„A magyar művészetre országimázst lehetne építeni”

Első ránézésre átlagos művészettörténész. A személyisége akkor vesz száznyolcvan fokos fordulatot, amikor egy magyar műalkotás nyomába ered a világ valamely eldugott vagy nagyon is központi szegletébe. Ilyenkor sokszor érzi úgy, hogy az élete olyan, mint egy kalandregény, ő pedig Indiana Jones és Sherlock Holmes sajátos keveréke. Aprólékos és kitartó munkával több száz műtárgyat talált meg, köztük a számára talán legkedvesebb Berény Róbert korai munkáit, amelyekből néhány grafikát meg is vásárolt. Igaz, emiatt kénytelen volt eladni az Alfa Romeóját. Barki Gergely, a „képvadász” művészettörténész azt szeretné, ha a magyar festészet világszerte ismert lenne, energiáit ennek a nagyívű víziónak a szolgálatába állította.

Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című festménye, Csáky József Női figura című terrakottaszobra – azokról a műtárgyakról híres, amelyeket megtalált. De mi a helyzet azokkal, amelyeknek nyomát vesztette?

Minden nap eszembe jutnak. A szűkebb jegyzékemben tíz alkotás szerepel, amelyeknek mindenképpen szeretnék a nyomára bukkanni. A lista folyamatosan változik, például attól függően, hogy mi kerül elő.

Tizenöt éve foglalkozom a magyar kubizmussal. 2021-ben a párizsi Magyar Intézetben rendeztem kiállítást WANTED / LOST & FOUND – Az elveszett magyar kubizmus nyomában címmel. Párizs a XX. század elején a világ minden tájáról vonzotta az avantgárd művészeket, köztük a magyar alkotókat: Bossányi Ervin, Dénes Valéria, Farkas István, Galimberti Sándor, Késmárky Árpád, Kóródy Elemér, Réth Alfréd, Szobotka Imre, festőket, valamint Csáky József és Miklós Gusztáv szobrászokat. Utóbbi csak később lett szobrász, kubistaként még egyértelműen festő volt. A tárlat célja az eredeti művek bemutatásán túl az eltűnt műkincsek felkutatása volt. Két katalógus készült, a kisebbik borítójára a leginkább megtalálni vágyott mű reprodukcióját, Szobotka Imre 1914-es A Muzsikus című festményét tettem. Arra csak később jöttem rá, hogy ez valószínűleg önarckép. Szobotkát az I. világháború kitörésének híre Franciaországban érte. Az ellenséges államok polgárait, így őt is felszólították, hogy huszonnégy órán belül hagyja el az országot, mégis inkább a kivárásra játszott. 1915-ben a saint-brieuc-i internálótáborba vitték. Ott már csak a zene és az irodalom tartotta benne a lelket. Saját kezűleg készített magának hangszert, egy tárogatót, azon játszott. A szóban forgó kép hollétéről az 1970-es évek óta semmit nem lehetett tudni. Idén ősszel felhívtak a New York-i Christie’s aukciósházból, hogy megvan Szobotka festménye. Ha innék alkoholt, pezsgőt bontottam volna.

Szobotka Imre: A Muzsikus, 1914, olaj, vászon, 54.2 x 45.7 cm (forrás: Barki Gergely)

Mi volt az eufória utáni első lépése?

A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójával, dr. Baán Lászlóval átbeszéltük a mű jelentőségét, biztosítottam róla, hogy valóban múzeumi rangú műtárgy került elő. Szobotka alkotása végül az aukció nyitóképeként került kalapács alá, és rekordáron, aukciós jutalékkal együtt 228 ezer dollárért kelt el. Sajnos a múzeum az aukciósház hibájából, egy végzetes malőr miatt lemaradt a licitről, így nem került a gyűjteményébe. Néhány héttel az árverést követően Szobotka ugyanabban az időben festett műve (Kubista csendélet, 1912-1913) bukkant fel a Kieselbach Galéria aukcióján. Arról a festményről már nem csúszott le a Nemzeti Galéria.

