„A játékból csináltam magamnak életfilozófiát”

Imád mesélni és – ahogy ő mondja – dumálni. Továbbá játszani! Úgy véli, nem szabad a dolgokat halálosan komolyan venni, pedig az élethez való alapállása drámai. Nem véletlen, hogy majdnem minden meséjében – a Boribonban, a Laci és az oroszlánban, A Csúnya Kislányban, a Kippkoppban – találkozhatunk valamilyen ellentmondással, konfliktussal, és ezekre válaszul nemes, emberi gesztusokkal. Marék Veronika soha nem készült arra, hogy meséket írjon, de ha már így alakult, jó érzés tölti el, hogy meséinek köszönhetően a gyerekek kicsit jobban figyelnek egymásra, segítenek a társaiknak, amikor azoknak szükségük van rá.

Tegyük fel, hogy egy napra belebújhatna az egyik ön által kitalált mesehősének bőrébe! Melyiküket választaná?

1961-ben megjelent egy mesekönyvem, amelynek a főszereplője Laci, a környék leggyávább kisfiúja, aki nem csak a sötéttől, de még a kutyáktól, sőt, még a többi gyerektől is fél. Mi másra vágyhatna, mint egy oroszlánra, amelyet meg is kap, csak éppen az oroszlán cseppet sem félelmetes, hanem kicsi és piros, mégis alaposan megváltoztatja Laci életét. Erre a kis oroszlánra esne a választásom. Gondoljon bele! Ahány gyereknek segít leküzdeni a félelmeit, annyi világ nyílhat meg előttünk. Igen, kis oroszlán szeretnék lenni!

A Fukuinkan Kiadó gondozásában megjelent Laci és az oroszlán japán kiadásának oldala (forrás: Marék Veronika)

Tudja, hogy született a történet? A szüleimmel éppen Veronika-napot ünnepeltünk, amikor apám újságíró barátja beállított, és mivel nem hozott magával semmit, kitalálta, hogy egy ötlettel ajándékoz meg. Röviden felvázolta a Laci és az oroszlán történetét, és azt mondta: csináljak vele, amit akarok. Elhatároztam, hogy az oroszlán piros lesz, a kisfiú pedig pilóta szeretne lenni, amihez nagy-nagy bátorságra lenne szüksége… Ez a könyv hozta meg számomra a legnagyobb sikert. 1965-ban megjelent Japánban. A Fukuinkan Kiadó munkatársa látta meg a könyvet a frankfurti könyvvásáron. Megtetszett neki a fekete borítója is. Elvitte a hazájába, ahol Tokunaga Yasumoto, a Tokiói Egyetem finnugor tanszékének professzora lefordította. Ő a háború előtt Eötvös-kollégista volt Magyarországon, remekül beszélt magyarul. A könyv akkora sikert aratott, hogy azóta minden évben újra és újra kiadják, már több nemzedék olvasta. Valóságos kultusz alakult ki körülötte.

Azt hittem, A Csúnya Kislányt fogja mondani, úgy tudom, az áll a szívéhez a legközelebb.

Az egy egészen más történet. A Csúnya Kislány én magam vagyok. Mindig is azt gondoltam, hogy nem vagyok szép. Azt szerettem volna elmondani általa, hogy az a jó, ha a külső és a belső szépség egyaránt megvan valakiben. Amikor ezt a könyvet is szerették volna kiadni Japánban, kiderült, hogy ott nem szabad azt mondani egy kislányra, hogy csúnya, ezért két hónapig állt a munka, amíg gondolkodtak, végül A Kócos Kislány címen jelent meg. Nagyon tetszett ez az új cím!

