy szenvedélyek támadnak egy-egy díj körül, de a következő pillanatban már azt sem tudjuk, hogy ki kapta. És ez így is van rendjén. Díjháborúkba nem fogok belemenni. Támadásokban van részem, a nyilvánosságban is, és persze személyes, olykor meglepően durva levelekben is. Amikor a József Attila-díjat kaptam, senki nem bántott, nekem persze maradt szembenézni valóm önmagammal. Hogy tudnillik a Kádár-rendszerből önmagát átmentő párt magas rangú képviselőjétől veszem át – azzal a múltammal, amit a Kitelepítésben elmesélek. De kit érdekel már az én József Attila-díjam? Hiszen engem sem.

A Libri-díj idei nyertesei (fotó: Libri)

Van olyan díj vagy elismerés, amire kifejezetten büszke?

Azt hiszem, az a tény, hogy a Kitelepítés ennyi díjat kapott, már önmagában jelez valamit. Elsősorban azt az igényt, hogy egy társadalomban jöjjenek létre olyan gesztusok, amelyek átjárhatóvá tesznek teljességgel átjárhatatlannak mutatkozó beszédmódokat. Minden elismerés számít, de ha feltétlenül ki akarnék emelni egyet, akkor nem is egy díjat mondanék, hanem a Könyves Magazin Év Könyve szavazását. Ez volt és ez marad a legjelentősebb számomra. A Könyves Magazin munkatársai a magyarországi, egész évi szépírói termést értékelik, és nem csak a magyar szerzőket. Nekem még az első tízben lenni is elviselhetetlen megtiszteltetés és öröm lett volna, de elsőként kijönni ebből az ötfordulós szavazásból, már teljességgel irreális. Ezzel lett a az Év könyve a Kitelepítés, és nagy segítség volt ahhoz, hogy szabadon engedjem. Föl kellett ismernem akkor, hogy habár ez a kitelepítésregény, amit történetesen én írtam, egy nagyon is konkrét közösséget reprezentál, ezen túlmenően sok, általam nem ismert közösség is a magáénak tekinti. Ezeknek a közösségeknek összeér a kezük, de legalább az ujjbegyük, amikor olvasássák, kezükben tartják a könyvet.

Ha kételyeim támadnának bizonyos döntéseimet illetően, felhívom azokat a kolozsvári barátaimat, akik sokat jelentenek nekem, és kikérem a véleményüket. A kiadó munkatársait is meg szoktam keresni, nekem fontos, hogy élesre metszett, megbízható tükrök között éljek. Szerzőként sikerült eltávolodnom a könyvtől, ma már úgy tekintek rá, mint jelenségre. És ez felszabadulttá tett, mert ha a könyvet dicsérik, tudom, hogy nem csak nekem, sőt elsősorban nem nekem szól. Másként érzékelem azt a kultúrát, amiben határok nélkül élek, de ugyanúgy próbálok pályatársaim szemébe nézni, mint eddig. Sokkal jobb olvasó vagyok, mint író, azt hiszem. Önmagammal szemben távolságot tartok, ez segít a legtöbbet a napi írásban.

Forrás: Libri Magazin

Említette, hogy a „határon túli irodalom” kategóriája önmagában kicsit furcsa helyzetet eredményez, és én is azt gondolom, hogy univerzális történet a Kitelepítés, de mégis: van valamilyen különbség a fogadtatásában a határon túli és az anyaországi olvasók körét vagy a díjak mennyiségét, minőségét tekintve?

Ez a Libri-díj talán azt kívánja üzenni a határon túli olvasóknak és terjesztőknek, hogy szerves részei a magyar irodalmi életnek, sőt talán a piacnak is. Legalábbis azt hiszem. De közben egy-egy könyv sikere egészen más tényezőkön is múlik, és csak egészen kivételes esetben áll párban a piaci siker a könyv irodalmi értékével. Erdélyben jobbnál jobb könyvfesztiválok működnek, a magyarországi kiadó elsőrendű érdeke megismerkedni az erdélyi olvasókkal. Fontos kérdés, mert a kortárs magyar irodalom életét közelről érinti, hogy a vezető kiadók, kiadói csoportok befektetnek-e új könyvesboltok elindításába. Vannak nagy városok, ahol nincsenek magyar könyvesboltok, ami hozzájárul a kultúra és a közösségek szórványosodásához. Ezt azért is mondom, mert alapítottam könyvkiadót, csaknem tíz éven át dolgoztam könyvekkel. Sok tapasztalatot gyűjtöttem ezen a téren, de az is kétségtelen, hogy 2009 óta – addig vezettem a kolozsvári Koinónia Könyvkiadót – nagyon sok minden megváltozott a könyvpiacon. Az viszont biztosnak látszik, hogy amennyiben csak a számok döntenek, akkor az irodalmi piac elkerülhetetlenül elbulvárosodik. Egy kortárs irodalmi mű nem tud versenyezni a bulvárral, és nem is ez a feladata. Nem a bulvárszerzőket tanítjuk az iskolákban, az egyetemeken, hanem azokat a műveket, amelyek az önmagát megújító nyelv eseményeivé válnak. Felfrissítik a nyelvet, reflektálnak rá, beleírják magukat egy nagyon erős irodalmi beszédmódba, és kritikai módon értelmezik a hagyományt. De visszatérve a kérdéséhez, nem hiszem, hogy itt másképpen fogadnák a Kitelepítést, mint Magyarországon. Ugyanazt hallom itt is: nagy hiányt tölt be a regény azzal, hogy egy család kitelepítéstörténetét mondja el. Nagyon sokan felismerik önmagukat a könyvben, olykor nagyon megrázó beszélgetésekben veszek részt.

A Visky család 1964-ben, már újra együtt (forrás: reformatus.hu)

Milyen visszajelzéseket kap a személyes találkozásokon?

Legutóbb felvidéki kitelepítettekkel találkoztam, Pécsett. Korábban Helsinkiben sváb kitelepítettek leszármazottjával. Utána Temesváron megszólított egy középkorú hölgy, és elmondta, hogy az édesanyja járt abban a lágerfaluban, ahova bennünket telepítettek ki. Egy hosszú börtönévek után száműzött katolikus papnak vitt élelmiszert. És akkor eszembe jutott Dukáth Józsi bácsi, aki az édesanyja nagybátyja volt. Megmondtam a hölgynek az édesanyja nevét. Verának hívták. Kitört belőle a sírás. Nem tudta felfogni, hogyan emlékszem még mindig az édesanyjára, aki akkor húszéves, ha lehetett. Én sem tudom felfogni, sejtelmem sincs, hogyan működik az emlékezet. Sok olvasómból feltörnek a lélek mélyén gomolygó személyes tapasztalatok. Romániában a kitelepítés persze más jelentett, mint Magyarországon. Itt ezer kilométerre is elkerülhettél az otthonodtól, hogy egy Gulag-típusú kényszermunkahely-telepen kössél ki. Nos, az a tény, hogy szeretik és olvassák a regényt, és megörvendeztetnek vele másokat, számomra feldolgozhatatlanul szép ajándék. A legutóbbi budapesti könyvhéten is, noha már csaknem két éve jelent meg, négyesével, ötösével dedikáltam a köteteket.

*Az interjú létrejöttét a Libri támogatta.

Nyitókép: Visky András (fotó: Valuska Gábor, Könyves Magazin)

Lásd még:

Átadták a megújult Libri irodalmi díjakat