„Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája”

A jól megélt szabadság az, amit leginkább keres a világban. A vállalkozásra, a pénzre is úgy tekint, mint ami egyszerre célja és eszköze egy átlagosnál több dologgal foglalkozó embernek, de legalább ennyire fontosnak tartja, hogy meglássa a hétköznapi gesztusokban, a mindennapok történeteiben is az értékelni valót. Élete másik kulcsszava a százarcú magány, amelyről úgy tartja, hogy kikerülhetetlen létállapot. Simó György mesélt sikerről és bukásról, Esterházy Péterről, a magyar társadalomra váró kihívásokról, egy meghatározó történelmi pillanatról, amelyről kevés képi dokumentum maradt fenn, valamint egy látszólag érdektelen figuráról, aki a magyar államhatalom szimbolikus csúcsára került.

Egy olyan embernek, aki nem ismeri, mit mondana, ki Simó György?

Egyes szám első vagy harmadik személyben kellene nyilatkoznom róla?

Van különbség?

Van, de maradjunk annál, hogy harmadik személyben válaszolok, és azt mondom, hogy egy budapesti üzletember, aki az átlagosnál többféle dologgal foglalkozik, emellett érdekes és jó beszélgetőtárs.

„Egy polaroid, a maga kopott, pasztell színeivel. Rajta anyám, apám, a nővérem és én a kor divatos ruháiban, hajviseleteiben.” (forrás: Simó György)

Ez van annyira izgalmas, mint az, amit gyerekként gondolt arról, milyen életet él majd felnőttként?

Tizenévesen leginkább az foglalkoztatott, hogy legalább olyan fontos ember legyek, mint a filmrendező apám. [Simó Sándor (1934–2001) Balázs Béla-díjas filmrendező, író, forgatókönyvíró és producer, a Hunnia Filmstúdió igazgatója – a szerk.] Amikor a húszas éveimben kievickéltem ennek a napernyőnek az árnyékából, azt fogalmaztam meg magamnak, hogy csupa olyan dologgal szeretnék foglalkozni, amelyek többet jelentenek magamnál, de ekkor még nagy hangsúly volt a „magamon”. Ma már nem annyira érdekel, milyen figura lett belőlem. Néhány éve csak arra próbálok figyelni, milyen hozzáadott értéket hagyok magam után.

Mi alakított jobban a személyiségén, a sikerek vagy a bukások?

Azt hiszem, egész életemre jellemző volt a kamaszkoromban kialakult bizonytalanság érzése, hogy nem vagyok elég jó. Emiatt a kudarc lehetősége természetesen volt jelen az életemben, a sikerek jobban megleptek, váratlanabb irányokba formáltak.

A T-Online felső vezetőjeként egy csapatépítő tréningen (forrás: Simó György)

Mit tart a legnagyobb sikerének, mit a legnagyobb bukásának?

Ha három nagyobb részre osztom az életem különböző területeit, akkor azt látom, hogy magánemberként számomra fontos, jó emberek és sok szeretet vesz körül. Hogy ez az én sikerem-e, az minimum véleményes, de nagyon nagy öröm. A másodikban, amit egy időben munkámnak, ma inkább összefoglalóan közéleti elkötelezettségnek hívok, egyértelmű sikertörténetnek tartom, hogy részese lehettem a Magyar Narancs nagy generációjának, valamint azt, hogy többedmagammal sikerült egy olyan működési modellt kialakítanunk a Tilos Rádiónak, amely évtizedek óta működik, és képes fejlődni. Mostanában ezen a területen a legfontosabb számomra a privát fotóval foglalkozó Eidolon Centre for Everyday Photography építése, amelybe minden eddig megszerzett tudásomat szeretném beletenni. A mostani szakmám, a hivatásom pedig a harmadik terület: vállalkozó, cégeket, intézményeket építő ember vagyok. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy éltem a lehetőségeimmel. A Telekom egyre magasabb beosztásban lévő vezetőjeként megkeresett fizetésemet jól fektettem be, fontos és értelmes dolgot csinálok, ami talán hozzájárul ahhoz, hogy a magyar vállalkozási kultúra előrelépjen. A Day One Capital, amelyet együtt építünk a társaimmal, Kákosy Csabával és Straub Elekkel, nemzetközi standardot képvisel a kockázati tőkealapok piacán.

