„A művészet segít eligazodni az életben”

Alaposság és kompromisszummentesség. Jelentőségteljes tulajdonságok, amelyek fontosak számára, de a kíváncsiság és a felfedezés izgalma is meghatározó motívumok az életében – az üzleti élet, majd a műtárgyak felé is ezek terelték. Barta Péter mesélt szenvedélyről, a borkészítés élvezetéről, a technológiai fejlődés társadalomra gyakorolt hatásairól, a közösségek megtartó erejéről és arról, hova vezet, ha egy ország felelős vezetői megfeledkeznek a szüleik és a tanáraik tanításáról: mindennek, amit tesznek, következménye van.

Ha lehunyja a szemét, és elképzeli azt a műtárgyat, amely éppen jelenlegi vágyai tárgya, mit lát?

A művészeti alkotások vásárlását nem a gyűjtőszenvedélyem motiválja. A műtárgyakra fogyasztási cikkekként tekintek. Ráadásul a meglévőket sem tudom maradéktalanul élvezni, a nagy részük raktárban van.

Mikor és miért kezdett el gyűjteni?

A nagyszüleimnél és a szüleimnél is voltak – többnyire klasszikus – festmények a falakon. Apám, aki a rendszerváltásig külkereskedelemmel foglakozott és édesanyám, aki szintén a kereskedelemben dolgozott, a kétezres évek elején kezdett tudatosan gyűjteni, a kortársaikat vásárolták. Én pedig a saját generációm képzőművészeinek alkotásait kezdtem gyűjteni ugyanakkor.

A művészet segít eligazodni az életben. Nézőpontot ad egy konkrét emocionális állapothoz, de akár egy racionális, például politikai vagy gazdasági helyzethez is. Van olyan műtárgyam, amely számomra egy szerelem kialakulásáról, egy másik egy kapcsolat elvesztéséről szól. Szarka Péter festőművész Hungry Man is Angry Man – már a címében is sokatmondó – alkotása a kétezres évek elején készült, de ma is ugyanolyan aktuális.

Teljesen hagyományos általános és középiskolába jártam. Keveset tanultam a rajzról, a művészet történetéről. Talán ezért is látogattam sok kiállítást. Próbáltam megérteni a műtárgyak keletkezésének történetét, később a jelentésüket, a hatásmechanizmusukat.

Szarka Péter: Hungry Man is Angry Man – Konyha, 2002.

Emlékszik az első műtárgyra, amelyet megvásárolt?

Ha minden igaz, egy Braun András-kép volt. Braun egy időben azon dolgozott, hogy elképzelte, milyen lehet az általa nagyon szeretett művek hátoldala. Egy egész sorozatot szentelt a témának. Ebből vásároltam meg egyet: Robert Indiana amerikai művész Love című pop art képe alapján készült.

Milyennek kell lennie egy műtárgynak, hogy felkeltse az érdeklődését?

Nincs kifejezett gyűjteményi koncepcióm, az viszont fontos, hogy az adott tárgy valós mondanivalóval bírjon. Ezen belül a vásárlás motivációja sokféle volt: hol az adott képzőművészről alkotott véleményem, hol az impulzusok befolyásolták. Az utóbbi időben javarészt inkább a művészek támogatásáról szólt, mint arról, hogy mit kapok a pénzemért cserébe. Sőt azt gondolom, hogy azoknak, akik megtehetik, most a korábbinál is jobban kell figyelniük a magyar művészekre, mert nehezebb helyzetben vannak az alkotók.

Meghatározó szempont a történelmi, a közéleti érdeklődése?

Bizonyos mértékig. A gyűjteményem egyes darabjai viszonylag jól leírják életem ívét. Bulizós huszonévesként a vásárolt tárgyak is könnyedebb témájúak voltak. Később, a harmincas éveimben a mélyebb üzenetekkel bíró alkotásokat kerestem. Van egy szobrom, amely az időről, annak a múlásáról szól. Egy japán művész készítette.

