A manipuláció akkor kezdődik, amikor hinni akarunk

Filmrendezőként indult, évek óta már színházban is rendez, szinte mindig saját fejlesztésű darabjait formálja provokatív előadássá a színészekkel közösen. Budapesten és Berlinben él és alkot. Legutóbb a Pesti Színházban a manipuláció modern, XXI. századi formájáról írt és rendezett darabot Madame Tartuffe címmel, Udvaros Dorottya főszereplésével. Határozottan vallja, több női történetet kéne elmondani, különösen az ötven fölötti nőkről.

Nemcsak darabjai és rendezései különlegesek és rendhagyóak, az élete is, hisz’ Marosvásárhelyen született, de már évtizedek óta Berlinben és Budapesten él és dolgozik, illetve sokat ingázik a városok között. Hol él most?

Hivatalosan csak Németországban lakom a családommal, de tavaly hét hónapot töltöttem Budapesten és Nagyváradon a különböző színházi munkáim miatt.

Eszerint rugalmasan tud dolgozni Berlinben. 2006-ban végzett a Berlini Filmakadémián, azóta a német fővárosban él. Jelenleg mivel foglalkozik?

Tanár vagyok a berlini BIMM Institute-on, egy angol magánegyetem berlini „leányvállalatánál”, de kint más a rendszer, tudom úgy csoportosítani a munkámat, hogy két-három hónapig többet tanítok, aztán elmegyek egy kicsit máshová dolgozni. Szóval mondhatjuk, hogy kétlaki életet élek.

Fesztbaum Béla a Kincses Réka rendezte Pesti Polgár című darabban (fotó: Juhász Éva, Vígszínház)

Mit tanít?

Forgatókönyv-fejlesztést és filmes színészvezetést. Ezenkívül előadásokat rendezek egy neuköllni színházban.

Mit rendezett legutóbb?

A színészekkel közösen fejlesztettünk előadást a női dühről – részben az ő történeteik alapján. A női bűn és düh kultúrtörténetét próbáltuk körüljárni, hisz’ a témának hosszú múltja van a boszorkányüldözéstől a hisztériakeltésig, a társadalmi kontroll és az elnyomás eszközeként működő mechanizmusokig. Ezek ma is hatnak arra, hogyan ítéljük meg és értelmezzük a női dühöt.

Németországban is azt a különös módszert alkalmazza, mint hazai rendezései során: saját történeteit viszi színpadra, és a próbafolyamat nem kész szövegkönyvvel indul?

Nem szakmám a színházrendezés. Az érdekel, hogyan születhet meg a színészekkel közösen a szöveg a színpadon úgy, hogy a rendezés nem csupán egy kész szöveg színpadra vitele – a téma, a történet és a párbeszédek közös munka során alakulnak ki. Így az írás és a rendezés teljesen összekapcsolódik. Eddigi berlini rendezéseim is ilyenek voltak, kivéve egyetlen, még futó előadásomat, amely egy katalán kortárs szerző, Marta Barceló műve. Ez az egyetlen olyan projekt, ahol hozott szöveg alapján dolgoztam.

Mások talán nem lennének elég bátrak saját történetből, már létező darab nélkül előadást rendezni pusztán a témából kiindulva, ez nálunk szokatlan is. Hogy alakult önnél ez a fajta munkamódszer és hogy működik a gyakorlatban?

Szorosan összefügg azzal, hogy filmrendező szakon végeztem, ahol mindenki a saját történeteit dolgozza fel. Az első színházi munkám, a vígszínházas Pentheszileia Program is saját történet volt. Erre Eszenyi Enikő kért fel, aki először csak a szöveg iránt érdeklődött, s miközben telefonon beszéltünk, spontán döntötte el, hogy rendezzem is meg. Hogy hogyan került kezébe a darab, ő se tudja, később sem derült ki, számomra is a mai napig rejtély. Később a Házi Színpadon bemutatták egy másik darabomat, a Nem vagyok Miriamot, amely egy roma holokauszt-történetet dolgoz fel. Az előadás Majgull Axelsson svéd szerző regénye alapján készült, tehát irodalmi adaptáció volt. Nem saját történetből indult ki és nem a színészek személyes tapasztalataira épült, így több szempontból is kivételt jelentett a munkáim között. Ennek ellenére engem alapvetően az izgat, hogy a realitásból induljunk ki és abból hozzunk létre valamit.