A készülő mese, A lila majom vázlatrajza (forrás: Marék Veronika)

Van egy másik mesém is, amelyik nagyon közel áll hozzám. A főszereplője a lila majom, aki egy játékbolt szeretett lakója, és aki mindenkit szórakoztat, amíg egyszer csak meg nem vásárolja őt egy apuka, hogy örömet szerezzen vele a kislányának. Igen ám, de a kislány nemhogy nem örül, de még földhöz is vágja a játékbolt kedvencét: „Utálom a majmokat!” – mondja. Gondolhatnánk, hogy erre a majom jól megsértődik és visszamegy a játékboltba, ahol mindenki szereti, ez lenne a természetes. Ám a lila majom másképpen gondolja, elhatározza, hogy segíteni fog ezen a szomorú kislányon, és persze közben furcsa kalandokba keveredik. Van ebben a történetben valami személyes: az első férjemtől való válásomról szól. Foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen hátrányos szituációból felállni, és túllépni a kicsinyes bosszún. A második férjem, aki építész volt, januárban hunyt el, és az egyik utolsó nagy kívánsága az volt, hogy ebből a történetből könyv legyen. Szeretném, ha megjelenne, csak még meg kellene rajzolnom.

Marék Veronika és második férje, Heinrich Ferenc építész (fotó: Kaunitz Tamás)

Mindkét történetből úgy tűnik, mintha inkább drámai elképzelése lenne az életről.

Ez az alapállásom. Az élet elég rémes dolog. Ráadásul nagy a tétje is. Rendszerint, amikor nagy öröm ér, történik valami rossz is, ami útját állja a boldogságnak. Nem véletlen, hogy minden mesémben találkozhatunk valamilyen ellentmondással, konfliktussal. Ezek nélkül nem is működnének igazán. Komolyan veszem a meséket, vélhetően ezért fogadják komolyan a gyerekek is, akik a történeteken keresztül sok információt kapnak a világról, és talán kicsit edzettebben kerülnek ki az életbe. A jó mesében benne rejlik az igazság, olyan üzeneteket közvetít, amelyek korokon és időkön túl sem veszítenek érvényességükből.

Volt olyan meséje, amelyik ön szerint nem sikerült jól?

Ezt még senki nem merte megkérdezni tőlem… Azok a történetek, amelyek megjelentek, jól átgondoltak, alaposan kidolgozottak. Volt olyan időszak az életemben, amikor erős kétségeim voltak, hogy elég tehetséges vagyok-e. Előfordult, hogy a szüleim is azt mondták nekem, hogy nem használom ki a lehetőségeimet, és amíg én megírok egy könyvet, más már legalább ötöt kiadott volna. Igen, túl alapos vagyok. Idővel az lett a mottóm: arra kell törekednem, hogy a magam tudása szerint a legjobbat hozzam ki magamból.

1956-ban jelent meg az első mesekönyvem, A Bem téri gyerekek, de onnantól kezdve hat évig csupa rossz élmény ért. Kirakatrendező lettem, azután felvettek az Iparművészeti Főiskolára, de egy év után kirostáltak, én pedig karácsonyfadíszeket festettem. A magánéletem sem alakult valami fényesen, szerelmes lettem, de szakítottak velem. Bekerültem a Bábszínházba, ahol jól éreztem magamat, de igazából nem szerettem volna bábszínész lenni, és tudtam azt is, hogy nem vagyok jó színész. Ebben az időben gyerekkönyvíróként már ismert voltam. Végül 1963-ban lett elég bátorságom ahhoz, hogy otthagyjam a színházat, és onnantól kezdve szabadúszóként élek.

Az 1950-es évek végén bábszínészként (fotó: Ács Irén)

Feltételezem, amikor elkészül egy mesehőssel, az maga a csoda. Hogyan születik meg egy figura?

Hála Istennek, nem tudom. Ez minden bizonnyal valamiféle titok. Soha nem készültem arra, hogy meséket írjak. A szüleim sem meséltek nekem. Olvasni viszont hamar, már négyéves koromban megtanultam, és onnantól kezdve én olvastam saját magamnak. Egy este otthon unatkoztam, és apám íróasztalán halomban álltak az üres papírok. Nem sokkal ezelőtt olvastam egy angol gyerekkönyvet, és eszembe jutott, hogy írok valami hasonlót: rövid, szinte már vicces történeteket, amelyeknél a képeken van a hangsúly. Ekkor jutott eszembe Boribon, a játékmackó meséje. Megírtam és megrajzoltam. Apukámnak annyira megtetszett, hogy azt mondta, vigyem be a Móra Kiadóba, de nem volt hozzá bátorságom, ezért ő loholt be vele, ahol azt mondták, szeretnének találkozni velem. Tizenhét éves voltam ekkor. Szerencsére a kiadóban nagy szeretettel fogadtak, és mindig egyengettek az utamon.