Ami a bukásokat illeti, annak nem örülök, hogy az általam is alapított Origóból silány szennylap lett, de ezt nem tekintem saját kudarcomnak. Ellenben azt igen, hogy miután annak idején a Telekom színeiben egymilliárd forintért megvásároltuk a magyar közösségi weboldalt, az iWiW-et, nem jól sáfárkodtam vele. Nagyobb üzleti sikert és egyfajta nemzeti értéket lehetett volna belőle létrehozni, még úgy is, hogy – azóta már tudjuk –, azokban a kultúrákban, ahol nincs olyan eltérő írásrendszer, mint a kínai vagy a cirill, később mindent leuralt a Facebook. Négymillióan regisztráltak az iWiW-re fénykorában. Egy tízmilliós országban. Sokkal több lehetőség volt benne, amit nem elég gondosan elemeztem.

A Day One Capital munkamegbeszélésén (forrás: Simó György)

Ha rosszul alakulnak a dolgai, legyen az magánéleti gond, vagy egy nehéz üzleti helyzet, akkor sokat emészti magát, vagy a problémáit könnyen a háta mögé hajítja?

Rengeteget gondolkodom és tervezek, még azelőtt, hogy egy szituációba belekerülnék, ezért ritkán érnek meglepetések. Ha úgy tetszik, előre emésztem magamat. A nehéz helyzeteket annál nyugodtabban kezelem, minél nagyobbak. Frusztrált akkor leszek, amikor azt érzem, hogy egy helyben járok, nem látok elég izgalmat magam előtt. Az életem különféle területeit az köti össze és teszi élvezetessé, hogy dramaturgszemléletű ember vagyok, aki mindig azt figyeli, melyek voltak a szereplők mozgatórugói egy adott helyzetben.

Következzen három idézet, és az, ami ezekről eszébe jut. Az első: „Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni, élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására, élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világban.”

Sokszor tépelődöm, habozok. Igyekszem mindennek megnézni a színét és a fonákját, a dolgok kétarcúságát, ami bizonyos helyzetekben erőssé, más helyzetekre pedig nehézkesebbé tesz. A jól megélt szabadság az, amit emberként leginkább keresek a világban, ami egy velem született igény. A pénzre is úgy tekintek, mint eszközre a szabad választáshoz. A paradoxon az, hogy a szabadság gyakorlásához rengeteg lemondás, fegyelem, a szabadság sok kis körének feladása vezet, amit mindennap át is kell élnem, de addig, amíg mindez a saját döntésem, az életem kerek.

Ébli Gábor esztétával a Vízivárosi Galéria Csak a kép számít. Válogatás Simó György gyűjteményéből című kiállításának megnyitóján (fotó: Vízivárosi Galéria)

A második idézet: „Egyedül. Én egyedül vagyok. Mintha be volnék zárva a csöndbe. A csöndben vagyok otthon. De a csönd akkor se ereszt, ha mennék. Hová? Hát valahová ki. Beszélgetni, játszani. Persze játszom én. (...) És a csönd nekem nem tömlöc, szeretem. De mégis. Ha egyedül vagy, akkor bármi lehetséges. Csak az nem lehetséges, hogy ne legyél egyedül.”

