A szenvedély kulisszái mögött

Egyikük kifejezetten óvatos és biztonságpárti, aki akkor érzi jól magát, ha nincs kiszolgáltatva a piacnak. Másikuk az üzleti és a művészeti életben is keresi és vállalja a kockázatot. A Virág Judit Galéria tulajdonosai napokon keresztül tudnának mesélni fantasztikus és kalandos történeteket a műkereskedelemben töltött évtizedekről, kezdve az első aukciójuk főművétől, az irreális áron vásárolt Rippl-Rónai-alkotástól a garázsvásárból előkerült Tihanyi Lajos-képen át a reklámszatyorban érkező Csontváry-festményig. Virág Judittal és Törő Istvánnal beszélgetve az derült ki, hogy életútjuk és üzleti sikerük nem egy interjút, hanem egy könyvet érdemelne.

Képzeljék el a pillanatot, amikor azt érzik egy festmény láttán, hogy az beszél önökhöz, és a képbe legszívesebben belehelyezkednének! Milyen képet látnak maguk előtt?

Virág Judit: Egy párizsi utcarészletet, de megjelenik előttem egy, az 1930-as évek tájékán, az olasz Riviérán, például Alassióban festett Vaszary János-kép is, rajta egy vidám tengerparti társasággal, fürdőzőkkel és csíkos napernyős stranddal.

Azt hittem, elsőként a kedvenc festőjének valamelyik alkotására fog gondolni. Mednyánszky Lászlóról egyszer azt mondta, hogy minden mozdulatával és cselekedetével valami olyat csinált, ami az ön számára kedves és fontos.

V.J.: Mondhattam volna Mednyánszkyt is, de Vaszary a másik nagy kedvencem. Mindig fontos volt számomra, hogy egy művész mit gondol az életről, milyen eszméket vall, milyen ideákat követ. Azoknak a festőknek a képei szólítanak meg, akiknek a személyiségével is azonosulni tudok. Mindketten zseniális és művelt festők voltak, nyelveket beszéltek, mindig képesek voltak a megújulásra, nyitottan és érdeklődően álltak a világban. Vaszary esetében ez a francia igazodásban is tetten érhető volt, az európai értékrendnek megfelelően gondolkodott és viselkedett. Mednyánszkyban pedig ott volt az altruizmus, az empátia, amely áthatotta az életét.

Vaszary János: Tengerpart (Strandolók), Rimini, 1928 (forrás: Virág Judit Galéria)

Törő István: Azt tudom, hogy milyen alkotásokkal tudok leginkább azonosulni. Egy anakronisztikus, ugyanakkor bűvöletes világra gondolok: Gulácsy Lajos Varázslat című képére, amelyen a két egymásba fonódó és feledkező alak az örök szerelem megtestesítője. Egy mitikus reneszánsz világ, a szerelem archetípusa.

Ez illik ahhoz a jellemzéshez, amelyet önről kaptam: romantikus alkat, akit mindig is érdekelt a mitológia.

T.I.: Magyar, történelem és finn-ugor szakos bölcsészként végeztem az ELTE-n, ahol tanultam mitológiát is. Ráadásul mindannyiunknak van egy személyes mitológiája, amelyet megélni vágyik, ez nem annyira különleges dolog.

Gulácsy Lajos: Varázsló Kertje, 1906, Olaj, vászon, 86x63 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

Hogyan gondolkodnak önök a képek kapcsán, és az mennyiben tér el a gyűjtőkétől?

T.I.: Nagyon érdekes, hogy kit és mi ragad meg. Ezek tulajdonképpen pszichológiai személyiségrajzok. Egy gyűjteményből kiderülhetnek a tulajdonosának karaktere, a múltja, a beidegződései, a szorongásai, a vágyai. Ez nem verbális műfaj, olyan, mint a zene, amit nehéz egy másik művészeti ág nyelvére lefordítani. Például nagyon érdekes lenne tudni, mit szólt Muszorgszkij orosz zeneszerző, amikor a legismertebb zongoraciklusát, az Egy kiállítás képeit Maurice Ravel átdolgozta zenekari művé. A teremtő és a befogadó világa nem azonos egymással.

