by Szele Tamás 2021. okt 15.

A nem létező szimfónia

Az alkotó: mesterséges intelligencia,  „akit” megtanítottak beethovenül

Olyasmi történt velem, amiről nem hittem, hogy ebben a földi életben megeshet. Legfeljebb elhunytom után, de nagyon sok dolognak kellene akkor is egybeesnie ahhoz, hogy Beethoven és én ugyanarra a túlvilágra kerüljünk – sőt az is világnézet kérdése, hogy van-e ilyesmi egyáltalán. Mindezeket tekintetbe véve a magam részéről belenyugodtam, hogy sosem fogom hallani a nagy zeneszerző tizedik szimfóniáját.

Aztán most mégis sikerült. Megítélésem szerint jelenleg is életben vagyok, Beethoven sem támadt fel a kedvemért, a koncertet sem a túlvilági szférákban hallgattam – vagyis megtörtént a lehetetlen. Lehetővé vált.

A bonni székhelyű Deutsche Telekom tette lehetővé. Az Ég áldja meg a lokálpatriotizmusukat, amivel megünneplik a szintén bonni származású Beethoven születésének kétszázötvenedik évfordulóját, ennek volt része a minapi előadásokkal egybekötött hangverseny, amin végre felhangzott a X. szimfónia. Az, amit a Mester nem írt meg.

De akkor hogyan adhatták elő mégis a bonni filharmonikusok (a budapesti közönség kivetítőn élvezhette)? Hát úgy, hogy megírta a ránk maradt részletek alapján egy mesterséges intelligencia. Egy olyan, ami képes volt erre a nem mindennapi teljesítményre, tehát nem a cég Vanda nevű chatbotjának szintjén működik, Vandánál sokkal bonyolultabb, fejlettebb. Meg kell vallanom, tudtam előre, hogy ilyen szellemi termékkel lesz dolgom, így nem kevés kétellyel ballagtam a budai Vigadó felé: valamiféle mechanikus, önismétlő, olcsó Beethoven-utánzatra számítottam, amit majd valahogy végigszenved az ember és utána udvariasan tapsol kicsit.

Csalódnom kellett, mégpedig kellemesen.

Ez a zenemű bizony méltó volt a nagy Beethovenhez, bármilyen szokatlan módon is született. De menjünk sorban, mert komoly kérdések vetődtek fel az est folyamán, bár még a darab elhangzása előtt. Az esemény háziasszonya Veiszer Alinda volt, bevezetőként Szabó Melinda, a Magyar Telekom kereskedelmi vezérigazgató-helyettese szólt pár üdvözlő szót a megjelentekhez, majd meghallgathattuk Nagyfi Richárdnak, a Cambridge Mobile Telematics mesterséges intelligencia-szakértőjének előadását a digitális zene kezdeteiről és alapelveiről. Ezt még azok sem unták, akik az alapfogalmakkal egyébként tisztában voltak: ugyanis a hangkeltés messze nem azonos a zeneszerzéssel, a hanghoz egyszerűbb eszköz is elég, zenét viszont csak fejlett AI (mesterséges értelem) képes írni. Használják is erre a célra, sőt, már 2019-ben is indult az Eurovíziós Dalfesztiválon egy ilyen úton létrehozott szám – azóta külön kategóriát hoztak létre ezek számára. A szerzői jogok kérdése viszont szinte feloldhatatlan: ki az alkotó? Az AI tulajdonosa? Ő nem írt egy hangjegyet sem. A készülék maga? Az nem tekinthető még jogalanynak sem, hiszen képtelen volna élvezni a jogait. Akkor kicsoda? Fogós kérdés, melyre nincs még elfogadható válasz.

Az elgondolkodtató – és rövid – előadás után meghallgathattunk egy csodálatos zongoraszonátát, majd az a beszélgetés következett, aminek a kedvéért a leginkább érdemes volt elmenni a rendezvényre: Veiszer Alinda partnerei Bősze Ádám zenetörténész, Szerkics Gergely, a Mesterséges Intelligencia Nemzeti Laboratóriumának partnerkapcsolati menedzsere, és Szabó Béla, a Magyar Telekom márkakommunikációs igazgatója voltak. Bősze Ádám kiváló képet adott nekünk a X. szimfónia keletkezésének, illetve nem keletkezésének körülményeiről, jó humorral, kellemesen tárgyalta a kort és a zenemű körül terjengő legendákat – például azt a babonát, mely szerint szimfóniából egyetlen zeneszerző sem írhat kilencnél többet, hiszen még a nagy Beethoven sem tudta befejezni a tizediket. Igaz, állítólag egyetlenegy alkalommal eljátszotta egy látogatójának zongorán – de nagyon keveset jegyzett fel belőle. Kész volt hát a zenemű, de csak az ő fejében létezett, sehol máshol, joggal hihettük, hogy magával vitte a sírba.

Forrás: Wikipedia

Sőt az is lehet, hogy így van.

Mert az, amit hallottunk vagy egybevág az ő hajdani szándékaival, vagy sem, ezt már sohasem fogjuk megtudni. A helyzet akkor kezdett bonyolódni, mikor Veiszer Alinda feltette a kérdést: hogyan volt képes az AI megírni egy Beethoven-szimfóniát? Amire az a helyes válasz, hogy mesterséges tanulási folyamat után. Szó szerint minden Beethoven-művet feltöltöttek rá, de a kor többi zeneművét is, a stíluselemek és az ismétlődő motívumok fontossága miatt, ezek alapján lehetett elemezni és utánozni a Mester alkotói módszerét – de persze nem lehetett feltölteni Beethoven politikai nézeteit, szerelmeit, csalódásait, érzelmeit, gyászát szerettei elvesztése miatt, hallásának elvesztését, tehát magát Beethovent – ez képtelenség lett volna. És nem is egy embert akartak szimulálni, ami lehetetlen, csak egy zeneművet szerettek volna megíratni a géppel, olyan módon és formában, ahogy az megszülethetett volna. Kétszáz változat készült el, ezek közül már emberek, zenetudósok választották ki a végleges, előadásra méltó, „legbeethovenibb” változatot.