Van pozitív történetem is. 2011-ben a Szépművészeti Múzeum Nyolcak kiállítását szerveztem éppen, amikor egy este nem tudtam elaludni, és különböző ausztrál művészeti katalógusokat nézegettem. Tudtam, hogy az 1939-ben, a zsidóüldözések elől Ausztráliába menekült Orbán Dezsőnek volt egy nagy méretű fekvő női aktja. Szerettem volna megtalálni. Idővel felfigyeltem arra, hogy az egyik brosúrában szerepel a kép tulajdonosának neve, amely magyarosan csengett: Senes. A telefonkönyvben összesen négy ilyen név szerepelt. Felhívtam őket, és kiderült, hogy mindegyiküknél volt magyar kép, de egyik sem a keresett festmény. Végül eljutottam Orbán alkotásának tulajdonosához is. Közben megismerkedtem az utolsó élő hozzátartozójával, a menyével. Nála szálltam meg Sidney-ben. Közösen mentünk el Senes úrhoz megtekinteni a festményt. A Nagy akt mintegy százszor száznegyven centiméteres. Orbán Dezső egy BBC-interjúban élete egyik legjobb alkotásának nevezte, ezért is vitte magával Ausztráliába. Eredetileg a Nyolcak 1912-es kiállítására készült, modellje feltehetően Lesznai Anna író volt. A képet Orbántól megvásárló házaspár az összes ingóságával együtt eladta a házát, Senes így jutott a festményhez. Végül sikerült tőle megvenni, a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programjának köszönhetően a bank gyűjteményét gazdagítja.

Hozzáteszem, nem gondolom, hogy minden magyar kötődésű képnek hazai közgyűjteményben lenne a helye. A magyar művészet kiválóságát szélesebb körben lehet ismertebbé tenni, ha az alkotások nagy presztízsű, nemzetközi tekintélyű múzeumok állandó kiállításain szerepelnek. Erre talán a legjobb példa a francia Musée d'Orsay, ahol több festmény is látható Rippl-Rónai Józseftől, és a The Art Institute of Chicago, ahol a Karcsú nő vázával című képe valósággal uralja a teret.

Orbán Dezső: Nagy akt, 1911 körül, olaj, vászon, 90 x 140 cm (forrás: Barki Gergely)

Beszéljünk a szakmai kihívásokról! A műkereskedelem ingoványos talaj, sok kép cserél gazdát titokban. A kereskedők – akik körében több a műtárgyvadász, mint az elméleti szakemberek között – sokszor a művészettörténészek ellen dolgoznak.

A műkereskedelem mindig ilyen volt, hiszen – hogy csak egy okot mondjak – hihetetlenül nagy összegek cserélnek gazdát. Ugyanakkor fontos kiemelnem, hogy a jelentősebb műalkotások esetében a műkereskedelem résztvevői is abban érdekeltek, hogy a tárgyak előkerüljenek és láthassa azokat a szélesebb nyilvánosság – minden gyűjtő szereti, ha a képei kiállításokon szerepelnek. Ráadásul a magyar galériák és aukciósházak munkájának is köszönhető, hogy az elmúlt két évtizedben megváltozott például a magyar modernizmusról alkotott vélemény. Ebben az időszakban sok kép előkerült, csak én magam több száz képet találtam meg, köztük Berény Róbert és Czóbel Béla korai munkáit, amelyeket addig alig ismertük, de a magyar kubizmus kutatása során is sok-sok tucatnyi korábban ismeretlen vagy elveszettnek hitt mű nyomára bukkantam.

És szerencsére sorra kerülnek elő kvalitásos alkotások a műtárgypiacon is. Persze van, hogy rossz hírekkel szembesülök. Czóbel legerősebb fauve-os* periódusában készült képe, amely a már említett toplistámon is szerepel, a Moulin de la Galette című festménye. 1907-1908 körül készült. Akkor lefényképezte egy amerikai újságíró, és azóta lappang. Pár évvel ezelőtt meghívott Matisse dédunokája a festő egykori otthonába, Issy-les-Moulineaux-ba. Olvasta néhány írásomat, és felajánlotta, hogy kutassak náluk az archívumban. Az egyik levélben, amit a híres mecénás, Gertrude Stein testvére, Michael írt Matisse-nak, az állt, hogy járt nála Czóbel a szintén festőművész feleségével és az elbűvölő kislányukkal, Lisával. Állítólag Czóbel mesélte neki, hogy mivel nem nagyon ment a festés, elégette minden vásznát. Kétkedve fogadtam, de hát mégis csak Michael Stein mesélte a történetet. A közelmúltban előkerült Czóbel 1922-1923 körül festett Német kisváros című fantasztikus tájképe, ezért újra beleástam magam az életművébe. Találtam egy korabeli cikket egy német újságban. Ebben a szerző konkrétan megnevezi a Moulin de la Galette-et, majd hozzáteszi, hogy a művész megsemmisítette. Egy világ omlott össze bennem. Talán le kell mondanom róla.

