„A semmiből is csodás dolgokat lehet létrehozni”

Érzékeny hangú felhívást tett közzé októberben az RS9 Színház: fennmaradásához a nézői hozzájárulását kéri. Az erzsébetvárosi, megalakulásának 35. évét ünneplő stúdiószínház alapító vezetője, Lábán Katalin állami támogatás híján a közösségi finanszírozásban hisz. Vele és a színházüzemeltetésben szintén aktív szerepet vállaló lányával, Dobay Jankával beszélgettünk.

Miért éppen most tették közzé a felhívást s léptek ezzel a közösségi finanszírozás útjára?

Lábán Katalin: Az RS9 korábban is küzdött a fennmaradásért, ez számunkra nem újdonság, ám ilyen helyzetbe még nem kerültünk. Az már előfordult, hogy nem tudtunk egy produkciót kiállítani, de sosem volt még ennyire kevés pénzünk. A korábbi hathoz képest már csak három emberünk dolgozott munkaviszonyban, most sajnos nekik is fel kellett mondanunk. Én már régóta nem vagyok alkalmazásban. Mivel a közelmúltban semmilyen pályázaton nem nyertünk, mostanra csak a jegybevétel maradt bevételi forrásként. Tizenkét színész játszik nálunk – persze nem munkaviszonyban –, plusz a technikusok és háttéremberek. A színházunk ötvenfős, számolja ki, hogyha elosztjuk a bevételt közöttük, szinte semmi nem marad egy embernek.

A színházat jelenleg Dobay Janka, Csáki Rita, Lábán Katalin és Nagy Ferenc üzemeltetik – fizetés nélkül (forrás: az RS9 Színház Facebook-oldala)

Nem lehet jegyárat emelni?

Dobay Janka: A jegybevétel akkor fedezné a költségeinket, ha nálunk is, mint máshol, tizenhat-tizenhét ezer forintos jegyek lennének, de ez sem a közönségünket, sem a profilunkat tekintve nem megvalósítható.

L. K.: Talán, ha Cserhalmi György vagy Udvaros Dorottya játszana nálunk, mi is kérhetnénk húszezer forintot egy jegyért, de nekünk nem ez a küldetésünk. A mi profilunk a fiatalok, kezdők és a máshol bemutatkozni nem igen tudó tehetségek felkarolása. Projekteket a jelen helyzetben még csak-csak fenn lehet tartani, de munkavállalókat súlyos járulékokkal nem, márpedig ha már a háttérszemélyzet sem tud alkalmazottként dolgozni egy színházban, akkor épp a stabilitás, a keretek vesznek el. A közelmúltban hat pályázatot adtunk be, nulla eredménnyel. Egy NKA-s pályázatra kaptunk kétmillió forintot, de az ezt a problémát nem oldja meg, ugyanis csak konkrét produkcióra használható fel.

Most érződik igazán, mekkora érvágás volt két évvel ezelőtt a támogatási rendszer negatívba tolása, a függetlenek pénzeinek totális megvonása?

L. K.: Most sokkal rosszabb a helyzet, mint két éve, effektív kivéreztetés van. A Jurányi Ház se kapott semmit, mások se, szörnyű.

Az Erzsébetvárosi önkormányzathoz, mint a hely fenntartójához nem lehetne fordulni?

L. K.: De, tőlük hárommillió forintot kaptunk abból az alkalomból, hogy 35 évesek lettünk, ezt meg is ünnepeljük. Nagyon hiszek a közösségi finanszírozásban, ezért is fordultunk a nézőinkhez. Ha valaki rendszeresen, havonta tud öt-tízezer forintot adni, és akad ezer ilyen ember, már fenn tudunk maradni. Ráadásul így szabadok vagyunk, nem függünk senkitől. Tudunk olyan követőnkről is, aki már idős, nem tud színházba jönni, mégis támogat minket. Nálunk van magyar, zsidó és cigány előadás, van Shakespeare, itt játszik Yengibarian. És sokat fesztiválozunk, utazunk, voltunk Szegeden, jártunk az Ördögkatlan Fesztiválon, megyünk Pozsonyba.

D. J.: Van Frida Kahlo-, Beckett-előadás, de improvizációs est is. Széles a paletta, de mindegyik produkciót a minőség, a színvonal köti össze, és az, hogy egyik előadás sem a skála végpontját képviseli. Az RS9-nek megvan a maga profilja, s ha valami nem ide illik, vagy nem olyan minősége, akkor nem mutatjuk be. Persze mi is sokféle előadást játszunk, de fontos, hogy minden színház világosan kommunikálja a nézőivel, hogy mit képvisel.

