„A magánszínházak múltja ezer évre tekint vissza”

Hasonlóan a független színházakhoz, a magánszínházak sem látják rózsásan a jövőt, s bár ők lényegesen kevésbé függenek az állami támogatásoktól, a tao megvonása, a rezsiválság, az infláció őket is ugyanúgy sújtja. Jegyáraik magasabbak, műsorpolitikájuk más, de rendkívül érzékenyen kell reagálniuk a mindenkori társadalmi helyzetre, közhangulatra, nézői potenciálra. Színházi vezetőket kérdeztünk arról, milyen válaszokat adnak a kihívásokra, illetve arról, hogyan látják a magánszínházak palettán betöltött szerepét.

Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője nem látja pozitívan a jövőt, szerinte a közelmúlt csapásai, a Covid, a rezsiválság, az infláció és a háború miatt az egész színházi világ léte kérdőjeleződött meg. „Most mindenfajta politikai felállástól eltekintve: a kultúrára fordítandó össze iszonyatos mértékben csökkent. A tao teljesen átment a sportba, ez nagyon sok milliárdot jelent, ezen felül az államilag finanszírozott keret is lényegesen szűkebb, miközben a színház, működésénél fogva, rendkívül rezsi- és költségigényes. Ráadásul az infláció sokkal jobban érintette a színházi szakmát, mint a többit. A 2018-as évhez képest például a díszletek ára megháromszorozódott, hiszen építőipari és faipari árakkal kell számolnunk.”

Orlaiék korábban is csak minimális mértékben pályáztak közpénzre (ez egyfajta krédójuk is, a lehetőséget meghagyják az állami fenntartású színházaknak), ma már viszont, így, hogy gyakorlatilag megszűnt a taopótló többlettámogatás is, egyáltalán nem pályáznak. Jelenleg leginkább a jegybevételből és a vidéki előadások értékesítéséből élnek. „Szponzoráció ma már egyáltalán nincs, maximum reklám- és médiabarterek” – mondja Orlai, aki szerint ma magán- és nem magán intézménynek egyaránt azzal kell együtt élnie, hogy nagyobb a kínálat, mint a kereslet a színházi világban,  és  ezzel összefüggésben jelentősen emelkednek a marketing és a kommunikáció költségei.

A rezsi és infláció sújtotta helyzetben lényegesen kevesebb bemutatót tartanak, mint korábban, s az új produkciókat, amiket régebben négyszer-ötször játszottak havonta, most legfeljebb háromszor tűzik műsorra. Így aztán egy-egy előadás hamarabb kifut, és kisebb az összelőadásszám is.

Hernádi Judit és Kern András a Hitted volna? című darabban (forrás: az Orlai Produkciós Iroda Facebook-oldala)

„Egy-egy darab bemutatása általában az ötvenedik, hatvanadik előadás után térül meg, és jelen tendenciák szerint több előadásunk sokkal nehezebben, lassabban vagy egyáltalán nem éri el ezt a szériát, így nem is hozza be a ráfordított pénzt. Vagyis nem termeli vissza a beruházás összegét, nem termel nyereséget, amiből új bemutatókat lehetne létrehozni. A nézők a Covid után még nem teljes mértékben tértek vissza, az általános anyagi helyzet súlyosbodása miatt pedig számos néző, aki korábban havonta négyszer-ötször is elment színházba, most csak kétszer tud menni” – taglalja a helyzetet Orlai Tibor, aki szerint az állapotok megváltozása azt is eredményezi, hogy a jövőben kisebb lesz az olló az állami és a magánszínházban dolgozó színészek díjazása, fizetése között, míg korábban ez egyértelműen a magánszínházak javára dőlt el.

Az is az újabb nehézségekre adott válasz, hogy most már a vidéki nagyszínpadokra is inkább csak néhányszereplős kamara-előadásokat hívnak, mert ezek összköltsége kisebb, a fuvarköltségek így alacsonyabbak, és így fér bele a meghívó partnereknek anyagilag. A műsorpolitika is változott némileg, az arányok eltolódtak. Régebben évente két-három úgynevezett rétegprodukcióra, művészszínházi bemutatóra volt lehetőség, most évente egy ilyen van. Természetesen a többi bemutató sem pusztán szórakoztató színházi jellegű, mindig komoly társadalmi problémát feszeget, de „fogyasztóbarátabb” formában.

Orlai úgy látja, a jövőben minden színháznak meg kell szüntetnie a párhuzamos munkafolyamatokat: ahogy ez már jó ideje elkezdődött a magánszínházaknál, a teljes színházi szcénában el kell indulnia egy gyors működésoptimalizálásnak, beleértve az adminisztratív területet is. Például sehol sem fog fennmaradni, hogy a nagyszínpadot vegyék igénybe egy hathetes próbafolyamat idejére, ez ugyanis energiában, világításban, munkaszervezésben, kiszolgálóapparátus-igényben horribilis összeg. Ők a próbákat általában a Jurányi egyik termében tartják, s csak az utolsó héten veszik igénybe színpadot és annak technikai lehetőségeit. Nagyon sok színházban a fogyó kellékeket, például az étkezéshez, iváshoz kapcsolódó „eszközöket” minimalizálják vagy elhagyják, hisz' az élelmiszer-infláció is óriási.