Czóbel Béla: Moulin de la Galette, 1907-1908 körül, lappang (forrás: Barki Gergely)

Visszatérve a műkereskedelemre, Magyarországon kevésbé követhető nyomon a képek mozgása, mint például Franciaországban. Éppen Robert Delaunay francia festő, az orfizmus [a kubizmus egyik ága – T. O.] vezéralakja kapcsán kutatok francia kollégákkal. Olvasták a Kajdi Csabánál megtalált Csáky József-szobor történetét, amelyben írok Kajdi dédnagymamájáról, Berger Júliáról is, aki a múlt század első felében galériát vezetett Párizsban. Kiderült, hogy több Delaunay-képe is volt, köztük az, amit éppen keresnek.

És akkor már ne menjünk el Berthe Weill műkereskedő mellett sem, aki – első nőként – 1901-ben nyitott galériát Párizsban, a Pigalle negyedben. Idén októberben nyílt a róla szóló kiállítás a Musée de l'Orangerie-ben. Olyan híres művészek állítottak ki nála még a pályájuk elején, mint Henri Matisse, Amedeo Modigliani, Pablo Picasso, de Czóbel Béla és Réth Alfréd is. A francia művészettörténészek leírják azt is, hogy ki volt a második galerista nő, de nem Berger Júliát nevezik meg, pedig ő volt, csak nem tudnak róla… 

A legmeghatározóbb kutatási trend – különösen a német nyelvterületen – a proveniencia, vagyis a műtárgyak származása, eredete. Ezek pedig nem egy esetben restitúciós, azaz az elveszett örökségünk visszaszerzésével, az eredeti állapot visszaállításával kapcsolatos kérdéseket is felvetnek. Mondok egy példát. A náci rezsim 1937-től kezdődően több száz modern műalkotást – például Henri Matisse, Pablo Picasso és Vincent van Gogh képeit, valamint a német expresszionisták munkáit – kobozott el német múzeumoktól és zsidó gyűjtőktől, galériásoktól. Közülük sokat kiállítottak a müncheni Entartete Kunst (Elfajzott művészet) című tárlaton. Néhányat megsemmisítettek, azonban a legértékesebb művek nagy részét eladták, hogy finanszírozni tudják a háborút. A műtárgyak egy része eltűnt, és csak néhány bukkant fel az évtizedek során. Egyes magángyűjteményekből származó művek visszakerültek a tulajdonosukhoz, de ami igazán érdekes: számos európai és amerikai múzeumban a mai napig vannak nácik által lefoglalt műtárgyak. Hogy kerültek hozzájuk? Úgy, hogy ezek az intézmények vásároltak a náciktól a háború alatt, tehát fűtötték a hadi gépezetet, miközben persze megmentették az alkotásokat.

Amikor a szentendrei Czóbel Múzeumban dolgoztam, találtam a németországi Buchheim Museumban négy olyan Czóbel-művet, amelyek esetében szintén kérdéses a provenienca. A múzeum alapítója Lothar-Günther Buchheim német író volt, aki a náci időkben háborús újságíróként tevékenykedett, haditudósítóként is dolgozott. A legismertebb műve az 1973-as háborúellenes regénye, a Das Boot (A hajó), amelyből 1981-ben Oscar-díjra jelölt filmet is készítettek.

Kieselbach Tamás egyszer azt mondta nekem: mindig is nehéz volt megértenie, hogy a művészettörténészek nagy része miért nem megy kép közelébe. Szerinte ez így volt a szocializmusban is. Mint mesélte, a kedves, tehetséges művészettörténészek bementek a múzeumba, megitták a kávéjukat, azután kicsit kutattak. Az ambíció sem igazán vert gyökeret, hogy a nemzet nagy történeteit, kiugró művészi teljesítményeit megfelelő rangon bemutassák külföldön, idegen nyelven, reprezentatív kiadványokban és kiállításokon.

Részben egyet kell értenem Kieselbachhal. Annyival egészíteném ki, hogy az országban minden tekintetben érezhető a lelkesedés csökkenése. Tisztelet a kivételeknek, de nagyon hiányzik az elhivatottság. A magyar művészettörténészeknek sokkal többet kellene külföldi múzeumi kiállításokra járniuk, előadásokat hallgatniuk, jobban meg kellene ismerniük a nemzetközi trendeket. A szakmai kapcsolatokat is intenzívebben és koordináltabban kellene kiépíteni. Ez igen költséges és időigényes elfoglaltság. Megengedő vagyok, mert a többség éhbérért dolgozik, és ez sem változott sokat az elmúlt harminc évben.