Kis Varsó: Inclusion, 2019.

A konceptualizmus mindig közel állt hozzám. A kíváncsiság, a felfedezés izgalma meghatározó motívumok az életemben. Szeretem, ha egy művészben megtalálok olyan tulajdonságokat, amelyeket nagyra tartok, irigylek. Ilyen az alaposság, a kompromisszummentesség. Extra figyelemmel fordulok azok felé, akik nem egyeznek ki részmegoldásokkal, mint például Németh Hajnal és a Kis Varsó néven alkotó művészpáros, Havas Bálint és Gálik András. Előbbi kiállított egy installációt a Trafó Galériában, amelyben helyet kaptak videók, kottaállványok, fotók és sok minden más. Egyszer csak Hajni írt egy levelet, hogy az egyik installációt bővíteni kellene még egy gitárral is. Ráadásul egy viszonylag drága akusztikus Fendert választott. Olyan szépen levezette az indokait, hogy miért lényeges pont ezt a gitárt megvennünk – pedig alapvetően csak a tok és a hangszer árnyéka volt fontos –, hogy végül belementem. Nem vagyok megúszós alkat, de viszonylag sok kompromisszumot kell hoznom. Azoknak, akik igazán fontos értéket teremtenek, mindig nagyobb az igényük a maximalizmusra. Ez a mentalitás szimpatikus.

Németh Hajnal installációja a Trafó Galériában 2017-ben

Mi a helyzet a humorral és a kritikai szemlélettel?

Van képem Hecker Pétertől, aki az egyik sorozatával szakított az addig tőle megszokott festészeti hagyománnyal, és olyan műveket készített, amelyek főszereplői a művészet és a festő maga voltak. Ezek is konceptuális alkotások, de ott van bennük a humor is. Egyik alkotásán, amely a Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban címet viseli, emberek esnek egymásnak a mindenható műtárgyak bizsergető hatása alatt.

Eszembe jut Bernáthy Sándor hatalmas hiperrealista képe is, amely sokáig a Ludwig Múzeum letétjében volt. A Papíripari Vállalat Oktatási Osztálya a nyomdaipari dolgozók újságjában közzétett egy osztályképet azzal a céllal, hogy megtalálják az azon szereplő egykori osztály tagjait. A Ki ismer rájuk – ki tud róluk? című cikk mellé egy rendkívül rossz minőségű képet csatoltak. Ezt festette meg Bernáthy, utalva a helyzet ironikusságára. Alkat kérdése, hogy ki az, aki csak a mély, komor tartalmakat keresi, vagy engedi, hogy az élet könnyedsége is hatást gyakoroljon rá. Mindkettőt meg lehet találni a klasszikus műtárgyakban is. Munkácsy Mihályt sokan a vallási és történelmi témájú képekkel azonosítják, miközben ott az Ásító inas, ami kifejezetten vicces, könnyű, a hétköznapi élet kócossága van benne.

Bernáthy Sándor: A megadott cím, 1982.

Van olyan tárgy, amelytől nem válna meg soha?

Nincs. Már csak azért sem, mert hullámzó, hogy éppen melyik alkotás áll hozzám a legközelebb.

Hol jelenik meg az életében a szenvedély?

A gyűjtés már önmagában szenvedély. Hihetetlenül élvezem az elmélyülést a kortárs képzőművészetben. Kifejezetten lelkes vagyok azon alkalmakkor is, amikor egy-egy tárgyról kell beszélnem valakinek. Ádám Zoltánt nagyon szerettem. Nincs tőle sok munkám, de a saját szakmája iránti elhivatottsága magával ragadott. A rendszerváltást követően az óbudai Újlaki mozi nem használt tereiben rendezett kiállításokat a később Újlak Csoport néven elhíresült társaság tagjaival. Emlékszem, furcsa volt az első beszélgetésünk. Gyakorlatilag összevesztünk. Lefényképeztem az egyik kiállított műtárgyat, amit nehezményezett. Azzal a felkiáltással szólított meg, hogy „Ne lopj!”. Úgy gondolta, hogy lefényképezni egy műtárgyat felér egy lopással. Később a kapcsolatunk barátivá vált. Imponált, ahogy szabadon kezelte a művészetet, amelyben minden megengedett. Bármi is történt vele, a lehető legérzelmesebb módon tudta megjeleníteni. Van egy Szerelemnaptár című, igen személyes mondanivalójú, vörös festménye, ami a feleségem egyik kedvenc alkotása, talán azért is, mert tőlem kapta…

