by facebook.com/artisbusiness.hu 2021. máj 12.

A művész és az utókor – Pauer Gyula

2018 áprilisában lomtalanítás formájában a Damjanich utca betonjára szórták volna Pauer Gyula teljes hagyatékát, kilakoltatva az özvegyet és a családot.

Május 7-én ért véget az a kiállítás, amelyet Pauer Gyula képzőművész egykori otthonában, a MOME Fotográfia szakos hallgatóival együttműködve rendezett Budapest-Erzsébetváros önkormányzata. „Fiatal tehetséges emberekre van szükség, akiknek van mondanivalójuk, nemcsak Erzsébetvárosról vagy Budapestről, de magáról a világról is” – olvasható a kerület honlapján.

Ez eddig szép és jó, ám ugyancsak május 7-én megjelent egy elgondolkodtató Facebook-bejegyzés, mégpedig Pauer Emánuel tollából.

A Damjanich utcai ház

Emánuel Pauer:

Az egykori otthonunkban rendezett kiállítást a tegnapi napon megtekintettem, az ezzel összefüggő nyilatkozatunkat, amelyet az alkotó a műterem falára kifüggesztett, most itt is kiadom.

A kiállításról:

Fiatal felnőtt történetek – Erzsébetváros hat fotós lencséjén keresztül

Szepsi-Szűcs Lilla: Lapse

Két művész, két idősík: Pauer Gyula (1941–2012) a magyar neoavantgárd képzőművészet egyik kiemelkedő egyénisége és Rabóczky Judit Rita (1979–) kortárs szobrász egyszer találkoztak életükben. A megbecsült művész felkereste műtermében a feltörekvő tehetséget, ahol – kezében Judit női cipőt ábrázoló szobrával – leült egy ütött-kopott sárga fotelbe. Az ütött-kopott sárga szék azóta is Judit műtermében áll. Hogyan hatnak művészgenerációk egymásra? Jelen van-e Judit életében Pauer szellemisége? Hogyan érhet össze metafizikailag az időben egymástól elváló két művész? Rögzítik-e az alkotásra használt terek az alkotóenergiákat? Ezeket a kérdéseket vizsgálja a sorozat.”

A nyilatkozat:

A Pauer örökösök nyilatkozata

Mi, Pauer Gellért és Pauer Emánuel, Pauer Gyula fiaiként fogalmazzuk az alábbi sorokat, miután értesülésünkre jutott, hogy apánk egykori műtermében kiállítás létesült egy kerületi programsorozat keretében. Hangsúlyoznunk kell, hogy általában örömmel vesszük az apánk munkásságával kapcsolatos megkereséseket, és támogatóan állunk a legtöbb ilyen jellegű megjelenéshez, a mostani eset azonban más…

Örökösökként, jogutódokként olvashatjuk Szepsi-Szűcs Lilla Lapse című munkájának leírásában az egyik központi kérdést: rögzítik-e az alkotásra használt terek az alkotóenergiákat?

Legmélyebb sajnálatunkra, de egy fájdalmas felvetéssel kell reagálnunk erre a megfogalmazásra. Felmerül ugyanis a gondolat, hogy rögzíti-e a kiállításra szánt mű az igazságot arról, hogy az önkormányzat, a vagyonkezelő és a MANK triásza 2018 áprilisában lomtalanítás formájában a Damjanich utca betonjára szórta volna Pauer Gyula teljes hagyatékát, kilakoltatva az özvegyet és a családot?

Szeretnénk, ha tisztában lenne vele minden érdeklődő, hogy ez az élettér, amiben ezt a kiállítást létrehozták, bármilyen fogadtatást is nyerjen, egy tragédia emlékét őrzi. Tudnia kell mindenkinek, aki ezt a műtermet megtekinti, és aki az ebben található alkotást befogadja, hogy ha szó nélkül hagynánk az eseményt, és úgy tennénk, mintha a kerület valóban megbecsülte volna Pauer Gyula életművét, akkor egy gyalázatos történelemhamisításhoz adnánk a nevünket.

Korábbi otthonunk, egyben a művész munkahelye egy önkormányzati tulajdonban lévő műteremlakás volt. A lakás bérleti díját már apánk életében a duplájára emelték, amelyet Ő nem volt hajlandó fizetni. Halála után, édesanyánkkal együtt mi jelentős összegű tartozással váltunk jogcím nélküli tartózkodókká, a kilakoltatásunk pedig minden törekvésünk, a párbeszédre való igyekezetünk és a fizetési szándékunk ellenére idővel mégis elkerülhetetlenné vált.

A műterem, egykori otthonunk, ahonnan sikerrel eltakarítottak minket, azóta is teljesen üresen állt, kitört ablakokkal, fűtetlenül, elhagyatottan. Úgy tűnik, az ingatlan sorsa csak addig érdekelte az illetékes szerveket, amíg annak kiürítését karhatalmi erőkkel véghez nem vitték. Ha nem szedtük volna össze minden erőnket, ha nincs a barátok segítsége és a szerencse vagy a gondviselés, felbecsülhetetlen mértékű művészettörténeti károk keletkeznek, és a magyar kultúrára óriási csapást mért volna a Pauer-hagyaték eltékozlása.

A fentiek tükrében szándékunkban áll a kiállítás megtekintése, továbbá magyarázatot várunk arra, hogy mely hivatalos szerv gondolta helyénvalónak, hogy a Pauer nevet és a Pauer-műtermet a történtek után, az örökösökkel való egyeztetés nélkül egy ilyen rendezvényhez társítja, mintegy letagadva a tényt, hogy korábban lábbal tiporták Pauer Gyula életművét.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy az érdemi magyarázatot megkapjuk, de a magunk részéről a végsőkig a nyílt párbeszéd oldalán állunk, mert apánk hátrahagyott életműve az egész magyar nemzeti kultúra kincse, amelyet úgy látszik, a mai napig védelmeznünk kell a méltatlan bánásmódtól.

Budapest, 2021.05.03.

Pauer Gellért és Pauer Emánuel
---------------------------------------
*Az esetleges félreértések elkerülése érdekében: a fenti szöveg nem a történetünket korábban nem ismerő alkotót, hanem a hivatalos szerveket és az intézményi hátteret kéri számon a történtekért.

Az egykori otthonban (forrás: Pauer Emánuel Facebook-oldala)

Pauer Gyula talán legismertebb köztéri alkotása: emlékhely Budapesten a Széchenyi rakparton (társszerző: Can Togay; 2005). Az emléktábla felirata: A II. világháborúban nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt budapesti áldozatok emlékére. Állíttatott 2005. április 16-án. 

Nyitókép: Pauer Gyula (fotó: Féner Tamás/MTI)

Galériaképek: Az egykori otthon

Almási Éva, az Artpool alapító főszerkesztője
babérkoszorúval koronázta meg Pauer Gyulát; 2010 (forrás: Facebook)