Ez valóban filmrendezői attitűd. Legutóbbi rendezése, a Madame Tartuffe a Pesti Színházban egy természetgyógyász nő óriási manipulációjáról szól, meg arról, hogyan dőlnek be ennek az emberek és mitől tud működni.

Ez a történet velem esett meg Berlinben természetgyógyászati tanulmányaim során, a főszereplő figura teljesen önéletrajzi ihletésű. Egy karizmatikus háziasszony „elszállását”, annak a folyamatát, ahogyan egy átlagember guruvá növi ki magát és sok embert manipulál, közvetlenül megtapasztaltam. A munkafolyamat jellegéből, a sok improvizációs műhelymunkából adódóan a szöveg mégis a színészek tapasztalataiból, mondataiból és ötleteiből épült fel.

A darab nagyon összetett és vicces, semmi ítélkezés nincs benne, minden attitűdöt, a nyugati orvoslást és a holisztikusabb szemléletű, sokak által tudománytalannak és hókuszpókusznak tartott természetes orvoslást is ironikusan kezeli vagy megkérdőjelezi. A főszereplő Udvaros Dorottya, aki személye garancia arra, hogy ez a Tartuffe nem(csak) egy gusztustalan manipulátor, hanem vonzó és magával ragadó figura is.

A helyzetek nem fekete-fehérek, muszáj az életet a maga komplexitásában szemlélni. Napjainkban végtelenül sok helyről jön az információ, ezért nagyon fontos, hogy kinek, minek hiszünk. Viszont ezt senki nem döntheti el helyettünk, a választás a mi kezünkben van. És ez rendkívül nehéz kérdés. Mindenkinek magában kell megtalálnia a választ arra, miért jó, amit tesz. Számomra fontos volt Molière öröksége is, ugyanakkor az én történetem főszereplője nem pusztán pénzéhségből manipulál. Madame Tartuffe valóban segíteni akar az embereken, és őszintén hisz abban, hogy képes is rá. A huszonegyedik században már nem lehet egyszerűen csalónak lenni – ez a működés sokkal összetettebb. Madame Tartuffe nem csalóként, hanem megváltóként lép fel, és megváltónak lenni jóval nagyobb hatalom és tét, mint pusztán pénzt szerezni. Ráadásul sok mindenben igaza van: nem minden értelmetlen vagy hamis, amit mond. Ha így lenne, nem tudna ekkora befolyást gyakorolni másokra. A probléma nem az egyes állítások szintjén jelentkezik, hanem magában a konstrukcióban: hiába tűnnek egyes tanításai igaznak vagy hitelesnek, összességében fenntarthatatlan, hogy valaki más kezébe adjuk a saját életünk irányítását.

Udvaros Dorottya a Madame Tartuffe előadásban (fotó:  Dömölky Dániel, Vígszínház)

Hogyan fogadja a közönség ezt a különös, társadalom-lélektanilag is igen aktuális művet?

A darab megosztja a közönséget: vannak, akik szeretik, mennek a humorával, mások felháborodnak, és nem értik a szándékot. Az Örkény-beli előadásomnál, A Karácsonyozzatok velünk vagy ússzatok haza esetében nagyobb volt az egyetértés: a közönség többsége kedvelte a darabot, a kritikák és a nézői visszajelzések is ezt tükrözték. Az a mű politikáról, vagy legalábbis társadalmi ellentétekről szólt. A Madame Tartuffe ezzel szemben talán szokatlanabb témát dolgoz fel: a történet középpontjában a spirituális vezető, guru és manipulátor áll, akiről bár adható ítélet, én szándékosan nem foglaltam állást. A színészek sem alkotnak homogén csapatot, többféle kulcsban játszanak, és talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az előadás erősebben megosztja a közönséget.

