A mindennapok történelme: már lehet jelentkezni az élet.történet. pályázatra

„Ki vagy te? Hogyan élsz? Milyennek látod a világot? Milyen jövőt képzelsz el magadnak tíz év múlva?” E kérdésekre vár választ tizenhat és huszonkét év közötti fiataloktól a Népszava és az Esterházy Magyarország Alapítvány. Az élet.történet. pályázat a napilap és az alapítvány mellett a Budapesti Goethe Intézet, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány, Polgár András, Olti Ferenc és Szakonyi Péter partneri együttműködésében jött létre. A szervezők a beérkező írásokon keresztül szeretnének betekintést nyerni a fiatalok életébe, gondolataiba és tapasztalataiba. A pályázatról az ötletgazda Horváth Patrícia színházrendezőt és Czigány Balázst, az Esterházy Magyarország Alapítvány igazgatóhelyettesét kérdeztük, a projektet bemutató kerekasztal-beszélgetés után.

2017-ben, a vilnius-i könyvtár egyik termének leghátsó sarkában elfelejtett dokumentumokat tártak fel. Többek között több száz zsidó fiatal jeligés életírására találtak rá. Ezek a felbecsülhetetlen értékű kordokumentumok egy elveszett világ emlékét őrizték meg az utókornak – embermeséken keresztül.

Az elnémítottak és áldozatok előtti tisztelgésként, a holokauszt 80. évfordulója alkalmából hirdették meg most Magyarországon az élet.történet. projektet. A pályázat elődje, ötletadója a világ egyik első társadalomtörténeti kutatóintézete. A múlt század első évtizedeiben Berlinben és a lengyelországi Vilnóban (ma a litvániai Vilnius) az Európa vezető zsidó értelmiségi köre – amelynek tagja volt Sigmund Freud és Albert Einstein is – által létrehozott YIVO (Yidisher Visnshaftlekher Institut, magyarul Jiddis Tudományos Intézet) önéletrajzi pályázatot hirdetett. Az 1930-as években a YIVO három pályázatot írt ki tizenhat és huszonkét év közötti fiataloknak, kérve őket: meséljenek magukról, családjukról, jelenükről és arról, miként képzelik el a jövőt. Az írásokat iskolai végzettségtől, foglalkozástól, politikai hovatartozástól függetlenül várták. Az utolsó, 1939-es pályázat a zsidó fiatalok mindennapi életére fókuszált, a díjátadó azonban érthető okokból meghiúsult.

A Vilniusban megtalált dokumentumok hosszú utat tettek meg a New York-i YIVO könyvtárig, ahol ma is őrzik azokat. A 2025-ös pályázat kiírói abban bíznak: magyar fiatalok élettörténetei gazdagítják majd a gyűjteményt.

Horváth Patrícia (fotó: Csiszérn Ágota)

Patrícia, színpadi szövegek keresése közben bukkant a mostani pályázatot ihlető, az 1930-as évekbeli, vilniusi fiatalok életrajzi történeteire?

Horváth Patrícia: Színházrendezőnek lenni létállapot. Egyre csak haladok előre a hétköznapokban, miközben különböző információkat kapok és azon veszem észre magam, hogy az kattog a fejemben, azek közül vajon mi élne meg a színpadon, miből lehet előadás. Nem én megyek a szövegek után – a különböző hatások érnek el hozzám. Egy francia újságban olvastam az amerikai Ken Krimstein képregényéről [a kötet When I Grow Up címmel jelent meg – a szerk.], amelyet az 1930-as évek pályázataira érkezett életrajzokról készített. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet. A kerekasztal-beszélgetésen szó esett az írások megtalálásának körülményeiről: sokáig egy könyvtárrá alakított vilniusi templomban rejtőztek. Bárkinek meséltem erről, felcsillant a szeme. Így érett meg bennem: érdemes lenne foglalkozni a témával. Pályázati és színházi értelemben is, hiszen feltett szándékom, hogy a közeljövőben előadást készítsek a közel száz éve és a ma írt anyagokból.

Függetlenül attól, hogy milyen sűrűségű, minőségű szövegek érkeznek a pályázatra?

H. P.: Persze, hiszen éppen ettől izgalmas: nem tudhatom előre, milyen szövegeket kapunk. Vajon ugyanaz foglalkoztatja a mindenkori tizenhat és huszonkét év közöttieket? Hogyan reagálnak az őket körülvevő világra? A megközelítésem talán dokumentumszínházként írható körül legkönnyebben, bár még ez sem jelenthető ki biztonsággal.