Csáky József: Női figura, 1920, színezett terrakotta, magasság: 36 cm (forrás: Barki Gergely)

Ön miből finanszírozza az utazásokat, a kutatásokkal járó kiadásokat?

Több lábon állok. Egyrészt jelenleg félállásban a Nemzeti Galériában dolgozom. Másrészt jó kapcsolatokat alakítottam ki gyűjtőkkel és műkereskedelmi galériákkal is. Velük – adott esetben – dolgozom is, megbízásokat teljesítek, képeket keresek, és szakmai cikkeket publikálok. Ezt néhány szaktársam igencsak ördögtől valónak gondolja. Pedig a világ legtöbb országában bevett gyakorlat, hogy a múzeumi és a művészeti kereskedelmi szcéna összedolgozik. Például a New York-i Metropolitan Museum of Art egykori vezető kurátora párhuzamosan Leonard A. Lauder amerikai milliárdos, filantróp és műgyűjtő személyes művészeti tanácsadója és gyűjteményének kurátora volt Lauder haláláig. Vele kapcsolatban a legfrissebb hír, ami sokat elárul a gyűjteményéről is, hogy 2025 novemberében a Sotheby’s New York-i árverésén rekordáron, 236,4 millió dollárért, vagyis 78 milliárd forintért kelt el a kollekciójába tartozó Elisabeth Lederer portréja, Gustav Klimt képe. Ezzel Klimt festménye lett a legdrágábban elárverezett modern művészeti alkotás.

A szakmának és a műkereskedelemnek közös az érdeke, együtt kellene működnünk, ehelyett a szakma lenézi azokat, akik szoros kapcsolatot tartanak a galériákkal. A magyar múzeumi művészettörténészek közül kevesen és kevésbé szisztematikusan kutatnak képek után. Ez alkati kérdés is. Én műtárgyakkal kelek és fekszem. Megszállott vagyok. A szakmám sok lemondással is jár. Szerencsés vagyok, mert a feleségem nemhogy megérti a szenvedélyemet, de még támogat is.

Nincs oka arra, hogy féltse? Soha nem került veszélyes helyzetbe?

Az Ausztrál Nemzeti Galériában állították ki Orbán Dezső legnagyobb méretű csendéletét (Nagy csendélet, 1911), amelyet az egyik legkomolyabb festménynek tartok a Nyolcaktól. A magyar nagykövet segített abban, hogy megnézhessem a képet. A szállásom a konzulátuson volt, a városon kívül, a múzeum pedig a fővárosban, Canberrában. Mivel sokáig terveztem kutatni, úgy gondoltam, jó ötlet hazaküldeni a sofőrt. Igen ám, de miután végeztem, gyorsan szembesültem azzal, hogy a koromsötét sivatag, amelyen keresztül kellett haladnom a szállásomig, nem a legjobb hely, ha életben szeretnék maradni. Tudtam, hogy Ausztráliában élnek a világ talán legveszélyesebb állatai, ráadásul a GPS-em sem működött, eltévedtem. Végül több mint tíz kilométert gyalogoltam a lakatlan pusztaságban, de megúsztam. Ennél veszélyesebb kalandban nem volt részem. Viszont hallottam olyan híreket, amelyek szerint életveszélyesen megfenyegettek egy magyar művészettörténészt, mert egy képről azt állította, hogy hamis.

Orbán Dezső Nagy csendélet (1911, olaj, vászon) című festménye előtt, Magyarország akkori ausztráliai nagykövetével, Csaba Gáborral, az Ausztrál Nemzeti Galéria raktárában 2010-ben (forrás: Barki Gergely)

Úgy tudom, Magyarországon a nemzetközi műkereskedelemben példátlan mennyiségben, üzletszerűen, nagy műhelyekben gyártottak és gyártanak hamisítványokat.