A manipuláció természetrajzának bemutatásán túl mi a darab a tétje? Mert egyfajta tükörtartás, társadalomkritika is.

Felmerül, hogy az is lehet gyógyító hatású, ami első látásra átlép egy bizonyos határt – éppen azért, mert ez a határátlépés mozdít ki a komfortzónából, és kényszerít rá, hogy új szemszögből nézzük a dolgokat. Ahogyan a parasztról és a lováról szóló kínai tanmesében is többször elhangzik: „Honnan tudjátok, hogy ez szerencse vagy balszerencse?” [A tanmese szerint egy paraszt lova elszökik, majd visszatér több lóval, később az állatok miatt a paraszt fia megsérül. A történet azt tanítja, hogy az élet eseményeit nehéz az adott helyzetben értékelni, a dolgok kimenetele később fordulhat – a szerk.] Olyan korban élünk, amikor szeretjük az egyszerűsített, könnyen emészthető válaszokat. Ez az előadás viszont arra szeretne bátorítani, hogy kibírjuk a komplexitást és az ambivalenciákat. Hogy ez mennyire sikerült, nem tudom.

Jelenet a Madame Tartuffe-ből (fotó: Dömölky Dániel, Vígszínház)

Hogy zajlott a nem mindennapi próbafolyamat?

Enyedi Éva volt a dramaturg, ő készített egy kezdetleges szövegkönyvet, majd az improvizációk, a próbák során filmeztünk és a jól sikerült részeket megtartottuk. Még a bemutató előtt is változtattunk a szövegen, de ez a szakasz a színészek számára már elég nagy megterhelést jelentett. Amíg a műhelymunka tart, mindenki élvezi, mindenki lelkes, de amikor még a főpróbahéten is változtatunk a szövegen – márpedig változtattunk – azt kevesen szeretik igazán. Nagy dolog, hogy Rudolf Péter igazgatóként be mert vállalni egy ilyen folyamatot, és a színészek részéről is hatalmas bizalom és rugalmasság igényeltetett. Szurkolok a darabnak és annak, hogy az ilyen kísérleteknek maradjon hely a nagy kőszínházakban. Nemcsak magam miatt, hanem mert ez fontos és jó. Berlinben sokkal több úgynevezett „devised”, vagyis közösen fejlesztett előadás van.

A budapesti munkalehetőségeiben mennyire játszik szerepet, hogy Berlinben él és ott is rendez?

Biztos számít. Ha csak Marosvásárhelyről jönnék, talán nem lettek volna ezek a lehetőségeim.

Mi a helyzet a filmmel? Dolgozik valamilyen projekten?

Két filmen dolgozom, az egyik az örkényes darabom, a Karácsonyozzatok velünk filmváltozata, a másik egy román–német koprodukció. De nem érdemes beszélni róluk – egyetlen filmről se – addig, amíg az első csapó el nem csattan, mert annyi helyen elbukhat a finanszírozás.

Jelenet a Kincses Réka rendezte Nem vagyok Miriam című előadásból (fotó: Szkárossy Zsuzsa, Vígszínház)

Magyarországon mindenképp.

Nemcsak Magyarországon.

Mennyire lát bele a német finanszírozási folyamatokba?

Elég jól. Európában alapvetően állami filmfinanszírozás működik, mindenki pályázik és az állam pénzét költi. Nemzeti filmalapok vannak, a filmkészítés szubvencionált művészet. Nagyon kevés film van Európában, amelyik visszahozza az árát.

Egyre több nő dolgozik rendezőként, különösen a fővárosi, progresszívebb színházaknál, ugyanakkor arra, hogy egy ascheri vagy zsámbéki nő rendezői életmű létrejöjjön, még valószínűleg évtizedekig kell várni. Hogyan látja ezt a kérdést, lesz-e, s ha igen, mikorra valódi változás ebben?