Keresztes Tamás az Egy őrült naplója című darabban (fotó: Takács Attila)

A producer a jövőt a budapesti vagy akár fővárosi és vidéki színházak között létrejövő koprodukciókban látja. Ezzel a formával már korábban is éltek, például a Katona József Színházzal közösen létrehozott A borbély és az Egy őrült naplója esetében. A koprodukcióknál ugyanis a létrehozás költségein és a logisztikán közösen osztoznak a színházak, igaz, a bevételen is, a ráfordított tőke arányában.

Puskás Tamás, a Centrál Színház igazgatója abból a perspektívából közelít, hogy a magánszínházak ezer éve léteznek és virágoznak, míg a teátrumok állami fenntartása csak néhány évtized hozadéka, a szocializmus nóvuma. A magánszínházak szerepe ma épp az lehet, hogy megpróbálják életben tartani azt a kapcsolatot, ami a színház és a nézők között mindig is fennállt. Shakespeare, Molière, Lope de Vega magánszínházat csinált. Képesek voltak felébreszteni a néző szerelmét, ugyanakkor olyat kínáltak, amit el is tudtak adni. „Nem csupán a XX. század elejére volt jellemző a magánszínházi működés. A színész, miként a bognár vagy a cipész, a munkáját adja el a piacon, és abból próbál élni. A szándék, hogy valaki a művészetéből akar megélni, nem jelenti azt, hogy ne készítene remekműveket –  legyen szó bármilyen művészeti ágról, színházról, zenéről vagy festészetről –, éppen ellenkezőleg.”

2012-ben, a színházi tao bevezetésekor – ami kvázi piaci helyzetet biztosított, hiszen minél többet forgalmazott egy színház, annál többet kapott tao formájában –, felpörögtek a magánszínházak, amit a Játékszín, a Turay Ida Színház, a Rózsavölgyi Szalon, a Hatszín Teátrum példája is mutat. Ennek azonban 2018 óta vége. „Jelenleg a Centrálban egyötöd-négyötöd arányban oszlik meg az állami támogatás és a jegybevétel, sőt a színházjegy áfatartalmával és a bérleti díjjal többet fizetünk vissza, mint amennyit kapunk: nettó befizetők vagyunk” – tájékoztat Puskás Tamás.

Szerinte addig, amíg a színházak zömmel állami támogatásúak maradnak, nem lesznek szponzorok, mert senki nem akar másod- vagy harmadfenntartó lenni. Hiába adna valaki néhány tíz milliót, az a sok százhoz képest elenyésző  – ki akarna így támogatni? Ami pedig a művészi koncepció és a piaci működés egy fedél alá hozását illeti, azt mondja, ha művészetnek az önkifejezést tekintjük, akkor a magánszínházak folyamatosan kompromisszumkötésre kényszerülnek, de ez nem zárja ki, hogy magas színvonalú produkciókat hozzanak létre, gondoljunk csak a My fair ladyre vagy a Network című előadásra. „Nem gondolom, hogy ezek elmaradnának a legmagasabb budapesti »művészszínházi« teljesítménytől.”

Alföldi Róbert a Network című darabban (forrás: A Centrál Színház Facebook-oldala)

Az igazgató sokat jár színházba, és a teljes budapesti szakmát konkurenciának tekinti,. „1970-ben, amikor megalakult a 25. Színház, azért kapta ezt a nevet, mert Magyarországon akkor ez volt a 25. színház. Ma csak a hatodik kerületben huszonöt olyan játszóhely van, amely a néző figyelmét kéri. Nem is tudom, mi kell ahhoz, hogy estéről estére telt házat tudjunk produkálni: mázli, tehetség vagy ezek együtt.” A Covid, a rezsiválság, az infláció és a taomegvonás közül az utóbbit tartja a legdurvábbnak, hisz' amíg létezett a tao, volt olyan év, amikor a Centrál bevétele ugyanannyi volt, mint a Katona József Színházé, csak a piaci és az állami összetételt tekintve fordított arányban.

Ami a nézői zsebek üresedését illeti, Puskás megjegyzi, tavasszal sajnos már az utolsó pillanatban keltek el a jegyek, míg korábban rendre egy hónappal az előadás előtt elfogyott az összes. De ők szerencsére még mindig telt házzal mennek esténként.

Fotó: Juhász G. Tamás

Bank Tamás, a Játékszín igazgatója az Art is Businessnek adott korábbi interjújában elmondta, szintén nagyrészt a jegybevételből él a színházuk, de persze számítanak az állami támogatásra. Szponzoráció náluk is csak barterben működik, olyan szponzor ma már nincs, aki pénzt adna. „Ahogy minden magánszínház ma Magyarországon, mi is kapunk állami segítséget, de ez az összeg az összköltségvetésünknek mindössze húsz-harminc százalékát teszi ki. Viszont nagyon fontos, mert a villany- és a gázszámlánk is a tízszeresére emelkedett, ezt már nem lehet kikalkulálni jegyárakból, hiszen ehhez ötvenezer forintos jegyeket kéne árulnunk. Az állami támogatást most is várjuk, mert ha nem kapunk, a színház bajba kerül. Bizonytalansági faktor mindig van a támogatásban.”

Bank Tamás nem tekinti konkurenciának a többi magánszínházat. „Nem baj, ha jó előadások mennek a Centrálban vagy Orlainál, támogatnunk kell egymást. Ne ellenségek legyünk, hanem barátok, és segítsük egymást! Budapest elbír ennyi magánszínházat, és mindegyik tud telt házat produkálni.”

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Tompos Kátya és Alföldi Róbert a My Fair Lady című darabban (fotó: Gordon Eszter)