A szabadság- és szeretetvágy mellett az életem másik kulcsszava a magány, amely minden helyzetben felismerhető, természetes létállapotot jelent. Emiatt sokáig abnormálisnak gondoltam magamat, és csak idővel jöttem rá, hogy ez valószínűleg sokakkal van így. A mások magányának megfigyelése számomra valahogy a bölcsebbé válás eszköze. A saját mindennapjaimban korábban menekültem az egyedülléttől, de ma már felismert, egészséges igényem van rá – mellesleg az egyedüllét nem azonos a magánnyal. Annyit nyüzsgök, hogy ez talán természetes is. Azért még várom a pillanatot, amikor végre birtokában leszek annak a képességnek, hogy jól használjam ki az egyedül töltött idő minden percét. Miközben a közösségi média hangos korában élünk, szemel látható félelem van bennünk a csenddel kapcsolatban. Az iskolában annyi mindent megtanulunk dolgokról – de vajon létezik-e olyan pedagógus, aki felteszi a kérdést a gyerekeknek, hogy mit gondolnak a csendről?

Miután elkezdte égetni a zsebemet a pénz, amelyet a Telekom felső vezetőjeként kerestem, kortárs képzőművészeti alkotásokat vásároltam. Nincs és nem is volt gyűjteményi koncepcióm, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a képeim nagy része magányos embert ábrázol. A nővérem nyolc évvel idősebb nálam, így kicsit olyan, mintha egykeként nőttem volna fel, már ami a gyereklét mindennapjait illeti. Ráadásul sohasem voltunk olaszos nagycsalád, a nagyapák korán meghaltak, kevés volt a gyerek. Sokat voltam egyedül, sok csendet kellett kitöltenem képzelettel, félelemmel, kérdésekkel. A képeimről lenéző magányos arcok és alakok mögött is mindig ott van egy nagy, megfejtésre váró történet. A minden arc, alak, sors és kép mögött megbújó ismeretlen az, ami a mai napig a leginkább izgat. Feltételezem, előbányászott egy idézetet a halál témakörével kapcsolatban is, amelyre majd el tudom mondani, miért írok sírbeszédeket.

A Vízivárosi Galéria kiállításán a falon Szűcs Attila, Esterházy Marcell és Vojnich Erzsébet képei (fotó: Vízivárosi Galéria)

Nem. A harmadik idézet így szól: „Ha én főnök lennék, bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá.”

Esterházy Péter.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával arra a kérdésemre, hogy ki lenne, ha újjászülethetne, és bárkivé válhatna, azt válaszolta: Esterházy Péter. Szellemes, okos, arisztokratikusan elegáns és sármos, aki egyszerre van otthon egy hrabali sörözés kicsiségében és a történelmi jelentőségében. Mindhárom idézett gondolat tőle származik.

Igyekeztem nem lelőni a poént. Ezzel az utolsó idézettel muszáj óvatosnak lennem, mert az értelmiségi közbeszéd nagyon elkoptatta. A magyar társadalom tradicionálisan igen megosztott, és túl sokszor gondoljuk azt, hogy az a „bizonyos szint alattiság” csak a túloldalon iparkodó többiekre vonatkozik. Ha van közéleti alapélményem, akkor az, hogy ez a jelenség zavar. Én Esterházy mondatából azt szeretném kihallani, hogy miközben fontos, hogy az elvek és minőség szempontjai szerint éljük az életünket, képesnek kell lennünk elengedni, békén hagyni azt, ami tőlünk idegen, hogy vannak helyzetek, amikor elegánsabb és bölcsebb szó nélkül kifordulni egy helyzetből, mintsem veszekedve és beleragadva a részévé válni.

Idősebb Simó Sándor, és fia, Simó Sándor filmrendező, Simó György édesapja az 1930-as évek végén (forrás: Simó György)

Az értelmiségi körök szerepe – noha gyakran tőlük várunk útmutatást ahhoz, miről hogyan vélekedjünk – átértékelődött. Ha nem az értelmiségtől várhatunk támpontot, akkor kitől?