V.J.: Fontosnak tartjuk, hogy ne csak lexikális adatokat, történelmi tényeket lehessen tudni a képekről, de akár irodalmi vagy zenei élményt is lehessen hozzájuk kapcsolni, mert ezekhez könnyebb viszonyulni.

A Virág Judit Galéria vezette be a magyar aukciós piacra azt, hogy az árverések legyenek szórakoztató társadalmi események is, ahol komoly- vagy könnyűzene szól, ahol pezsgőt szolgálnak fel. Emlékezetes eset, amikor A baba látogatói című Munkácsy-képet Csajkovszkij B-moll zongoraversenyének kíséretében a zsinórpadlásról eresztették le egy fejlámpával az addigra teljesen elsötétített árverési terembe.

T.I.: Egy aukció mindig érzelmileg súlyosan motivált dolog. Még nekünk is, akik ezeket az impulzusokat irányítani igyekszünk. Az említett képet óriási érdeklődés övezte. A romantikus énem mondatta velem, hogy keltsünk az árverés előtt némi drámai hatást.

V.J.: Az emberek meglepődtek, amikor hirtelen sötét lett a teremben, sokan azt hitték, áramszünet van, majd egyszer csak megszólalt a zene, és húsz-harminc másodperc alatt leeresztettük a képet. Dermesztő csend honolt… Mostanában az angol Sotheby's csinál hasonló attrakciókat. Nekünk ez volt az első és egyben az utolsó, részben azért, mert ezt a poént csak egyszer lehet elsütni, másrészt kaptunk néhány negatív visszajelzést is, hogy egy árverés nem színház. Sok újdonságot vezettünk be a magyar piacra. 1993-ban hónapokat töltöttem Amerikában, de a világban máshol is megnéztem, hogyan bonyolítják le az árveréseket. A munkatársaink egyenruhában és kesztyűben fogadták a vendégeket, akiknek valóban pezsgőt szolgáltunk fel. A tartalom mellett adtunk a külsőségekre is.

T.I.: Abban az időben a galériák szinte futószalagon adták el a műtárgyakat, amihez képest másfajta hozzáállással, eleganciával és minőséggel álltunk a piachoz. Tudom, hogy a versenytársaink nem szeretik ezt hallani, de két-három évvel később az egész magyar aukciós szakma a mi megoldásainkat másolta.

V.J.: Pezsgőstül, kesztyűstől, katalógusostól. A mi katalógusunkban jelentek meg először a képeket kísérő, tudományos kutatásokra alapuló elemzések is.

Munkácsy Mihály: A baba látogatói, 1879, Olaj, fa, 110x149 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

Hogy került önökhöz Munkácsy Mihály alkotása?

V.J.: A kép Vida Jenő gyűjteményéből származott, aki A baba látogatóit – négy másik képpel együtt – 1944-ben adta kölcsön a Szépművészeti Múzeumnak egy nagy Munkácsy-kiállításra. A tárlat egy nappal azelőtt ért véget, hogy Budapestre bevonultak volna a németek. A képek a múzeumban maradtak. Nem sokkal ezután Vidát Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza. Évtizedekkel később az unokái hazalátogattak Budapestre Dél-Amerikából, és a Nemzeti Galéria kiállításán fedezték fel azokat a képeket, amelyeket gyerekként sokszor láttak a családi szalonban, és amely a kedvencük volt: A baba látogatóit. Elindítottak egy restitúciós eljárást, amely során azt kérték a magyar államtól, hogy a közgyűjteményekbe került, egykor a család tulajdonában álló műalkotásokat szolgáltassák vissza. Éveken át húzódó jogi vita vette kezdetét, amelyet az akkori kulturális miniszter, Görgey Gábor oldott fel, amikor a műtárgyakat ünnepélyes keretek között visszaadta az örökösöknek, köztük A baba látgatóit is. A Munkácsy-képeket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal védetté nyilvánította, így azokat nem lehetett kivinni Magyarországról. Az örökösök minket tiszteltek meg azzal, hogy a képeket elárverezzük. 2003-ban 160 millió forintért kelt el a tavaszi aukción. Ugyanebben az évben egy másik Vida-gyűjteményből származó Munkácsy-képet is a mi árverésünkön vásárolt meg egy gyűjtő. A Poros út I. a téli aukciónkon 220 millió forintért cserélt gazdát. Mindkettő aukciós rekord volt.