Marék Veronika és Bartos Erika a Libri-díj átadóján (forrás: Libri)

A meseírókkal kapcsolatos sztereotípia, hogy valójában mind csak másolnak, hiszen Hans Christian Andersen mindent megírt előttük. Igaz ez?

Igaz. A Csúnya Kislány valójában Andersen meséjének, A rút kiskacsának a története. Elmesélem az egyik döbbenetes élményemet. 1980-ban jelent meg az első Kippkopp-könyvem, a Kippkopp a fűben. Eredetileg az apró, fűben élő lényekről szerettem volna mesélni, talán manókról vagy törpékről, és akkor eszembe jutott, hogy minden gyerek készít magának gesztenyéből babákat. Gondoltam, én is ezt fogom tenni, de olyat találok ki, amelyik soha nem megy tönkre, nem penészedik meg, és akit soha nem dobnak el. Évekkel később született meg a Kippkopp és Tipptopp című mesém, amelyben egy olyan gesztenyekislányt álmodtam meg, aki magányos. Tipptopp így érkezik meg egy erdőbe, ahol hiába öltözik be mindenféle állatnak – mókusnak, békának, lepkének vagy madárnak – magára marad a hideg éjszakában. Reggel azután megpillantja Kippkoppot… egy olyan figurát, amilyen ő maga. Miután megjelent a könyv, a hideg kirázott a felismeréstől: rájöttem, hogy ez a történet már megint rólam szól. Nőként mindig próbáltam a kiválasztott férfiakhoz alkalmazkodni. Pont, mint a gesztenyelány a mesében. Megpróbáltam hol mókus, hol béka, hol lepke, hol pedig madár lenni, hogy elfogadjanak. Azután rájöttem, hogy azt kell megtalálnom, aki olyan, mint én. A fene se gondolta volna, hogy a mese okosabb, mint én. Miért meséltem ezt el? Andersen A hókirálynő című meséjében egy gonosz manó tükröt készít, amely a jó dolgokat torzítva, a rosszakat pedig nagyítva mutatja meg. Később a tükör széttörik. A szilánkok az emberek szemébe és szívébe kerülnek, akik ezáltal gonoszak lesznek, megszűnnek szeretni. Szerintem Andersen a válás szörnyűségét írta meg: egy ember, aki addig szeretett minket, hirtelen úgy néz ránk, mintha idegenek lennénk…

Egy oldal A Csúnya Kislány című könyvből (forrás: Marék Veronika)

Imádom Andersen történeteit. Még az önéletrajzát is úgy írta meg, hogy azt a címet adta neki: Életem meséje. Nem tudom, szabad-e ilyet mondanom, de Andersen kiállhatatlan pasi volt. Állandóan beszélt, ami miatt a barátai elbújtak előle, nehogy újra és újra végig kelljen hallgatniuk a történeteit. Én is ilyen vagyok… Imádok mesélni és dumálni. Na meg játszani! A játékból csináltam magamnak életfilozófiát. Amikor egy fontos kérdésben kellett döntenem, például akkor, amikor a második férjem megkérte a kezemet, hosszasan hezitáltam a válaszomon, azután rájöttem, mindegy, milyen döntést hozok, mert emberként nem tudhatom előre a kimenetelét. Fogjuk fel úgy, mint egy játékot! Nem szabad a dolgokat halálosan komolyan venni. Így mondtam végül igent. Pazarul bevált. Persze könnyű nekem. Olykor felsejlik bennem azoknak a képe, akik egy rajtuk kívül álló döntés eredményeképpen csapdába estek, talán meg is haltak. Fel nem foghatom, vajon mit mondtak például a második világháborúban a zsidó gyerekeknek, hova viszik őket, mi vár rájuk.