Inkább úgy mondanám, az lenne jó, ha megnőne azoknak a szerepe, akik nemcsak véleményekből és szavakból, hanem tudásra és tisztességre épített tettekből lettek sikeresek. Ők nem feltétlenül értelmiségiek. A magyar közéletben van egy átlagosnál agresszívabb, tudatosan életben tartott irányzat, ami marginalizáni igyekszik a párbeszédet, a racionális érvelés és megegyezés gyakorlatát, a kompromisszum, a közös minimum keresésének értékét. A média jó részében ez a primitivitás van felhangosítva, a józan, polgári értékrend helyett. A mondat, amely szerint egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, azt is jelenti, hogy az értelmiség jelentős részének racionálisan kell gazdálkodnia az energiáival, az érzelmeivel, a munkaerejével, a potenciájával – és nem részt vennie a hangoskodásban. Ezért is maradnak sokan távol a közéleti vitáktól, a közszerepléstől, és önvédelemből inkább kivonulnak a nyilvános érvelés világából. Ehhez társul még az a világjelenség, amelyben a nyilvánosság szerkezete – a tömeg- és közösségi média rossz együtthatásából – folyamatosan változik. Nagy lett a zaj, mindannyian a kocsma hangosságát éljük át, ahol minden filozófus egyszerre üvölt, ahogy teszi ezt minden suttyó is. Ettől függetlenül az, aki törekszik rá, azért ma is kiszűrheti a számára fontos lényeget.

Simó György a Tilos Rádióban (forrás: Simó György)

Feltételezem, a vagyona nagyobb annál, mint amennyi a személyi szükségletei kielégítéséhez kell. Az átlagember, ha ennyi pénze lenne, nem biztos, hogy az élet élvezetén túl mással is foglalkozna. Az irodájában beszélgetünk, tehát ön változatlanul dolgozik. Miért?

Az életemben volt nagyjából tíz év, amikor a top öt magyar nagyvállalat egyikének felső vezetője voltam. Az ott töltött idő alatt többnyire megoldottam az életemet anyagilag. Ettől még nem vagyok igazán gazdag ember, csak a magyar átlagfizetéshez képest élek polgári jólétben. Azért dolgozom, hogy ezt fenntarthassam, és azért, mert sok szabadságot és élményt ad. Ráadásul vannak ambícióim, hogy a pénzemmel kezdjek valamit: befektessek, támogassak induló vállalkozásokat, vagy hozzak létre egy olyan kulturális intézményt, amilyen még nincs a világon. Bármit is csináltam az életemben, az valahogy mindig valami újszerű akart lenni. Így kezdtem el alternatív újságot írni a Magyar Narancsnál, közösségi rádiózni a Tilos Rádióban és az internettel is foglalkozni a Telekom és az Origo színeiben. Gondolom, a nem megszokott megoldások izgatnak fel. Biztos, hogy sok minden épült belém az apámmal folytatott beszélgetésekből is. Emlékszem, milyen sokszor mesélte el az édesapja történetét, amit az Apám néhány boldog éve című filmjében meg is énekelt. A II. világháborút követő első békenapokban vegyészmérnök nagyapám elkezdte megvalósítani élete álmát, egy saját vállalkozást egy romba dőlt vegyi üzemben. Lelkesen nekilátott, hogy kikísérletezze a lovak vizeletéből készített kozmetikumot, majd a kommunista rendszer rövid úton államosította a kisvállalkozását, és ő pillanatok alatt a kistarcsai internálótáborban találta magát. Soha többet nem került vezető pozícióba, de amikor lehetett, megpróbálta. Ez életem egyik meghatározó története, minden vállalkozói és alkotói indulatomat hajlamos vagyok részben ide visszavezetni. Anyám is mutatott példát a klasszikus vállalkozói attitűdre: a nyolcvanas évek közepén, túl az ötvenen, harmincéves gyógyszeripari felső vezetői tapasztalattal a háta mögött drogériát és más vállalkozásokat nyitott. Kifejezetten ezt a vállalkozói attitűdöt keresem magam körül.

"Három generáció, három Simó Sándor egy képen, dédapám, nagyapám és apám" (forrás: Simó György)

A Day One Capital alapító partnereként Közép- és Kelet-Európa innovatív technológiai startupjaiba fektetnek. Vélhetően van rálátása arra, hogyan hatnak a magyar társadalomra, a kultúrára a jövővel kapcsolatos kihívások.