Ádám Zoltán: Szerelemnaptár

Hogyan ismerte meg Winkler Nórát?

Mindketten sokat mozogtunk a kortárs képzőművészet világában. Ő szakemberként, én pedig kedvtelésből. Nem emlékszem az első találkozásunkra, de arra igen, hogy a Művész Kávéháznak volt egy időszaka – ami egybeesett a megismerkedésünkkel –, amikor nagyon jó hangulatú eseményeket szerveztek. Igen vegyes társaság gyűlt össze esténként: jelen voltak a pesti kortárs művészeti világ képviselői, a tehetősebb, szórakozni vágyó fiatalok, filmesek… Kellemes pillanatokat éltünk ott meg együtt.

A műtárgyak tekintetében eltérő az ízlésünk. Ő sokkal lírikusabb. Nem is feltétlenül tudok mit kezdeni például a gesztus típusú művészettel, ami hozzá közel áll. Szerencsére a gyűjteményünk darabjai, különösen a térben, amelyben élünk, jól kiegészítik egymást.

Egy ideje bort is készít Tokaj-Hegyalján.

Tavaly hunyt el a barátom, a műgyűjtőként is ismert gazdasági szakember és borász, Szűcs Ferenc. Egyszer azzal rukkolt elő, hogy vegyünk szőlőterületeket, és készítsünk bort. Eleinte nem tartottam jó ötletnek, de Tokaj-Hegyalja magával ragadott. Sokat beszélgettünk, majd 2012-ben kitaláltunk egy módszert, aminek az volt a lényege, hogy létrehozunk egy szövetkezet jellegű struktúrát. Külön vásároltunk, de közösen műveltünk termőföldeket, és a szőlőt együtt dolgoztuk fel. Így született meg a Tállya Wines. A szőlőterületeink a Somszög- és a Patócs-dűlőkben találhatók, a birtok névadója, Tállya az egyik legfontosabb történelmi dűlőnk. Gyümölcsös, fűszeres, főleg száraz, fehér – furmint és hárslevelű – butikborokat készítünk, amelyeket a legjobb minőségű tölgyfahordókban érleljük. Élvezetes dolog bort készíteni.

Barta Péter és Szűcs Ferenc Tállyán

Kimegy a szőlőbe, metszi a növényeket, részt vesz a szüreteken, és még palackoz is?

Nem veszek részt a zöldmunkában, de tudom, hogyan kell metszeni. Folyamatosan képeztem magam. Tudom azt is, mikor jó a szőlő sav- és cukortartalma, de nem járok szüretelni sem, mert nem érek rá. A kreatív tervezési folyamatokból viszont aktívan kivettem a részemet, például Ipacs Gézával együtt találtuk ki, hogyan nézzenek ki a borcímkék.

Mikor és hogyan lett üzletember?