Van egy barátom, akit több mint nyolcvan éve ismerek, és még manapság is hetente kétszer-háromszor beszélgetünk. Hároméves voltam, amikor a Baross utca egyik bérházába költöztünk, ott ismerkedtem meg Tamással. Együtt játszottunk és rohangáltunk a többi házbeli gyerekkel, persze csak csendben, mert a házmester kiabált velünk, ha hangoskodtunk. Tamás nagyapjának házbeli órásüzlete mellett volt egy cukrászda, amelyet Erzsi néni vezetett. Mindkettőnket jól ismert. A második világháború idején Tamást elvitték a nyilasok egy gettóba. Erzsi néni egyik alkalmazottja segítségül hívta egy katonatiszt barátját, akivel együtt elindultak Tamásért, mindenféle hivatalos papír nélkül, az életüket kockáztatva. A nyilasok nem mertek ellenkezni a tiszttel, így kiadták nekik a gyereket, és hazahozták. Bele sem merek gondolni, miket élhetett át a szabadulásáig. Az élete később sem lett könnyebb. Ahogy mesélte nekem, annyira éheztek, hogy minden alkalommal, amikor meglátott egy orosz katonát, kenyeret kért tőle, és képzelje, adtak is neki. Biztos megsajnálták ezt a hat-hétéves fiúcskát.

Marék Veronika óvodáskorában, kölcsönmackóval (forrás: Marék Veronika)

Később együtt jártunk a Fazekas Gimnáziumba is, majd évekig nem találkoztunk. Azután egyszer csak az Oktogonon pillantottam meg újra, ahol egy fiatalokból álló csapat élén jött felém. Elbűvölt a lénye, szinte sugárzott. Később elmesélte, hogyan találkozott egy idős bácsival, akinek segített felcipelni a lakásába a tüzelnivalót. Mint kiderült, a bácsi pap volt, akit az Államvédelmi Hatóság emberei úgy megvertek, hogy többet nem volt képes normálisan beszélni, csak dadogott. Olyannyira megkedvelték egymást, hogy Tamás a szabadidejét, amelyet szórakozással is tölthetett volna, ennél az okos, művelt embernél töltötte, aki sok mindenre megtanította. Nem egy eszméletlen történet? Tamást az élet később is megkínozta, de végül sikeres üzletember lett, és megtalálta a boldogságot egy ünnepelt magyar színésznő férjeként. Tamás számomra szinte mesebeli lény, akkora szíve van, hogy el sem lehet mondani…

Mikor érezte először, hogy gyönyörű dolog alkotni, egy elképzelt világot szinte valódivá tenni?

Tisztán emlékszem a pillanatra. Nagyon szerettem Gárdonyi Géza könyveit. Az én falum és az Én magam egyfajta ikerkönyvek, amelyekben az egyszerű emberek hétköznapi életéről mesél el történeteket. Ezek egyikében írta meg azt, milyen nagy hatást gyakorolt rá, amikor egy ablaküvegen meglátott egy egyszerű, ám számára mágikus rajzot, amely egy integető embert ábrázolt. Ugyanilyen élmény volt számomra kiskoromban, amikor lerajzoltam egy kislányt, előtte egy asztallal, amin egy pöttyös bögre volt, tele kakaóval. Jellemző rám, hogy egy ilyen jelenet keltette fel a figyelmemet, mert nagyon szerettem a kakaót.

Kik voltak a mesterei?

A rajzok fontosságára Az Én Újságom című képes gyermeklap lapozgatása közben jöttem rá, amelynek nagy rajongója voltam. Azután egyszer csak felfedeztem, hogy azok a rajzok, amik a lapban leginkább tetszenek, ugyanattól a művésztől származnak, aki csak a monogramját tüntette fel a rajzok mellett: ő volt a titokzatos KB. Sokáig próbáltam kideríteni, ki lehetett ő, hiszen tulajdonképpen ő volt a példaképem. Később kiderült, hogy a kezdőbetűk Kőszegi Bellát, a fiatalon, huszonhat éves kora előtt elhunyt grafikust takarják. Az ő munkái a mai napig benne vannak a rajzaimban.