Igen, a technológiai trendek, illetve azok a különleges, ambiciózus vállalkozói történetek, amelyek Közép-Európából a világ nagy piacain versenybe szálló cégeinket jellemzik, nagyon sok tanulsággal járnak. Olyan különleges korban élünk, amikor a science fiction nem a jövő, hanem a jelen, amikor a technológiai változások egy drámaian megváltozott közeljövő képét vetítik elénk. Ráadásul az irdatlan átalakulást nem egy másik faj, hanem egy, az ember által kimunkált újabb technológia hozza magával, de ez alkalommal – először – nem a hagyományos értelemben vett emberi faj további térnyerését ígéri, hanem akár annak végét is jelentheti. Ha ez nem is következik be, a társadalomba szerveződésünk mikéntje mindenképpen korszakos határhoz érkezett. A következmények persze ezúttal sem fekete-fehérek lesznek, de az több mint valószínű, hogy megkezdődött a gépi intelligencia, a robotok – és ezzel párhuzamosan – a kiborgok korszaka, amivel kezdenünk kell valamit. Az egyik legizgalmasabb kérdés talán az, hogy ki és hogyan érkezik meg ebbe a történelmi szituációba. Tartok attól, hogy a magyar társadalom relatíve rossz válaszokat fog adni, egyszerűen nem látom, hogy a történelmi hagyományok, beidegződések ellenében tudnánk érdemben megújulni. A lényeges kérdések most is ugyanazok: milyen a viszonyunk a szabadsághoz, a hierarchiához, a jogokhoz és a kötelezettséghez, az együttműködéshez, a szolidaritáshoz, a versenyhez? Milyen mintázatai vannak a kihívásokhoz történő alkalmazkodásnak? A globális folyamatok, a technológia mindenbe belefolyó hatása mindenképpen megtörténik, ahogy a geopolitikai, hatalmi átrendeződés és a környezetváltozás is. Így együtt ez a három erő radikálisan rázza szét azt a rendet, amelyet az elmúlt évtizedekben ismertünk. Azt, hogy ez mit fog eredményezni, senki sem tudja, de mi magyarok mintha a kelleténél jobban a saját buborékunkban élnénk. Ne feledjük, hogy a magyar társadalom jó része természetesnek gondolja azt, hogy az orosz katonák irtják az ukrán lakosságot. Lényeges krízisekben foszlik le a ruha egy-egy közösségről, olyan helyzetekben, amikor nem szavakkal, hanem tettekkel írjuk a történelmet. Ez történt Budapest második világháborús ostrománál is, amikor jószerivel minden magyar embernek színt kellett vallania a hirtelen kikerülhetetlenné vált krízishelyzetek sorában. Olyan döntéseket meghoznia, amelyeket előtte el sem tudott képzelni. Egy ideje nagyon sokat foglalkozom ezzel a történelmi ötven nappal, ez lesz a privátfotó-múzeum egyik fontos témája is.

Budapest ostrom alatt. Széll Kálmán tér, jobbra a Margit körút 93., 95. és 97. számú ház (forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg)

Visszatérve a jövővel kapcsolatos kihívásokhoz, a mesterséges intelligencia egyik hatása az, hogy demokratizálni fogja a vezetés fogalmát és gyakorlatát. Hasonló lesz ez ahhoz, ahogy az internet és a számítógép demokratizált egy sor funkciót és szakmát, az újságírástól a kereskedelemig. Az emberiség sok ezer éve úgy él, hogy tudja és elfogadja, vannak vezetők, akiknek a munkájához a többség asszisztál. Azonban az új technológia következtében tíz éven belül szinte mindenki valamilyen értelemben vezető, team leader lesz, az általa használt és irányított mesterséges intelligenciaasszisztens főnöke. Az átlagember akciórádiuszának ez a fajta robbanása, ami hasonló ahhoz, amikor a személyi számítógép, a laptop, a mobiltelefon képessé tett egyetlen szabadúszót annak elérésére, amit korábban egy harminc fős cég tudott csak megtalálni, drámai változásokat hozhat. Jót és rosszat is persze: ha például azt veszem alapul, mennyire nem tett jót az emberiségnek az, hogy a közösségi média mindenkit véleményformálóvá tett, akkor nem biztos, hogy bizakodó leszek, amiért ez a rengeteg hangos ember még nagyobb befolyást kap az MI segítségével.