A világ minden táján hamisítják a műtárgyakat, de az, ami Magyarországon folyik, egyre aggasztóbb. Itt még egészen alacsony összegekért is csalnak az elkövetők, mindent hamisítanak. Elég csak körülnézni az Ecseri Piacon és az online adok-veszek fórumokon. Vannak olyan magángyűjtemények is, amelyek tele vannak hamis képekkel. Néhány kiváló minőségű hamisítvány a nagy nemzetközi aukciósházak – így a Sotheby’s és a Christie’s – kínálatába is bekerült. Jó esetben még az árverések előtt kiderül a turpisság… Régi vásznat nem nehéz szerezni, csak egy korabeli festményt kell vásárolni, majd azt letisztítani, vagy akár csak elég ráfesteni az eredeti képre. A kiállítási etikett hamisítása nehezebb. Volt már előttem olyan kép, amely éppen attól vált gyanússá, hogy tele volt az eredetét igazoló vinyettákkal. A közelmúltban kaptam egy értesítést arról, hogy Milánóban előkerült egy Scheiber Hugó-önarckép. Miután elküldték a fotóját, könnyen megállapítottam róla, hogy nem eredeti. Tudtommal mégis elindítják az aukción, és feltételezhetően egy magyar gyűjtő boldogan fogja megvásárolni.

Ami igazán aggodalomra ad okot: egyik-másik hamisítónak kifejezetten pontos a művészettörténeti tudása, olyan információ birtokában van, amelyekkel egy mezei bűnöző nem rendelkezhet.

Előfordult, hogy önt is megtévesztették?

Nincs tévedhetetlen művészettörténész. Sajnos a gazemberek mindig néhány lépéssel előttünk járnak. Volt egy kép, amelyről szakvéleményt kellett volna mondanom. Teljesen eredetinek tűnt, de szerencsére még időben sikerült kiderítenem, hogy nem az. Ha akár csak egy kis bizonytalanság is van a dologban, akkor – tapasztalataim szerint – a műtárgy hamis. Sokszor még a szakmán belül is felmerül a kérdés, hogy egy adott képet ki festett. A Nemzeti Galériában 2024 végén rendeztem A Galimbertik, Galimberti Sándor (1883–1915) és Dénes Valéria (1877–1915) életmű-kiállítását, amelyet hosszas kutatómunka előzött meg. Ebben együttműködtem a múzeumhoz tartozó Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ Diagnosztikai Osztályával is, a két életmű teljes egésze alapos technikai vizsgálaton esett át. Számos attribúciós kérdés is felmerült, például kiderítettem, hogy a kép, amelyről addig azt hittük, hogy Galimberti Sándor Amszterdam című alkotása, valójában Dénes Valéria Holland kikötő című festménye. De más művek szerzőségét is átírtam, és az új megállapításaimat igazolták a mérések is.  Felborítottuk a szakmai konszenzust.

Dénes Valéria: Holland kikötő, 1915, olaj, vászon, 94,2 x 94,2 cm (forrás: Barki Gergely)

A Galimberti-kiállításhoz kapcsolódik egy másik tanulságos történetem is. Galimberti és Dénes képei mellé szerettem volna – egyfajta analógiaként – más alkotóktól is festményeket elhelyezni. Az egyik ilyen művész Fernand Léger francia festő volt, akinek a munkássága hathatott a Galimberti házaspárra. Léger egyik képét elhozni egy francia múzeumból jelentős összegbe került volna a Nemzeti Galériának. Ott álltam, hogy mégis honnan szerezzek egy Léger-képet. Eszembe jutott, hogy húsz évvel ezelőtt láttam egy alkotását a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum állandó kiállításán. Elővettem az akkor készült fotóimat, és rájöttem, hogy noha a képen szerepel az aláírása, mégsem lehet Léger munkája. Miután elutaztam a nógrádi városba, arra is rájöttem, hogy az alkotás Réth Alfrédtól származhat. Összevetettem más Réth-képekkel, és igyekeztem hasonlóságokat keresni. A legizgalmasabb felfedezésem azután következett, hogy kölcsönkértem Réth egy másik festményét egy magángyűjtőtől. Már javában készültünk a Galimberti-kiállítás megnyitójára, amikor megfordítottam a két képet, és egyszer csak azt láttam, hogy mindkettőn, nagyjából ugyanott szerepel egy-egy számhalmaz, azaz titokzatos matematikai képletek, ugyanazzal a színnel és írásmintával. Nem pusztán a stíluskritikai vizsgálat működött tehát, hanem sikerült találni olyan bizonyítékot, ami szintén az azonos kezűségre utal. Tehát valaki, valamikor az eredeti Réth-alkotásra ráhamisította Léger szignóját.