A kerületben a Spinózán kívül számos független színház, illetve játszóhely működik a kerületben: a Gólem, a Bethlen Téri Színház, az Apertúra Stúdió. Mindez nehezíti a helyzetüket?

L. K.: Fantasztikus, hogy a kerületnek ennyi színháza van. Gyakran előfordul, hogy valaki elkésik az Örkényből, és átjön hozzánk, mert mi csak fél nyolckor kezdünk. Már a világháború előtt is színházi kerület volt a hetedik, itt működött a legendás Király Színház. Erzsébetvárosnak jobban kellene értékelnie ezt és támogatnia a színházait.

Céges szponzorációban, vállalati partnerségben nem gondolkodnak?

L. K.: Dehogynem, még a kezdeteknél a névazonosság okán megkerestem egy bútoráruházat, de nekik inkább a musical, az operett tetszett volna. Megkerestem másokat is, időre-időre próbálkozom, de még nem találtam meg azt a nagyvállalatot, amelyiket igazán az érdekelné, amit mi képviselünk. A cégeket nem a színház, hanem inkább a képzőművészet vonzza, mert az kézzel fogható. Nálunk kétezer néző fordul meg havonta, az évente húszezer, ez egy nagyvállalatnak nem tétel. Én magam is rengeteg pénzt, saját tőkét tettem az RS9-be. Az 1980-as években nyelviskolát vezettem, de ’90-ben bezártam a cégemet, mert már csak a színházra akartam koncentrálni. Azt hittem, abból meg tudunk élni. Nagyon rosszul tettem.

Most is van angol nyelvű előadásuk, Harold Pinter kevéssé ismert, ritkán játszott darabja, a Revue Sketches. Igazi kuriózum. Kinek szól, milyen közönséget céloz? 

D. J.: A közönség főleg az itt élő külföldiekből áll, de sok magyar néző is szeretne idegen nyelvű előadásokat nézni. Az ötlet onnan jött, hogy külföldiek jöttek be az irodába és kérdezték, van-e angol nyelvű produkció. Akkor még csak azt tudtam mondani nekik, még nincs, de talán három hónap múlva lesz.

Miklós Marcell és Tóth Szilvia Lilla a Revue Sketches című előadásban (forrás: RS9 Színház)

A darabot magyar színészek játsszák angolul. Mit szóltak hozzá?

D. J.: Ez sok szempontból nagyon jó, mert a különböző castingokon és produkcióknál előnyös, ha a színész meg tud szólalni angolul. Azonkívül újfajta kihívást is jelent.

Hogy alakul az évad, hogy lehet pénz nélkül tervezni?

L. K.: Attól, hogy nincs pénz, még lehet tervezni. Amikor előállt ez a helyzet, megkérdeztük a színészeket, hogy mi legyen. Álljunk le a próbákkal, az új dolgokkal, játsszuk csak a meglevő produkciókat, vagy menjünk tovább? Azt mondták, tovább akarják csinálni. Mostantól viszont már nem tudunk próbapénzt fizetni. Mindenki dolgozik valahol a színház mellett, van, aki könyvet árul, jelmezraktárban dolgozik, vagy külföldre jár világosítani, hangosítani. Én is drámaterápiát tartok a Nap-Kör Alapítványnál, abból élek, nem az RS9-ből.

Katalin, önnek korábban volt egy hosszú kihagyása, amikor nem foglalkozott a színházzal.

L. K.: Amikor elváltam Janka édesapjától, Dobay Dezsőtől – akivel együtt alapítottuk a színházat –, el kellett távolodnom innen. De a színészetet nem hagytam abba, sokat filmeztem, amerikai sorozatokban játszottam. Aztán jött a Balkay Géza-féle éra, számos előadásban játszottam, amelyeket ő rendezett.

Janka, önnek mi a szerepe a színházban? Hol menedzserként, hol mindenesként definiálja magát. Van olyan előadás, amelyben játszik is.

D. J.: Három éve úgy kezdődött, hogy megbetegedett egy színésznő és Mama megkérdezte, nem ugranék-e be. Egyből igent mondtam. Azóta több produkcióban játszottam, viszem az iroda vezetését, a büfét. De nekem is volt civil állásom, dolgoztam multinál és idegenvezetőként is. Szeretnék többet foglalkozni a művészi dolgokkal, de amikor a padlót kell fölmosni vagy dobogót szerelni – mert valakinek azt is meg kell csinálni –, akkor ezekre kevesebb energiám marad. Szóval tényleg mindenes vagyok.