Kép a Simó család archívumából (forrás: Simó György)

Magyarországon erős hagyományai vannak a privát fotónak, elég csak Kardos Sándor Hórusz Archívumára vagy a Fortepanra gondolni. A tavaly létrehozott Eidolon Centre for Everyday Photography célja, hogy a műfajt ismertebbé, népszerűbbé, érvényessé tegye. Miért?

Hihetetlenül fontos területről van szó, akár a közös örökségünk megőrzése felől, akár a képi kommunikáció mai társadalomban betöltött szerepe felől közelítünk. A valaha elkészült fotók kilencvenkilenc százalékát, egy irdatlan nagy fotóanyagot amatőrök készítették, mégpedig nem a szakmai vagy művészi bemutatás szándékával. Ebben a képóceánban ott van valamilyen formában minden, amit az elmúlt kétszáz év és a jelen társadalmáról tudunk. A privát fotó, legyen az amatőr, családi vagy pillanatfelvétel, a fényképészeti képalkotás történetének széles körben elterjedt, mégis alulreprezentált műfaja, annak ellenére, hogy az elmúlt kétszáz év vizuális örökségének nagyobb részét teszi ki. Érdekes módon nincs a világon egyetlen olyan nagy intézmény sem, amely dedikáltan ezzel a műfajjal szeretne foglalkozni. Mi ennek a megteremtésére vállalkoztunk. A budapesti Eidolon Centre for Everyday Photography olyan intézmény, amely a hétköznapi fényképezés bemutatásával, tanulmányozásával, elemzésével és értékelésével foglalkozik. Érdekel az a rengeteg feltáratlan történeti és kulturális érték, amit ebben a műfajban megőrizhetünk. Maga a görög „eidolon” kifejezés egyébként a képekben megbújó szellemre utal.

Nagyjából húszéves munkára készülünk ezzel. A világ első intézményes, privát fotóval foglalkozó múzeumát szeretnénk létrehozni. Mindezt olyan, alapvetően magánforrásokra alapozott üzleti modell kialakításával, amely lehetővé teszi, hogy a fenntartás hosszú távon is tervezhető legyen. Ehhez hamarosan a saját kiállítóterünket is megnyitjuk.  A következő három-öt évben Magyarországon tartom ezt kivitelezhetőnek, de maga az intézmény az első perctől a nemzetközi szakmai párbeszédbe ágyazva jött létre. Online megjelenő magazinunkat a nemzetközi közönségnek is készítjük, a tartalmaink angol nyelven érhetőek el.

Kép a Simó család archívumából (forrás: Simó György)

Mit kezd az intézmény azzal a helyzettel, hogy egy olyan meghatározó történelmi pillanatról, mint amilyen Budapest ostroma volt, kevés képi dokumentum maradt fenn?