Egyvalami bánt mostanában. Az, hogy milyen könnyedén megfeledkeztem azokról a szerkesztőkről, akik tizenhét éves korom óta terelgettek. Csodálatos emberek voltak, akik mindig segítettek nekem. A Mórában dolgozott képszerkesztőként Bródy Dóra néni, Bródy János nagymamája. Szigorú, idős hölgy volt. Emlékszem, A Csúnya Kislányban rajzoltam egy macskát, ami szerinte ronda volt, ráadásul nem is illett a könyvbe. Kénytelen voltam hazakullogni, és megpróbálni egy „jobb” macskát kitalálni. Azóta akárhányszor meglátom ezt az állatot, mindig Dóra néni jut eszembe. Eszembe jut Sulyok Magda, T. Aszódi Éva, a tüneményes Bodó Klára, és még sorolhatnám… Úgy léptem túl rajtuk, mint egy használt papucson, pedig nagyon fontos emberek voltak az életemben. Már nem fogom tudni megköszönni nekik a támogatásukat, amit nagyon sajnálok.

Marék Veronika a Libri-díj átadóján Kurucz Éva műsorvezetővel (forrás: Libri)

Milyen volt a közeg, amelyben dolgozott?

Alapvetően mindig a pálya szélén álltam, ahol sok mindent megélhettem, tapasztaltam, de mélyen semmibe nem mentem bele. Tudja, ha önéletrajzi könyvet írnék, azt a címet adnám neki, hogy Érintő. A munkatársaimmal sem jártam össze, ami pedig nagy szokás volt abban az időben. Emlékszem, egyszer találkoztam Lázár Ervinnel Szigligeten, aki szintén a Móra csapatához tartozott, és akinek bemutatkoztam, mire azt mondta, hogy már vagy ötször bemutatkoztam neki, tudja, ki vagyok… Mindkét férjem is inkább magának való ember volt, akik nem igazán szerettek társaságba járni. Nem is biztos, hogy jól állt volna nekem, ha sok emberrel együtt bográcsozom.

Az írónő a Libri-díj átadásán (forrás: Libri)

A kultúrpolitika, akár személyesen Aczél György, nem szólt bele a munkájukba?

Érdekes módon nem. A Móra munkatársai szabadon válogathattak az európai gyerekirodalomból. Sőt, a kiadónál olyan magyar szerzők is dolgozhattak, akik felnőtteknek szóló irodalmat nem írhattak. A kiadó egyfajta sziget volt, ahova odamenekülhettek azok az írók, akiket az irodalmi élet politikai okokból nem kívánt elfogadni. Mészöly Miklósnak, Weöres Sándornak, Nemes Nagy Ágnesnek csodálatos könyveik jelentek meg ebben az időben is, amikor hivatalosan a szocialista realizmus volt az irányadó stílus.

Dr. Marék Antal, Marék Veronika édesapja az 1960-as évek végén (forrás: Marék Veronika)

Honnan ismerte dr. Pető Andrást, a világhírű mozgásterapeutát, a Pető-módszer kitalálóját?

Apám orvos volt, de elindult az írói pályán is. Anyám szintén orvosként dolgozott. Pető András apukám barátja volt, többször vendégeskedett nálunk. Említettem, hogy volt az életemnek egy időszaka, amikor kételkedtem a tehetségemben. Az történt, hogy miután elkészültem A Csúnya Kislánnyal, azt mondták nekem, az egy tanmese arról, hogy a gyerekeknek fogat kell mosniuk, és ebben a mesében is szerepel egy kis állat, amelyik kihúzza a főhőst a bajból, mint korábban a Laci és az oroszlánban. Ilyen lapos lenne a fantáziám? – tettem fel a kérdést magamnak. Néhány évig nem írtam mást, mint ismeretterjesztő könyveket. Azután újra találkoztam Pető Andrással, akinek elmeséltem a kálváriámat. Azt mondta, nem én vagyok a legnagyobb író, ahogy a legjobb illusztrátor sem, viszont van egy erősségem, ami abban áll, hogy én magam írom és rajzolom is a meséimet. Igaza volt. Meg is kellett neki ígérnem, hogy soha nem fogok írni mesét más rajzaihoz, és nem fogok idegen műveket sem illusztrálni.