Gimnazistakoromban egyszer apukám hazahozott egy kis tudású, winchester nélküli számítógépet. Rögtön megtetszett. Úgy éreztem, nagy szabadságot ad annak, aki tudja használni. Miután elvégeztem a Műegyetemet, viszonylag fiatalon kaptam egy felkérést: az Oktatási Minisztérium megbízott, hogy szervezzem meg az összes általános és középiskolai tanár továbbképzését az intézményekbe frissen bevezetett internet kapcsán. Annyira új volt még az internet, hogy nem tudták, mihez lehet vele kezdeni. Huszonegy éves voltam ekkor, ezért szinte gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy rendben, csináljuk. Nem mértem fel, mennyi munkával jár majd. Amikor megérkezett az első csoport, megkértek, mondjak egy rövid köszöntőbeszédet. Olyan emberekkel álltam szemben, akik előtte nem sokkal még a tanáraim voltak. Nagyon sikeres program volt. Később elmentem egy német-magyar céghez dolgozni, ahol például egy, az amerikai hadsereg által használt Big Eye nevű lehallgató repülőgép teljes dokumentációját dolgoztuk fel. Idővel szűkösnek éreztem a kereteket, ráadásul egyre többet foglalkoztam tudásmenedzsmenttel, így visszatértem a már korábban létrehozott, web-alapú alkalmazások fejlesztésével foglalkozó cégembe, a Webstationbe, amelyben azóta is dolgozom. Egyedül kezdtem, de szépen lassan bővültünk, mára harminc munkatársunk van.

A Magyar Nemzeti Galéria Borszerda eseményén

Időközben a technológia átalakította a média és a társadalom viszonyát. Simó György, a magyarországi internet bevezetésének egyik kulcsfigurája korábban a közösségi médiát izgalmas és demokratikus dolognak tartotta, de ma már azt gondolja, hogy minden pozitívuma ellenére súlyosan roncsolja a nyilvánosság szerkezetét, és a technológiaalapú nyilvánosság jelenleg inkább negatív hatással van a társadalom demokratikus szövetére.

Mint említettem, amikor megismerkedtem a számítógépekkel, azt gondoltam, nagy szabadságot ad annak, aki tudja használni. Miután megjelent az internet, majd a mesterséges intelligencia, még inkább így gondoltam. A technológia gyorsabban hat, mint ahogy ezt a társadalom fejlődése képes lenne lekövetni. Ebben óriási szerepe van az oktatási rendszernek, amelyben meg kellene tanulnunk reagálni azokra a dolgokra, amik hatással vannak ránk, így a technológiára is.

Nem értek egyet Simó Györggyel. Az nem technológia, hanem felelősség kérdése, hogy egy adott eszközzel, ami a világtörténelem során volt már plakát, szórólap, könyv, rádió, televízió és sok minden más is, kik, miért és hogyan befolyásolják az embereket. Ezért sokkal inkább attól féltem a társadalmat, hogy vajon a tagjaiban megvannak-e még azok az értékek, amelyeket többnyire alapvetőnek fogadunk el. Az sem technológiai kérdés, hogy az adott társadalom megkérdőjelezi-e egy politikai hatalom goebbelsi propagandára emlékeztető eszközeit, vagy sem. Hamis, rossz értékekkel bíró tartalmak mindig lesznek, de ha az alap emberi értékek a helyükön vannak, akkor képesek vagyunk kritikus kérdéseket feltenni a látottakkal, az olvasottakkal és a hallottakkal kapcsolatban.

Barta Péter

A Bálint Ház kuratóriumának tagja. Hogyan és miért vált fontossá az életében a magyar zsidóság támogatása?

Minden közösség fontos. Nóra nemrég részt vett egy klímakutató előadásán, aki arról beszélt, hogy az emberiséget mindig az összefogás mentette meg. Egyetértek vele. Nekem is a közösségek segítettek, amikor szükségem volt rá.

A Bálint Ház munkatársai a helyi magyar zsidó közösséget képviselik, azért dolgoznak, hogy Budapesten minél virágzóbb zsidó kulturális élet alakuljon ki, amelynek központja a Bálint Ház. Fontos megemlítenem a BBYO-t, a tizenévesek legnagyobb nemzetközi zsidó szervezetét is. Magyarországon 2015 óta tartozhatnak ehhez a közösséghez tinédzserek. A találkozókat a Frankel Leó úti zsinagógában tartják heti rendszerességgel. E zsinagóga rabbija gyerekkori barátom, ahogyan a felesége is, aki a Hillel Alapítvány munkatársa – ez a szervezet működteti a BBYO közösséget Magyarországon. Az alapítvány kuratóriumának munkájában szintén részt veszek.