Upor László, a Freeszfe elnöke, Németh Gábor író, Czigány Balázs, Horváth Patrícia, Karsai László történész és Batka Zoltán, a Népszava újságírója a pályázatot meghirdető kerekasztal-beszélgetésen 2025. január 27-én (fotó: Ilyés Zalán)

A régi, hozzáférhető pályázati szövegek közül többet is elolvasott. Milyen történelmi kép bontakozik ki az 1930-as években élt fiatalokról?

H. P.: A dolgozatok java része jiddisül, héberül, lengyelül íródott, de jó pár angol nyelvűt is találtam köztük. Volt, amelyikben a saját huszonéves lányomra és az általa megélt helyzetekre ismertem. Miközben egy lipcsei születésű lány pályázatán keresztül beleláthattam abba is, ahogyan bekúszott az ő és a családja életébe a nemzetiszocializmus, megtudhattam, hogyan döntöttek a szülei az ország elhagyása mellett, majd telepedtek le Angliában. És bár ma már tudjuk, mi történt ezután, és e tudás ismeretében olvassuk a leírtakat, a lány elmesélésében mégis minden annyira más. Például: leírja, hogy a bátyja osztályában az egyik zsidó fiú elfordult tőlük, mert a szülei a Hitlert támogató zsidóság tagjai voltak. Olvashatjuk, hogy mennyire szerették a nevelőnőjüket, akivel még hosszan leveleztek a távozásuk után is, annak ellenére, hogy a nő a nemzetiszocialistákra szavazott. A következő történet ezután már arról szól, amikor az anyukája nem engedte meg, hogy megsimogasson egy kiskutyát, és ő emiatt mennyire szégyellte a szülőjét – rájött ugyanis, hogy az anyja a saját rettegése miatt csinált nagy felhajtást.

Czigány Balázs (forrás: Esterházy Magyarország Alapítvány)

Miért volt fontos az Esterházy Magyarország Alapítvány számára, hogy az élet.történet. pályázat mellé álljon?

Czigány Balázs: Magyarországi alapítványunk – intézményesített formában – 2018-ban jött létre, és már akkor fontosnak tartottuk, hogy a hazai kulturális tér szerves és meghatározó szereplője legyünk, ahogyan annak idején a Esterházyak is feladatuknak tekintették, hogy maradandót alkossanak a kultúra területén. Így a hercegi család kulturális örökségének szellemében keresünk megfelelő projekteket. Közel tíz éve, 2016-ban indítottuk el az ESTÖRI edukációs programunkat. Tehát az élet.történet. számunkra az oktatás, a fiatalok valamilyen úton-módon való megszólítása miatt fontos. Az ESTÖRI is történelmi versenynek indult, mára azonban inkább társadalomtudományi megmérettetéssé változott. Sajnálatos, hogy a hazai közoktatásban még mindig a lexikális tudást helyezik előtérbe, például az 1942-ben indított Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV) történelemből szinte máig nem változtatott semmit. 

A pályázat terjedelmét leszámítva nincsenek megkötések, „elvárások”?

H. P.: Nincs elvárás. Semmire sem szeretnénk igent vagy nemet mondani, a pályázókra bízzuk: beszéljenek arról, ami érdekli, foglalkoztatja őket. Az írás néha gyógyít, adott esetben utat mutat, leginkább azoknak, akik őszintén felfedik magukat. Természetesen az örömökre, a sikerekre is kíváncsiak vagyunk.

Balázs, közösen alakították ki a szabályokat a pályázatot elindító Népszavával?

Cz. B.: Hompola Krisztina, a lap kulturális újságírója keresett meg először, majd leültünk beszélgetni négyesben Horváth Patríciával és Németh Péter főszerkesztővel is. Már első hallásra nagyon tetszett az ötlet, a tizenhat–huszonkét évesek megszólaltatása, hiszen fontos látnunk, hogyan élnek, mi foglalkoztatja ezt a korosztályt. Érdekel, miként gondolkodnak a világról, de talán ennél is fontosabb: hogyan látják, milyen világban fogunk élni 2035-ben? Hogyan szeretnének élni ebben az elképzelt jövőben? Ezért is fontos, hogy társadalmi, vallási hovatartozás, iskolázottsági kötöttség nélkül pályázhat bárki. 2016-ban az első ESTÖRI történelemversenynél például határon túli iskolák is jelentkeztek, anélkül, hogy azokban a régiókban is meghirdettük volna. Bízom a közösségi média erejében, abban, hogy széles körben terjed az információ és sokan pályáznak.

Milyen támogatói szerepet vállal az élet.történet. pályázatban az Esterházy Magyarország Alapítvány?