Ettől még izgalmasabb! Miközben a fotó egyre inkább a mindennapi beszélt nyelv helyébe kezd lépni, elborítanak minket a képek, egyszer csak ott találjuk magunkat, hogy egy generációk életét meghatározó fordulópontban, 1944 decembere és 1945 februárja között, nem, vagy alig készültek fényképek. Az embereknek nyilván kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy fotózzanak. Abban az ötven napban minden, amiről eddig beszélgettünk, egy öröknek hitt valóság eltűnése és egy új megjelenése, a történelmi fordulópont, a magából kivetkőzött emberi természet, a magány, a szabadság és a biztonságérzet teljes eltűnése, a szolidaritás fontossága, a hiányának drámája, mind-mind egyszerre volt jelen. Mindez nagyon aktuális kérdéseket is feszeget, hiszen ma is azt éljük át, hogy talán szétesik a biztonságosnak hitt világunk. Vajon mi történt akkor az emberekkel? Hova vezetett az évtizedes rossz párbeszéd, az önbecsapás és az erőszakosság? A sorsszerűségnek, a véletleneknek is elképesztően erős történelmi pillanata volt. Először megszálltak minket a németek, majd megérkeztek az oroszok, akik azt is elpusztították, amit a németek érintetlenül hagytak. Ráadásul bárkivel bármi megtörténhetett, bárkinek a fejére eshetett egy tégla egy lebombázott épület romjairól, bárkit lelőhettek a nyilasok az utcán, megerőszakolhattak és elhurcolhattak az oroszok, de bárki tapasztalhatta a segítség, a bajtársiasság, az összetartozás különleges erejét is. A hétköznapi embernek valahogy óráról órára viszonyulnia kellett ehhez a lehetetlen helyzethez. Voltak, akik ugyanúgy szeretkeztek, majd megházasodtak és gyerekeknek adtak életet, mintha körülöttük éppen nem hullanának a bombák. Az oroszok 1944. december 22-én zárták be az ostromgyűrűt, de a városban még megünnepelték a karácsonyt. Különleges fénytörésben látszik a normális és az abnormális közötti határ. Azt hiszem, nem tudatosítottuk eléggé ezt a momentumot, pedig fontos lenne. Ezt szeretnénk a képekkel – vagy a képek hiányával – átélhetővé tenni.

Budapest ostroma. A Varsányi Irén (Görgey Artúr) utca a Csalogány utca közelében, balra a régi Szent János Kórház (forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg)

Korábban két privát fotókkal kapcsolatos könyvet is kiadott. Az egyik a Fortepan Masters, a másik a Kereki Sándor – A hetvenes évek egy srác szemével. Mi köti össze önben ezt a két művet?

Elsősorban az, hogy mindkettőben rendkívüli erejű képek vannak. A Fortepan Masters egy olyan fotóalbum, amely a legjelentősebb magyar privátfotó-archívum, a Fortepan képeiből válogat. Az ötletgazda, Barakonyi Szabolcs az archívum 333 legizgalmasabb képét szerette volna megtalálni, úgy, hogy válogatása a fényképek belső természetére fókuszált. A privát fotó és az online archívumok koncepcióján keresztül a digitális világ előtti fényképezés kivételes gyűjteményét szerettük volna bemutatni. Ebben nagy segítségünkre volt Szilágyi Róza Tekla szerkesztő, aki ma már az Eidolon Centre igazgatója és motorja, társam ebben a vállalkozásban. Salát Zalán Péter a könyvterv kreatív koncepcióját alkotta meg, amellyel együtt ez a kiadvány nagyon egyedi, izgalmas és különleges lett.

A Fortepan Masters (fotó: Villányi Csaba)

Kereki Sándor a hatvanas évek végén, tizenhat évesen kezdett el fényképezni az édesapjától kapott fényképezőgéppel. A fotózást nem tanulta. Sohasem megrendelésre készítette a fényképeit, hanem saját magának. Végigfényképezte a hetvenes éveket, majd a nyolcvanas évek elején le is tette a fényképezőgépét. Lezárta az életművét, amelynek nagyobb része 2021-ben került fel a Fortepanra, mi pedig azt gondoltuk, a munkásságának a magyar fotográfiai kánonban van a helye. A könyv és az azt kísérő kiállítás ezt a célt szolgálta.

Részlet Kereki Sándor könyvéből (fotó: Bíró Dávid)

Ha már könyv, úgy tudom, élete titkos nagy regényterve Losonczi Pál életéről szól.