Emlékeznek a pillanatra, amikor először fogalmazták meg maguknak, hogy jó, ha az ember közelében vannak műalkotások?

V.J.: Súlyos és bizonyos szempontból nyomasztó értelmiségi családban nőttem fel. Nagymamámnak német és francia nevelőnője volt, akcentus nélkül beszélte a bécsi németet, amire sohasem tanított meg, ezt a mai napig sajnálom. Idővel a családi vagyont elvitték a háborúk. Mindig nagy könyvtárunk volt, állandóan olvastam. Emellett sokat jártunk múzeumokba, komolyzenei koncertekre és színházi előadásokra. Természetesen festmények is lógtak a falakon.

T.I.: Nagyapám műbútorasztalos és műgyűjtő volt. Gyűjteni, birtokolni, a művészeti tárgyak között létezni meghatározó élmény volt. Sokat mesélt nekem a magyar történelemről, amit gyakran az éremgyűjteményének egyes darabjával illusztrált. Kártyázni is tőle tanultam meg. Gyerekként mindig hagyott nyerni, így némi zsebpénzt is kaptam tőle. Különböző életbölcsességeket is hallottam tőle, amelyeket sokszor kinevettem. Manapság gyakran eszembe jut, hogy számos dologban mennyire igaza volt.

Törő István (forrás: Virág Judit Galéria)

1970-ben tízezer forintért vásárolta meg az első érmét, miközben a fizetése évekkel később is csak ezernyolcszáz forint volt. Úgy tudom, ebben az időszakban már lóversenyre járt.

T.I.: Persze, kártyáztam, lóversenyekre jártam, dzsentri életet éltem. A műgyűjtéshez egzisztencia kellett, amelyhez az anyagiakat elő kellett teremteni. Hamar megtanultam, hogyan kell a pénzzel bánni. Ezeket a tevékenységeket munkának fogtam fel. Később rájöttem, hogy noha nagyon kalandos, szórakoztató életmód, mégsem lehet életcél. Ezt követően számoltam fel a megélhetési szerencsejátékot.

Azért még mindig elmegy minden évben júniusban Las Vegasba a póker-világbajnokságra?

T.I.: Igen, az idei versenyre már meg is vásároltam a repülőjegyet, de már csak hobbinak tekintem. Visszatérve a kérdésére, valóban érméket vásároltam elsőként. Nagyapám után édesapám is gyűjtötte a vereteket, szerettem volna én is hozzátenni a magamét. Innen jutottam el oda, hogy később, amikor megvásároltam egy elegáns lakást, úgy gondoltam, kellene néhány műtárgy is. Az elsőket – közöttük Anna Margitét, Bálint Endréét és Ország Liliét – a Blitz Glalériában vettem. Kevesen kezdik a műgyűjtést a kortárs modernizmus szentendrei csoportjához tartozó alkotók képeivel, ezért erre az ösztönös döntésemre büszke vagyok.

A műkincspiac is hazárdjáték?

T.I.: Lehet benne kockázat, különösen, ha valaki nem ért hozzá.

V.J.: Istvánnal ellentétben én biztonságpárti vagyok, ezért az üzletben minden kockázatot ő keres és vállal. Szerencsére nem nagyon volt olyan eset, amikor ez rosszul sült volna el.

T.I.: Judit sokkal óvatosabb. Ő egy adott képre 6-8 milliós becsértéket állapít meg, én pedig, ha úgy látom, megkockáztatok egy jóval magasabb árat. Szoktam is neki mondogatni, hogy ne üldözze el a képeket a galériából.

V.J.: A képek eladása bizalmi kérdés. A vevőnek az számít, hogy kinek hiszi el, hogy jobb áron fogja eladni a műtárgyát. Hiába van szó adott esetben egy remekműről, sohasem mondunk irreális eladási árakat azért, hogy ne vigye át az alkotást egy másik galériába, inkább versenytárgyalásba kezdünk.