Cz. B.: Az ESTÖRI edukációs projektünkkel felépített infrastrukturális hátteret biztosítjuk. Létrehoztuk a pályázati honlapot [az oldal ITT érhető el – a szerk.], és öt kategóriában adunk át díjat. Az első helyezett díjazása egy millió, a második ötszázezer, a harmadik négyszázötvenezer forint. A tízéves edukációs működésünkkel lényegében a teljes korosztályt lefedjük tizenhattól huszonkét éves korig. A történelemversenyeknek köszönhetően könnyen elérjük őket, ők pedig kommunikálnak velünk. A díjkiosztót 2025. június 13-ára tervezzük, budapesti helyszínen.

Az Esterházy Alapítvány kultúra és a művészet támogatása e pilléreken nyugszik: oktatás, képzőművészet, zene. Az edukáció minden területen előnyt élvez?

Cz. B.: A múzeumpedagógiából indulnék ki. Attól még, hogy a tizennégy-tizenöt évesek kötelezően múzeumlátogatásokon vesznek részt, nem lesz a fiatalokból feltétlenül kiállításokra járó felnőtt. Ahhoz oktatás kell. Óriási probléma, ha valaki csak különböző műtárgyakkal teleaggatott teremként tekint egy múzeumra. A tárlat lényege, hogy történetet tegyünk mögé, a műtárgynak meg az a dolga, hogy elmesélje ezt a történetet. Ugyanez a helyzet a zenével: aki nem hoz magával otthonról klasszikus zenei műveltséget, az később sem jár komolyzenei koncertekre. Bizonyos eszközökkel mű- és zeneértő fiatalokat nevelhetünk, megvilágítva az alkotások történetét, hátterét.

Czigány Balázs, Horváth Patrícia, Karsai László történész és Batka Zoltán, a Népszava újságírója a pályázatot meghirdető kerekasztal-beszélgetésen 2025. január 27-én (fotó: Ilyés Zalán)

Milyen eredményt várnak az élet.történet. pályázattól?

Cz. B.: Reményeim szerint valós társadalmi korképet kapunk – a fiatalok szemszögén keresztül. Nehéz dolga lesz a zsűrinek. Hiszen hogyan hasonlíthatunk össze például két élettörténetet, ahol az egyik egy huszonkét éves fiatalé, aki érettségi után nem egyetemre ment, hanem belépett a munka világába, esetleg már gyereke is van, a másik pedig egy tizenhat évesé, aki éppen a tizedik osztályt tapossa? Nagyon remélem, hogy komolyabb témákhoz is hozzányúlnak. Vitatkoztunk azon, hogy a díjazottaknak fel kell-e fedniük magukat, vagy névtelenek maradhatnak. A név felvállalása ellen érveltem, hiszen egy hátrányos helyzetű, nehéz sorsú fiatalt, aki az írással könnyít a lelkén, azon keresztül mutatja meg, honnan jött, nem kényszeríthetünk arra, hogy a díjátadón kiálljon a színpadra. Végül maradt az anonimitás sötét függönye. Érdekes lenne a továbbiakban nemzetközi kontextusba helyezni a pályázatot, összevetni más nemzetek képviselőinek meglátásaival.

Célkitűzése a pályázatnak az árnyalt, országos kép kialakítása a mai fiatalok nagyon eltérő élethelyzeteiről?

H. P.: Ez is fontos, igen, nem véletlenül szerepel a terveink között, hogy a díjkiosztóhoz kapcsolódóan szimpóziumot szervezünk. Számomra talán mégis az a legfontosabb szempont, hogy az írásokból információt kaphatunk arról, milyen világot szeretnének átvenni tőlünk a következő nemzedékek. Nagyon sokra tartom Greta Thunberg mozgalmát. Kislányként, az égvilágon semmivel sem törődve fogta magát, kiült a svéd parlament elé, tettének hatására pedig világszerte álltak be mögé a fiatalok. Szerintem ez nem pusztán az ökológiai válságról szólt, hanem arról, hogy a döntés a felnőttek kezében van, így a felelősség is a miénk. Hiszen a hibák, amelyeket most elkövetünk, az ő jövőjüket befolyásolják.

Pályázni 2025. május 2-ig lehet, maximum harmincezer karakteres szövegekkel az elet.tortenet oldalon.

Nyitókép: Horváth Patrícia és Czigány Balázs (fotó: Csiszérn Ágota és Esterházy Magyarország Alapítvány)

Lásd még:

„Ebből nem szabad politikai kérdést csinálni” – Beszélgetés az Esterházy Privatstiftung igazgatóhelyettesével, Czigány Balázzsal

„A művészet az emberi önkifejezés eszköze” – Beszélgetés Dr. Ottrubay Istvánnal, az Esterházy Vállalat vezetőjével