Sokszor az ő történetével alszom el. 1967 és 1987 között az Elnöki Tanács elnökeként egyszerre volt a legmagasabb rangú közjogi méltóság és egy tényleges hatalom nélküli báb. Az élete számomra a magyar kisember és a hatalom viszonyának tantörténete. Hivatalában töltött ideje semmit nem tett hozzá a politikatörténet megértéséhez, és mégis, ez a teljesen érdektelen figura ült a magyar államhatalom szimbolikus csúcsán, ahova – érdekes módon – szinte mindig ilyen akarat nélküli ember került. Ez sokat mond el arról, hogyan szerveződünk nemzetté. Woody Allen híres filmje, a Zelig jut eszembe, amelyben a főszereplő úgy próbál meg elmenekülni élete konfliktusai elől, hogy a lehető legtökéletesebben alkalmazkodik a környezetéhez, és ez idővel olyan jól megy neki, hogy képes lesz teljesen idomulni bárkihez, bármihez, miközben a történelmi események középpontjában találja magát.  Egyébként is mindig nagyon érdekelt, hogy mivel telnek egy ilyen dologtalan köztársasági elnök napjai, mert gyakorlatilag nem tudjuk. Számon kérjük a magyar társadalmon, hogy nem elég aktív, miközben a szimbolikus vezetőink többnyire arctalan és érdektelen emberek. Hiába tökös a miniszterelnök, ha a szimbolikus vezető nem az. Tényleg annyira meglepő, hogy a magyar társadalom 1956 óta nem tette le a névjegyét a világban? Ezek egymással összefüggő dolgok. Ha megértem Losonczit, talán megértem azt is, milyenek vagyunk. Ennek a jóképű, kerek arcú, minden ambíciót nélkülöző egykori téeszelnöknek a kinevezése nem tévedés volt, ahogy azt sokan gondolják, hanem egy nagyon is fontos mintázat. Külön öröm, hogy jól mutat a fotóin.

Nagyon vonz a minden tekintetben átlagos, a semmilyen módon nem különleges. Izgat a hétköznapi létezés banális esztétikája. A Farkasréti temető mellett nőttem fel, ami számomra inkább egy park, ahol a mai napig gyakran sétálok és gondolkodom, miközben ugyanazt teszem a sírok százaival, amit a privát fotókkal: nézegetem őket, és megpróbálom kitalálni, elképzelni a mögöttük rejlő életeket.

Nem szól mindez egy kicsit az elvágyódásról?

Lehet, sokszor a jelennel tudok a legkevésbé mit kezdeni.

Három kép a sok száz szelfi variációból. „A szelfi a privát fotográfia egyik legizgalmasabb kortárs témája” – vallja Simó György (forrás: Simó György)

Merre szokott járni gondolatban?

Sok ilyen hely van. Jó lenne venni például egy toszkán vagy spanyol villát, de ezek csak álmok.  Kérdés, hogy mit csinálnék ott. Megírnám Losonczi életét? Annál az élménynél, amit a jelenben levés okoz, mindig sokkal izgalmasabb a képzelet szárnyán repülni a múltba és a jövőbe. Nem a fantázia világa érdekel, hanem a valóság elképzelt korszakai. Imádnám, ha korokat és időt átlépve mászkálhatnék a családfám egyes szereplőinek életében. Megnézném az egyik ősömet Kassán, aki a trianoni trauma következtében, 1918-ban keresztényként hagyta el az akkor már szlovák várost, a másikat pedig zsidóként Tusnádfürdőn, a harmadikat, aki a Délvidékről jött, hogy azután mind Budapesten kezdjenek új életet. Ha csak ezt az egy sorsfordító pillanatot végignézhetném az okuluszommal, nagyon boldog lennék. Azután lehetne erről beszélgetni, meg megint túrórudit enni…

Nyitókép: Simó György (fotó: Fromm Balázs)

Lásd még:

Esterházy Péter emlékéhez méltó, új szerepben az író egykori otthona – Az Emőd utcai ingatlan új neve: A Magyar Irodalom Barátainak Alkotóháza

A Fortepan – Magyarország egyik legértékesebb nonprofit brandje – A világon egyedülálló magyar kezdeményezésre Amerikában is felfigyeltek