A JCC Budapest – Bálint Ház harmincadik születésnapján

Innen, ahol most beszélgetünk, a Bartók Béla úttól nem messze található egy zsidó imaház, egy görögkatolikus templom, mellettünk egy muszlim pékség van… Az ezekhez kapcsolódó közösségek nagyon jól működhetnek együtt. Gyakran járok Tokaj-Hegyaljára, ahol sokan még mindig a második világháború előtti időszakról beszélnek, amikor egymás mellett éltek lengyel és zsidó kereskedők, magyarok, főnemesek. Csodálatos, virágzó élet volt.

Azt látom, hogy a magyar társadalom borzalmas állapotban van. Az ország felelős vezetői megfeledkeztek arról, hogy mit tanítottak nekik a szüleik, majd a tanáraik: minden egyes cselekedetüknek következménye van. Folyamatosan félünk, az aktuális hatalom mindig gondoskodik arról, hogy legyen kit utálnunk: hol Brüsszelt, hol Soros Györgyöt állítják elénk ellenségként. Ezeknek a módszereknek már láttuk az eredményeit: háborúkat, üldöztetéseket… Az ilyen befolyásolás ellen mindig küzdeni kell. Ha valamitől félni kell az ez, nem a technológia rohamos fejlődése.

Van egy szokatlan gyűjteménye is, amely fényképekkel mutatja be a XX. századi magyarországi zsidó múltat.

Igen, egy gyerekkori történész barátommal kezdtünk zsidó érintettségű fotókat gyűjteni, azokból adatbázist építeni. Ennél a gyűjteménynél a közérthetőség a fő szempont. A J Photo Archive oldalon [amely ezen a linken érhető el – T. O.] több szakember dolgozik, és egyetemisták is végzik nálunk a szakmai gyakorlatukat. Mindenféle XX. századi magyar zsidó vonatkozású képet gyűjtünk.

Barta Péter egyik kedvenc képe a J Photo Archive-ból: csoportkép a Kazinczy utcai mikve tetején (forrás: Orthodox Levéltár – MAOIH)

A gyűjtés apropója azon banális és érthetetlen tény volt, hogy a magyar holokausztról alig van ismert fotó. Persze készültek családi fényképek, sárga csillagos portrék, de az eseményekről kevés akad. Ez már csak amiatt is furcsa, mert akkoriban a hatóságok is fotózhattak. Az volt a célunk, hogy annyi képet gyűjtsünk össze, amennyit csak lehet, azokat pedig egy felületen mutassuk meg. Emellett lehetőséget biztosítsunk arra, hogy bárki felajánlhasson fotókat, hátha rátalálunk ezáltal egy-két új, ismeretlen felvételre. A témában mindenkivel próbálunk együttműködni, több intézményi partnerünk is van.

Mi hiányzik leginkább az életéből?

Sok minden. A kiszámíthatóság, hogy tudjam, ha a szüleim betegek lesznek, megfelelő ellátást kapnak; ha majd eljön a pillanat, a gyerekem minden segítséget megkap a tanáraitól, hogy kibontakozhasson. Az elégedettség érzése is hiányzik. Sokat járunk Olaszországba, ahol úgy érzem, mindenkiben van egy emberi minimum egymás irányába. Megpróbálják élvezni az életüket, ami feléjük sem csak jó dolgokból tevődik össze, mégis valahogy olyan lazasággal és életigenléssel élvezik a reggeli presszókávéjukat vagy az esti negroni koktéljukat, hogy igazán példát vehetnénk róluk. Élvezzük azt, amink van!

Nyitókép: Barta Péter (A nyitókép és a cikkben szereplő fotók forrása: Barta Péter)

Lásd még:

„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája” – Interjú Simó Györggyel