T.I.: Elsősorban a vállalkozókkal, az üzletemberekkel és a kereskedőkkel tárgyalok, akikkel könnyen értek szót. Judit pedig az értelmiségi réteggel. Egy ilyen beszélgetés első három mondata sok mindent eldönt. Volt egy érdekes történetünk egy Czóbel Béla-képpel, amelyet a család egyik fele nálunk, a másik fele egy konkurens aukciósháznál szeretett volna értékesíteni. Úgy gondoltam, hogy a kép akár a saját gyűjteményünk fontos darabja is lehetne, ezért egy egészen elképesztő készpénzes ajánlatot tettem, amit nem fogadtak el. Végül úgy döntöttek, hogy elviszik a képet, ami pontosan az általam kínált ár feléért kelt el.

Rippl-Rónai József: Zorka kékköves gyűrűvel, pasztell, papír, 50x40 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

Sok olyan kép van, amit bánnak, hogy nem került önökhöz?

T.I.: Csak ilyen van.

V.J.: Az a kép jut eszembe, amivel indultunk 1998. október 5-én. A Virág Judit Galéria első aukcióján árverési rekord született: Rippl-Rónai József Zorka piros fotelben című alkotása 21 millió forintért kelt el. A képet egy debreceni hölgy kínálta eladásra, irreális árat kért érte, amelyet senki nem fizetett ki neki. Utolsó érdeklődőként utaztam el hozzá, zsebemben a pénzzel. A szakmában mindenki kinevetett minket.

T.I.: Azt hitték, belebukunk. Ehhez képest sikerült letennünk a névjegyünket. Az első aukciókon elkelt képek közül sokat később is mi árvereztünk el. Egy nagyon jó Scheiber Hugó-képért először 4 millió forintot, évekkel később 53 millió forintot fizettek. Perlrott-Csaba Vilmos képe 11 millió volt, később 50 millióért vették meg. Egy Czóbel festette hátakt 3 millió forintba került, majd évekkel később tízszeres áron értékesítettük.

Visszatérve a korai évtizedekre, úgy tudom, az 1970-es év Virág Juditnak is fontos élményeket tartogatott.

V.J.: Ebben az évben utaztam először Párizsba, ami a szocializmus idején nagy dolognak számított. Ehhez tudni kell, hogy édesanyám nyelvtanár volt. Nevelőapám Szekeres György, az Európa Kiadó vezetője, aki nagy szerepet játszott a francia ellenállásban. Írók, művészek között nőttem fel. Párizs erős hatást gyakorolt rám. Francia szakosnak készültem, jól beszéltem a nyelvet. A nevelőapám révén lehetőségem volt találkozni a spanyol íróval, Jorge Semprunnal, a francia költővel, Claude Roy-val vagy a magyar festővel, Csernus Tiborral is. A mai napig emlékszem, milyen volt Semprun Saint-Germain-des-Près-n található lakásából a kilátás Párizs legrégebbi templomára, a középkori Église de Saint-Germain-des-Prés-re. Ráadásul Semprun elképesztően jóképű férfi volt.

Virág Judit (forrás: Virág Judit Galéria)

Min múlott, hogy nem építész lett önből?

V.J.: Tizennyolc évesen döntöttem el, hogy a művészettörténet érdekel, ezért az ELTE Bölcsészettudományi Karának francia-művészettörténet szakán végeztem. Ugyanakkor az építészetet objektívebb tudománynak tartottam, mint stíluskritikai eszmefuttatásokat tartani. A tanszéken elsősorban a reneszánsszal és a barokkal foglalkoztunk, magyar festészetet szinte egyáltalán nem tanultunk, és talán emiatt nem is igazán érdekelt. Úgy gondoltam, az építészet lesz az utam, a szakdolgozatomat is a két világháború közötti modern magyar építészetről írtam.