Nő sztárrendező valóban nem sok van nálunk. Fontosnak tartom, hogy több női történetet mondjunk el. Érdekelnek például az ötven fölötti nők és történeteik, hiszen ezekből jelentős hiány van. Egy bizonyos kor után a nők láthatatlanná válnak, nemcsak a mindennapi életben, de a drámairodalomban is, eltűnnek, majd az Öreg hölgy látogatásában térnek vissza. Minden idősödő színésznő megtapasztalhatja, hogy kevesebb a szerep, hiszen a drámairodalom nagy része férfi karakterekre koncentrál, a női perspektívák gyakran hiányosak vagy nincsenek jelen. A női élet teljes szakaszait tabusították – például a perimenopauzát és a menopauzát – pedig ezek a periódusok jelentős élettani és pszichológiai változásokkal járnak, amelyek gazdag lehetőséget kínálnak karakterfejlődésre és narratív komplexitásra. Szükség van új darabokra, nő előadókra, főszereplőkre. Nem ritka, hogy egy alkotó úgy próbálja megoldani a „nőként rendezőnek lenni” kérdést, hogy valahogy magára veszi a férfi normákat – nem feltétlenül tudatosan, egyszerűen azért, hogy ne tűnjön fel a különbség. Ezt a jelenséget a szakirodalom internalizált patriarchátusnak nevezi. Ráadásul rengeteg előítélet és skatulyázás él a női rendezőkkel kapcsolatban: „erőszakosak”, „férfiasak”, és így tovább. Pedig szerintem a női rendezők ugyanolyan sokfélék, mint általában az emberek.

Ön szerint tehát nincs különbség a nő és a férfi rendezők látásmódja, érzékenysége, munkamódszere, az általuk láttatott világ között?

Nincs. Egy ír rendező, filmkritikus, Mark Cousins vette a fáradtságot és dokumentumfilm-sorozatban mutatta be az összes női filmrendezőt a film kezdetétől napjainkig. A Women Make Film című alkotásból az derül ki, hogy igenis volt és van csomó hihetetlenül jelentős női filmrendező, csak nem tudunk róluk. A legelképesztőbb helyeken bukkannak fel, jelentős műveket alkotnak, csak nem válnak a kánon részeivé. És nem igaz, hogy más narratív struktúrákat használnak, hogy más a témaválasztás, más a műfaj. Minden témában, műfajban és struktúrában dolgoznak, ugyanúgy csinálnak kaland- és háborús filmet, drámát, komédiát. Ez mind csak klisé, egyetlen különbség van, hogy több a női szereplő, a női főszereplő, a női történet. De nincs női dramaturgia, női filmnyelv.

Azt sem tartja igaznak, hogy egy női rendező másként nyúl a problémához, finomabban, érzékenyebben rendez?

Van olyan férfi is, aki finoman csinálja. Amint elkezdjük a viselkedést, tetteket nőiesnek vagy férfiasnak címkézni, már belementünk a csapdába. Ezek a társadalmi konstrukciók és klisék nemcsak korlátoznak, de veszélyesek is: szűk térbe szorítanak, és sokszor önkéntelenül belénk nevelik a bizonytalanságot és öncenzúrát. A nőknek az a kiút, ha tudatosítják ezeket az előítéleteket, mert csak így kerülhetik el, hogy a társadalmi definíciók határozzák meg a mozgásterüket. Csak rendező van, akit nemtől függetlenül bármi érdekelhet.

Nyitókép: Kincses Réka a Madam Tartuffe olvasópróbáján (fotó: Dömölky Dániel, Vígszínház)

Lásd még:

Közös ügy: elsőfilm nemzetközi finanszírozással – Interjú Iványi Petra producerrel a Mambo Maternica című filmről

„Ez az olaszországi munka igazi áldás az életemben” – Beszélgetés Székely Krisztával

„A semmiből is csodás dolgokat lehet létrehozni” – Interjú Lábán Katalinnal és Dobay Jankával az RS9 Színház múltjáról, jelenéről, jövőjéről

A kultúra fővárosa: Berlin