Tehát igazából nem Beethovent hallottunk mi később, hiszen nem keltették ki őt a sírból, csak valamit, ami annyira az ő stílusában, modorában készült, hogy tanúsíthatom: az átlagos zenekedvelő képtelen volna megkülönböztetni a valódi művektől.

És még ehhez is reprodukálni kellett nem csak az emberi tudást, de előtte az emberi tanulás folyamatát is!

Hogy mit szólna ehhez a Mester, azt az ismert okok miatt képtelenség megmondani, de nem lehetetlen, hogy örülne. Nagy barátja volt minden technikai újításnak, ő volt az a zongorista, aki annyira szétfeszítette a zongorajáték technikai határait, hogy új hangszereket kellett neki készíteni. Ő használt először metronómot, és ő jelezte először a kottáin a metronómbeállításokat: lehetséges, hogy ezt a mostani darabot is képes volna alkotástechnikai kísérletnek felfogni. Vagy nem – ebben nem lehetünk bizonyosak.

Matthias Röder, a Beethoven X. projekt vezetője (forrás: YouTube)

Alkotás ez tehát? Ahogy Szerkics Gergely fogalmazott: a kreativitás és az ostobaság között az a különbség, hogy a kreatív ember ismeri a kontextust, melyben mozog, és mégis valami mást, újat tesz, nem azt, amit várnának tőle, az ostoba nem ismeri a kontextust, csak cselekszik, vakon. Bár néha még az ostobáknak is lehet szerencséjük. Vannak a zeneszerzésnek szabályai – fűzte tovább a gondolatot Bősze Ádám – Beethoven idejében például az volt a fontos, mit nem szabad a zenében, viszont ennek az AI-nak más módszerrel tanították a komponálást: azt mutatták meg, hogy Beethoven, Schubert és társaik miképpen szerezték a zenéjüket, tehát mi az a folyamat, ami szerint ők haladtak, legalábbis a műveik alapján. Ez óriási különbség.

Rendben, értjük, hogy villamos, de mi hajtja? – tenné fel a kérdést a pesti ember, mégis, ki szerezte ezt a zenét?

Ezt a zenét leginkább Beethoven szerezte, részben a szimfónia ránk maradt részleteiben, részben más műveiben, de össze – az ő alkotási módszerét utánozva – már a mesterséges intelligencia rakta. Szóval, igazából nem Beethoven, de annyira hasonlít rá, hogy ember meg nem különbözteti tőle: mintha egy ételnek annyira természetazonos lenne az aromája, hogy az már természetes.

Bonyolult? Az bizony. De eredményes volt a kísérlet. Sőt mint megtudhattuk, újságcikkeket is írnak már ilyen módon, mesterséges intelligenciával, szerencsére nagyon mérsékelt sikerrel, és főleg a sport, valamint a tőzsdei hírek tárgykörében. Azonban tény, hogy minden író embernek vannak stílusjegyei, szakmai rutinmódszerei, amik tanulhatóak: hiszen ezeket karikírozva írta meg Karinthy is az Így írtok tit. (Magam is írtam már paródiákat kollégákról az ő stílusukban... bizony, bárki utánozható egy kellőképpen felkészült gépi értelem számára.)

Akkor hát nincs remény? Az emberi kreativitás feleslegessé válhat előbb-utóbb?

De, van. Akkor is van, ha Veiszer Alinda a beszélgetés végére kissé riadtnak tűnt és kezdte látni a humán civilizáció végét. Csakhogy ehhez a reményhez meg kellett hallgatni magát a zeneművet.

Tökéletes Beethoven-darabnak mondanám, bár... nem lehet nem észrevenni a negyedik tétel első felében az Ötödik „Sors” szimfónia vezérmotívumához hasonló dallamismétlődést: nem az Ötödik, csak nagyon olyan. Talán ez az ismétlődés benne a beethoveni... A tétel vége felé meg – nem tudom, ki hogyan van vele – a vezérmotívum erősödése kifejezetten Csajkovszkij 1812 nyitányát idézte, persze lehet, hogy csak számomra.

És itt van benne az, ami reménykeltő.

Ugyanis ha Beethovennek nincsenek korábbi darabjai, mégpedig igen számosan, akkor nem lett volna miből tanítani a mesterséges intelligenciát! Ha Kovács Béla favágó egész életében nem ír le egyetlen hangjegyet sem, képtelenség volna megíratni egy olyan szimfóniát, „amilyet ő írt volna” – nincs alap, nincs miből tanulni.

Utánozni ugyanis csak eredeti és értékes alkotást lehet.

Hölgyeim, uraim, megnyugodhatunk: szükség van még ránk, és szükség is lesz mindörökké.

Vagyis: a kreativitásunkra.

Anélkül nincs új szellemi termék: a gépnek nincs ötlete, nincsenek érzelmei, indulatai. És ha nincs forrás, nincs patak sem.

Kelleni fogunk.

Ez a tanulság Beethoven soha meg nem írt, mégis megszületett és eljátszott X. szimfóniájából.

Fotók: Deutsche Telekom

Lásd még:

Nem az a cél, hogy számítógép írja a jövő szimfóniáit

A befejezett Beethoven-szimfónia