Réth Alfréd: Házak, tetők, 1912 körül, olaj, vászon, 51,5 x 74,5 cm (jelezve: F. Léger, utólagos, hamis szignó, korábbi jelzés nyomai j.l., Dornyay Béla Múzeum, Salgótarján; forrás: Barki Gergely)

2024-től  a művészettörténet mint önálló tantárgy kikerült az alaptantervből, érettségizni sem lehet belőle. Ez is próbatétel a szakma számára.

Magyarországon a képzőművészeti műveltség, sőt, egyáltalán a vizuális kultúra rendkívül hiányos. Egyszerűen nem tanultuk meg, hogyan kell képeket nézni. A francia és az olasz városokban szembe jön az emberrel a művészet. Ezekben a nyugati országokban a hétköznapok része a kultúrával kapcsolatos párbeszéd. A franciák alapvetően két esetben állnak sorba: finom pékáruért és egy jó kiállításért. Párizsban még a kisebb múzeumoknál is kígyóznak a sorok. Kultúrára áldozni egyszerre kötelező és sikkes dolog. Itthon csak egy szűk réteg jár kulturális intézményekbe. Pontosan tudom, hogy vannak, akiknek ezek a programok nem férnek bele a szűkös anyagi keretükbe. Ráadásul – ez sokaknak nem fog tetszeni – gyakran nem is színvonalasak a magyar kiállítások. Nem elég izgalmasak. A száraz, unalmas tárlatvezetések is sok esetben elkedvetlenítik a látogatókat. Különösen nagy a gond vidéken, ahol lasszóval kell közönséget fogni.

A politikusok azt gondolják, a művészettörténet nem hasznos. Pedig egy nemzet nagyságát az is mutatja, hogy mennyire erős a művészete, a művészeti tudata… A magyar művészetre országimázst lehetne építeni. Ahogy sokan érdeklődnek az épített örökségünk iránt, ugyanúgy lehetne például a képzőművészetre is alapozni. Ha központilag támogatottabb lenne a kultúra, nem csak egy-egy intézmény, akkor olyan, kulturálisan képzett generáció nőhetne fel, amely izgalmasabb, élhetőbb, vidámabb országot építene. A művészet gyógyszer.

Azt is fontos megjegyeznem, hogy itthon a szocializmus évtizedei alatt nem volt műkereskedelem. Nyugaton a kánont a galériák és gyűjtőik teremtették. Kubizmus nincs Daniel-Henry Kahnweiler és Léonce Rosenberg nélkül. Gertrude Stein Rue de Fleurus 27. alatti lakása a párizsi művészeti élet egyik központja volt, Braque, Derain és Picasso is rendszeresen látogatta, no és persze a magyarok közül is sokan.

Például Czóbel Béla, akit az amerikai műgyűjtő „hevesebbnek” talált Matisse-nál.

Igen. Gertrude Stein Alice B. Toklas önéletrajza című könyvében ír egy tagba szakadt magyarról is, akivel egy spanyol étteremben találkozott. Nem nevesíti, de hosszas kutatás után kiderítettem, hogy ő csak Perlrott Csaba Vilmos lehetett. Amikor a The Metropolitan Museum of Art The Steins Collect: Matisse, Picasso and the Parisian Avant-Garde (A Stein család gyűjteménye: Matisse, Picasso és a párizsi avantgárd) címmel kiállítást rendezett Steinékről, rajtam keresztül kölcsönöztek is aktokat Perlrottól. Éppen előtte bizonyítottam be ugyanis a szóban forgó festményekről, hogy Matisse műtermében készültek. Maga a bizonyítás is nagyon izgalmas volt, de ez már egy másik történet…

Beszélhetünk az utóbbi évek talán legsikeresebb francia tárlatáról is, a párizsi Fondation Louis-Vuitton művészeti múzeumban rendezett The Morozov Collection. Icons of Modern Art (A Morozov-kollekció. A modern művészet ikonjai) című kiállításról. Ezt több mint egymillióan látták. Ahogy a Scsukin-gyűjteményt is, amelyet 2016 októberétől 2017 márciusáig tekinthettek meg a Louis Vuitton Alapítvány szervezte kiállításon. Mihail és Ivan Morozov és Szergej Scsukin gazdag nagyiparos és művészetbarát volt. A francia impresszionista, posztimpresszionista és modern festészet kiválóságainak – Paul Cézanne, Paul Gauguin, Henri Matisse és Pablo Picasso – műveit gyűjtötték. Tehát a kánon a múlt században sem a múzeumokban dőlt el.