Cseh Fruzsina, Tóth Szilvia Lilla, Dobay Janka és Kovács Andrea a Titus Andronicus című előadásban (fotó: Horváth Katalin Fanni)

Milyen érzelmek kavarogtak önökben, amikor arra jutottak, hogy segítséget kérnek? Nem könnyű kérni se, nem úgy szocializálódtunk.

L. K.: Nem volt könnyű persze, sose kértem. Amerikában végeztem Theater Art szakon, ott lett nagy az önbizalmam, jött az érzés, hogy meg tudom csinálni. Mindenki röhögött rajtam, nem volt pénz, ’84-ben pedig, amikor már lehetett GMK-zni, nyelviskolát alapítottam. A Vörösmarty téren volt az irodám, szárnyalt, nyolcvan embert alkalmaztam. Akkor még csak az Élő Nyelvek Szemináriuma működött, meg mi, az Aktív Nyelvstúdió. Egy magnóval és egy táblával kezdtük angol-német nyelvvel a barátnőmmel, később lett olasz és spanyol is. Az egészet azért csináltam, hogy színházat alapíthassak, csak az volt a baj, mint említettem, hogy amikor megnyitottam az RS9-et, hülye módon bezártam a nyelviskolát. Rengeteg pénzt raktam bele, sajátot és az iskoláét is.

D. J.: Én hiszek a mondásban, hogy kérjetek és adatik. Sokszor nehéz elmondani, ha valami bánt vagy fáj. Már hosszú ideje nehéz helyzetben vagyunk, most jött el a pillanat, hogy meg tudtuk tenni, hogy elmondjuk, mi van velünk. Sok erőt adott, hogy sokan megosztották a felhívásunkat, és számos pozitív komment érkezett. Nagyon jó érzés, hogy ennyien szeretnek minket, és hogy ezt írásban is felvállalják. Az egyik előadásunk után egy úr emlékezett arra, hogy annak idején, amikor létrejött a színház, ő fúrta a falat a kábeleknek. Az RS9 közösségi munkában jött létre – egy nagy család vagyunk. Sokszor érzelmi alapon döntünk, nem a pénzért csináljuk, hisz a semmiből is csodás dolgokat lehet létrehozni, most mégis muszáj volt kérni, mert háttéremberek nélkül, akik a mindennapi ügyeket viszik, nincs színház. Persze tanuljuk azt is, hogyan kell kérni. Ez volt az első állomás. A következőkben kis videókat készítünk szimpatizánsainkkal, akik elmondják, mi köti őket a színházhoz és mit jelent nekik az RS9.

L. K.: Eddig kétmillió forint gyűlt össze, amiért nagyon hálásak vagyunk. Ha a következő pár hónapban is ekkora összeg folyna be, biztosított lenne a színház léte, újra lenne munkaviszonya a három nélkülözhetetlen munkatársunknak. Nem lennénk kiszolgáltatott helyzetben, feltételezve, hogy a következő pályázatokon nyerünk majd valamennyit. Mi olyanoknak is bemutatkozási lehetőséget nyújtunk, akiknek más nem, vagy még teljesen kezdők. Nálunk nem a gazdasági szempontok az elsődlegesek, inkább ingyen fellép bárki, csak csináljuk meg. Persze nem mindenki akar ebben a családban maradni, vagy ugródeszkaként használja, hoz egy produkciót, aztán továbbáll. Ezzel sincs baj. De mi, akik itt vagyunk, ez a bő tucatnyi ember, tervezünk, próbálunk, írunk, rendezünk, játsszunk. Szóval csináljuk, kitartunk, bárhogy is lesz.

--------------

Aki támogatná az RS9 Színház munkáját és fennmaradását, a következő számlaszámra utalva teheti meg:

Astoria Színházi Egyesület

OTP: 11705008-20117689
Külföldről: Iban HU5011705008201176890000000
Bic. OTPVHUHB

Nyitókép: Lábán Katalin és Dobay Janka (forrás: RS9 Színház)

Lásd még:

Érzelmeket közvetíteni – „A pályázati, kerületi támogatáson túl jó lenne egy mecénás is, de az RS9 Színházba feltétel nélkül beleszerető gazdag ember még várat magára.”

Politológia és „színházban való létezés” – Beszélgetés Dobay Jankával, az RS9 színház menedzserével

Van-e menekülési útvonal a független színházak számára? – A független színházak helyzete évről évre romlik, egyre kevesebb az állami támogatásuk.