Mégis megszületett a zöld, fülei segítségével repülni is képes nyúl, amilyet addig még nem láttunk…

Ó, igen. Úgy szoktam kitalálni a meséket, hogy elkezdek rajzolni valamit, és közben rövid szövegeket is írok. Egy ilyen alkalommal jutott eszembe egy irdatlanul nagy fülű nyúl, aki folyton megbotlik a füleiben, de közben ez még hasznos is, mert például be tud velük takarózni, ha fázik, ha megcsavarja őket, akkor pedig helikopterré változik… Magam sem tudom, miért kockáztam be a fülét, talán azért, mert addig csak egy nagy fülű nyúl volt, azután pedig már kockásfülű lett. A Pannónia Stúdió műtermének vezetője, Imre István meglátta a rajzokat, és azt monda, jó lenne rajzfilmen. El is vitte Richly Zsoltnak, akinek szintén nagyon megtetszett. Végül ő rajzolta meg az összes figurát, amelyekre áldásomat adtam. Ez rajzfilm volt, nem könyv. Zsolt maga rendezte a filmsorozatot, ami kétszer tizenhárom részesre sikeredett. 1977-ben mutatták be az első epizódját. Nagy örömömre a mai napig szeretik a kockásfülű nyulat, pedig lassan ötven éves lesz.

Az élete nagyobb részét úgy csinálta végig, hogy nem volt az érdeklődés középpontjában. 2005-ben Oszakában rendeztek először életmű-kiállítást önnek, akkor hatvannyolc éves volt. Magyarországon ez senkinek nem jutott eszébe.

Sohasem tartottam magamat sokra. Japánban jöttem rá arra, hogy ki is vagyok én. Talán kicsit későn. A távol-keleti sikert elképzelni sem lehetett Magyarországról, ahol a honoráriumom rendszerint a fele volt annak, amit egy felnőtteknek szóló könyv szerzője kapott. Még a környező országokban is jobban megbecsülték a gyermekirodalmat. Jogdíjként dollárt kaptam, amit a japánok minden májusban elküldtek nekem. Ez is lett a kedvenc hónapom. 2006-ban Janikovszky Éva-díjat, 2010-ben József Attila-díjat kaptam. Ez utóbbira különösen büszke vagyok, mert azzal a felnőtt írótársadalom ismerte el a munkámat. Idén pedig a Libritől kaptam szerzői életműdíjat gyerekirodalom kategóriában. Nincs bennem hiányérzet.

Marék Veronika és Köbli Gyula, a Libri-Bookline vezérigazgatója a Libri-díj átadóján (forrás: Libri)

Úgy tudom, a mai napig foglalkoztatja, hogy milyen értéket hozott létre. Hol tart a számvetésben?

Sokan, egészen váratlan pillanatokban is odajönnek hozzám, és elmesélik, hogy az én meséimen nőttek fel, sőt, már a szülei, de még a nagyszülei is azokat olvasták gyerekként. Mit hagyok magam után? Hetven könyvet, sok mesét, rajzfilmek sokaságát – és óriási rendetlenséget. Nem vagyok képes uralkodni a tárgyakon, de van a rendrakásnál fontosabb dolgom is. Nyolcvanhat éves vagyok, annyi mindent kellene még megírnom. Tudja, azt gondolom, hogy édesanyám nemzedékében még megvoltak azok a nemes gesztusok, amelyek jó lenne, ha nem vesznének el sohasem. Erről eszembe jut egy másik történet. Anyám az első férjét haláláig ápolta. Ennek a férfinak volt egy Amerikában élő fia, aki eljött a hagyatéki tárgyalásra, és azt mondta, hogy mivel anyám olyan odaadóan gondoskodott az apjáról, mindenről lemond a javára. Ma már mesebelinek tűnik ez a nagylelkűség.