A Wanted / Lost & Found. Az elveszett és megtalált magyar kubizmus című kiállítás enteriőrje a párizsi Magyar Kulturális Intézetben 2021-ben (forrás: Barki Gergely)

Milyen a magyar festészet „arca”? Mit tudunk vele kommunikálni a világnak?

Vannak jó kezdeményezések, néhányban én is szerepet vállaltam, de ezzel együtt is lemaradásban vagyunk. Még a környező országokhoz képest is. Persze a kánonteremtés gazdasági befektetést is igényel, viszont az eredmény az egész nemzetgazdaságban jelentkezik. Bécsbe többek között azért járnak az emberek a világ különböző pontjairól, hogy kultúrát fogyasszanak. Az osztrákok elsősorban három alkotóra fókuszálnak: az expresszionista Egon Schielére és Oskar Kokoschkara, valamint a szecessziós Gustav Klimtre. Ezzel a három névvel képesek voltak nemzetközi szinten érdekessé válni.

A csehek a középkori építészetük mellett a sajátos kubizmusukkal rúgnak labdába. Tudatosan és jól építették fel a művészeti stratégiájukat. A francia után a cseh kubizmus a legismertebb a világon. Miről vagyunk híresek mi, magyarok? Jelenleg nem sok mindenről: Hantaï Simonról, Moholy-Nagy Lászlóról, Victor Vasarelyről… Csupa olyan művészről, akik Nyugaton értek fel pályájuk csúcsára. Említettem, hogy Rippl-Rónai képei megtalálhatók a Musée d'Orsay és a The Art Institute of Chicago gyűjteményében is, mégis jóval kevésbé ismerik. Az itthon kialakult kánon nem feltétlenül érvényes külföldön is. Nálunk évtizedeken keresztül Csontváry Kosztka Tivadart gondolták a nagy befutónak, és Vaszary János is igen keresett alkotó, pedig előbbi Magyarországon sem tudott életében karriert befutni, utóbbiról pedig nyugodt szívvel elmondható, hogy Franciaországban legalább tucatnyi olyan festő élt és alkotott, mint, amilyen ő volt.

Adódik tehát a feladat, hogy keressük meg a magyar művészetben azokat, akikre a nemzetközi kommunikációnkat alapozhatnánk. Ilyenek például a szecesszió bizonyos kiemelkedő alkotói, a vadak szintén, és ilyenek a magyar kubisták, arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi avantgárdhoz is több szállal kapcsolódó aktivisták – leginkább Kassák Lajos köréből – ugyancsak komoly érdeklődésre tarthatnak számot.

Nagybányát, a művésztelep fénykorát továbbra is érdekesen lehetne interpretálni, például Ferenczy Károlynak a közeli jövőben nyílik életmű-kiállítása a párizsi Petit Palais-ban.

Több mint húsz éve foglalkozik Berény Róberttel. Úgy hírlik, monográfiát is ír róla, amely meg is jelenik, pedig korábban úgy gondolta, ameddig nem találja meg a Sziluettes kompozíció című lappangó képét, és az nem kerülhet a könyv borítójára, addig nem adja ki.

Igen, azért a képért sok mindenemet odaadnám. 1911 óta nincs semmi nyoma. Noha Berény is az egyik főművének tartotta, később nem beszélt róla. A szakírók sem értették a képet, még néhány karikatúra is született róla, holott nemzetközi rangú, komplex festmény. Megkockáztatom: senki sem értette meg annyira Paul Cezanne-t, mint Berény, sőt, ezzel a művével túl is tett rajta.

Berény Róbert: Sziluettes kompozíció, 1911, lappang (forrás: Barki Gergely)

Ma már azt gondolom, a képet úgy is elő lehet csalogatni, hogy megírom a monográfiát, és az meg is jelenik. Az évtized végén nagyszabású életmű-kiállítást is szeretnék rendezni. Berény sokoldalú, sziporkázó figura volt, akinek az életművét rendkívül izgalmasan lehet tálalni. Minden korszakában voltak fontos alkotásai. A festészeten kívül zenélt, pszichoanalízíssel is foglalkozott, feltaláló volt.

A történet az ELTE művészettörténet szakán kezdődött, ahol a trecentóval szerettem volna foglalkozni. Az első szigorlat után Molnos Péter, aki évfolyamtársam volt, ma pedig a barátom, azt mondta, unja a sok régi dolgot, hallgassunk inkább valami modernet. Így kerültünk Passuth Krisztina óráira. Az avantgárdról tartott előadásai beszippantottak. Elsősorban a Nyolcak érdekeltek, amely alkotócsoportnak Berény Róbert is tagja volt. Ő gyerekkorom óta izgatott, a Csellózó nő című festményét a nagyapám könyvtárában fedeztem fel, a Corvina zsebkönyvtár-sorozatában. Az utolsó szigorlatnál Passuth Krisztina megkérdezte, miről fog szólni a diplomamunkám. Így kezdtem el komolyabban foglalkozni Berény munkásságával. Kíváncsi voltam a fauve korszakára, amit addig nem igazán kutatott senki. Miközben a szakdolgozatomat írtam, megismerkedtem a nagybátyjával, Berény Jánossal. Olyan műveket birtokolt, amelyeket addig még sehol nem publikáltak. Ő mesélte, hogy Berény lánya akkoriban költözött vissza Amerikából. Megkerestem. A falakon csak édesapja kései alkotásait láttam, de kiderült, hogy néhány korai műve is nála van – az ágyneműtartóban. Több száz fantasztikus munkája került elő, fauve festmények, akvarellek, tus- és ceruzarajzok. Ezekből akkor már el is adott néhányat, áron alul. Öt-hat rajzot én is vásároltam tőle, úgy, hogy a legjobb ajánlatát megdupláztam. Megértek annyit. Igaz, emiatt el kellett adnom az Alfa Romeómat.

Kevesen tudják, hogy a másik nagy szenvedélyem az Alfa Romeo. Jelmondatuk a cuore sportivo, azaz sportos szív – ami illik rám –, és alfás körökben elterjedt szokás, hogy integetnek egymásnak. Ez egy összetartó közösség. Az alfásoknak szívük van. Sajnos, most éppen nincs ilyen autóm, mert a család lebeszélt róla, helyette egy elektromos kocsival járok. És már az említett grafikai gyűjteményem sincs meg, a közelmúltban – kizárólag anyagi megfontolásból – eladtam. Azt azért kikötöttem, hogy egy helyre kell kerülnie és egyben kell maradnia.

A gyűjtés egykor magával ragadott, de ma már mást fontosabbnak tartok. Ötvenöt éves vagyok, tárgyak helyett élményeket szeretnék gyűjteni. Egy alkotást azért megtartottam: a Sziluettes kompozíció vázlata ott van az ágyam mellett. Egyfajta kabala, amely talán elvezet a festményhez. Ha megtalálom, a rajzot is eladom. A két alkotásnak egymás mellett van a helye. Annyit már sikerült kiderítenem, hogy – a XX. század elején alkotó modern magyar művészek, különösen Kernstok Károly és Czigány Dezső munkáit harminc évig gyűjtő – Horváth Béla művészettörténész egyik interjúalanya beszélt egy nagy méretű Berény-képről, amely valószínűleg a Sziluettes kompozíció volt. Annyit mondott, hogy utoljára egy előkelő Andrássy úti palotában látta. Szerintem 1911-ben megvásárolta valaki. Arra tippelek, hogy egy, a Nyolcak köréhez tartozó kritikus volt, de még nem jártam teljesen a végére. A listám első helyén ez a kép szerepel, sőt, az első három helyet elfoglalja. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha egyszer megtalálom…

*A „fauve” szó jelentése: vad; a fauvizmus egy művészeti irányzat, követői közé tartozott Georges Braque, André Derain,Raoul Dufy és Henri Matisse is, akik a XX. század elején a színek kifejezőbb használatára összpontosítottak.

Nyitókép: Barki Gergely (fotó: Alexandra Breznaÿ)

Lásd még:

Befektetés, szenvedély és misszió – Beszélgetés Einspach Gáborral és Jaksity Györggyel

„A művészet segít eligazodni az életben” – Interjú Barta Péter informatikai szakemberrel és műgyűjtővel

Sokszínűségre építenek – Beszélgetés Reszegi Judit műgyűjtővel és Molnár Ani galériatulajdonossal

Élményeket gyűjtenek – Beszélgetés Karvalits Ferenc műgyűjtővel és Pőcze Attilával, a Vintage Galéria tulajdonosával

Intellektuális kalandozások – Beszélgetés Dénes Andrea és Balázs Árpád műgyűjtőkkel és Valkó Margittal, a Kisterem galéria vezetőjével

Az alulértékelt művészekre vadásznak – Beszélgetés Makláry Kálmán műgyűjtő-galériatulajdonossal és Horn Péterrel, a B. Braun Magyarország vezérigazgatójával