Kovách György, az amerikai légierő tisztje az 1940-es években (forrás: Marék Veronika)

Ő volt az is, aki 1945-ben hazahozta a Szent Jobbot, amelyet 1944-ig a budavári palota Zsigmond-kápolnájában őriztek, de onnan a nyilasok a Szent Koronával együtt Nyugatra hurcolták. Salzburgban helyezték letétbe. 1945-ben már közeledett az augusztus 20-ai nemzeti ünnep, és nem volt meg a Szent Jobb ereklye, amelyet meg kellett volna mutatni a körmeneten az embereknek. Ez a fiú akkoriban az amerikai misszió vezetője volt. Egy nap gondolt egyet, két társával együtt beült a dzsipjébe, keresett egy papot, mivel az ereklyéhez csak egyházi személy érhetett hozzá, és elindultak Ausztriába azzal a céllal, hogy visszahozzák a Szent Jobbot. Kiderült, hogy a püspök, aki Salzburg közelében vigyázott az ereklyére, a tengernél nyaral. Nem voltak még autósztrádák, átkeltek hát az Alpokon, Olaszországba, megtalálták a püspököt, elkérték tőle a széf kulcsát, amelyben Szent István jobb keze volt. 1945. augusztus 19-én érkeztek vissza Magyarországra az Angolkisasszonyok Váci utcai Belvárosi Szent Mihály-templomába. Neki, Kovách György alezredesnek (angolosan George Stephen Kovach) volt köszönhető, hogy a rommá lőtt fővárosban másnap elindulhatott a Szent Jobb-körmenet. A két év alatt, amíg Budapesten teljesített szolgálatot, rábírta az Amerikába emigrált magyarokat, hogy pénzt gyűjtsenek, élelmiszert és orvosságot küldjenek egykori hazájuk fiainak és lányainak. Emellett igazi kultúrember volt, segítette a színészeket, saját páholya volt az Operaházban. Csináltatott egy csodálatos síremléket a szüleinek, amelyet Mattioni Eszter képzőművész hímesköve díszít, és amely ma is ott áll a Fiumei Úti Sírkertben.

Marék Veronika és a gesztenyebaba, Kippkopp (fotó: Kaunitz Miklós)

Visszatérve a számvetésre, van egy mesém a Kippkopp és a többiek című könyvemben, amely az idősek problémáiról, például a feledékenységről szól. Ebben van egy öreg, torzonborz, állandóan zsörtölődő mókus, aki nem találja az odút, amelybe összegyűjtötte a télire szánt diókat. Kippkoppék bújócskáznak, amikor véletlenül rátalálnak az idős mókus élelmiszer-raktárára, de kiderül, hogy abban bizony minden termés megromlott, megpenészedett. A gesztenyegyerekek kitisztítják az odút, és megtöltik friss diókkal. Csak ezt követően szólnak a házsártos mókusnak, hogy megtalálták a raktárát. Nagy örömöt szereztek neki!

Jó érzés töltene el, ha tudnám, hogy a meséimnek köszönhetően a gyerekek kicsit jobban odafigyelnek egymásra, az idősekre, és segítenek mindenkinek, amikor szükségük van rá.

*Az interjú létrejöttét a Libri támogatta.

Nyitókép: Marék Veronika (fotó: Kaunitz Miklós)

Lásd még:

Visky András: „Nagy beszélgetésdeficites korban élünk” – Interjú a Libri-díj „Az év határon túl legnépszerűbb könyve” kategóriájának nyertesével

Átadták a megújult Libri irodalmi díjakat – A korábbinál jóval több, összesen tizenkét kategóriában hirdették ki a nyerteseket