A Kiscelli Múzeumban kezdtem dolgozni, majd 1988-ban úgy döntöttem, váltok, és elmentem becsüsnek a Műgyűjtők Galériájába. Itt tanultam meg a magyar festészetet. Ebben az évben még nem volt árverésvezetőnk. Volt viszont egy francia ügyfelünk, akinek volt egy aukciósháza. Minthogy tudtam franciául, tolmácsoltam neki. A galériát Pátzay Vilma vezette, aki szeretett volna árverést szervezni, és végül sikerült meggyőznöm, hogy engem bízzon meg a feladattal. Nem is csalódott, bár igaz, előfordult, hogy zavaromban visszafelé vezettem a licitlépcsőket. Ekkor határoztam el, hogy a legapróbb részletekig megtanulom a szakmát. Saját költségen utaztam Franciaországba, hogy a már említett francia árverezőtől ellessem a fogásokat. Ezután bízták rám Kádár János hagyatéki árverését 1993-ban. Akkor már évek óta árvereztem, de azt hiszem, ekkor estem át a tűzkeresztségen.

A műtárgypiac felfelé megy mindenhol a világon. Ez azt is jelenti, hogy az, aki olyan tárgyakat vesz, amelyek bizonyítottan értéket képviselnek, nem járhat rosszul, mert a befektetése mindenképpen megtérül?

T.I.: Ez nagyjából igaz. A vásárláshoz nem csak tudásra, de empátiára is szükség van. Azt, hogy mi várható tíz év múlva a műkincspiacon, nem tudjuk. Ahogy Mark Twain mondta egykor: „Jósolni nehéz, különösen, a jövőt illetően.”

V.J.: Sok dologtól függ, például a nemzetközi trendektől, attól, hogy milyen kiállításokat szerveznek a világ meghatározó múzeumai. Ami biztos:  kiemelkedő kvalitással bíró műtárgyat nem lehet elég drágán venni. Ezek tartják az árukat.

Virág Judit és Kelen Anna (forrás: Virág Judit Galéria)

Feltételezem, az aukciók segítségével nagyon jól lehet alakítani az értékrendet is, felhívni a figyelmet kevésbé ismert vagy teljesen eltűnt alkotók életművére, árnyalni a belső hangsúlyokat, ezáltal befolyásolni a piacot. Előfordulhat olyan, hogy egy ma értéktelennek, eladhatatlannak gondolt mű idővel értékessé válik?

T.I.: Ilyen törekvése minden galériának van. Ezzel együtt sokan gondolják azt, hogy az aukciósházak manipulálják a piacot. Elméletük szerint olyan művészeket is beemelhetünk a köztudatba, akikhez üzleti érdekünk fűződik, de valójában nem képviselnek igazi értéket. A valóságban ez elképzelhetetlen. Nyilvánvalóan a vezető galériáknak van piacbefolyásoló szerepe és ereje, de nem olyan mértékű, hogy egy kvalitás nélküli művész alkotásait piaci alapon értékesítse. Az más kérdés, ha arról beszélünk, hogy egy esetlegesen lappangó életmű egyszer csak előkerül, aminek következtében az alkotó munkásságát szükséges újra értelmeznünk. Gondoljunk csak Vaszkó Ödönre vagy gróf Batthyány Gyulára, akiket a szakma sokáig nem értékelt sokra, majd egy ponton az addig korszerűtlennek hitt alkotókról kiderült, hogy nagyon is korszerűek, ezért beépültek a magyar kánonba. Ugyanez a folyamat a nemzetközi színtéren lehetetlen. Ennek a klasszikus példája Csontváry Kosztka Tivadar, aki világszínvonalú festő, de azt a korszakot, amelyben alkotott, már megírták, benne azokkal a nevekkel, akik meghatározóak voltak. Ebbe Csontváry nem került be, mert nem ismerték, és ez már nem is fog megváltozni.

Az egyik versenytársuk, Kieselbach Tamás egyszer azt mondta nekem, hogy a magyar festészetet egyáltalán nem ismerik a világban, ami egy provokatív mondat.

T.I.: A nemzetközi tudásnak, a szakirodalomnak a perifériáján létezik a magyar festészet. Különösen azoknak a művészeknek köszönhetően, akik huzamosabb ideig tartózkodtak külföldön, és bekerültek a nemzetközi körforgásba: Rippl-Rónai, Kassák Lajos, a Bauhaus körüli alkotók, Bortnyik Sándor és Moholy-Nagy László. Magyarországról lehetetlen volt bekerülni a nemzetközi trendekbe. A franciák elismerik Vaszary Jánost, de hozzáteszik, hogy olyan, mint Raoul Dufy francia fauve festő. Ugyanez igaz a mai képzőművészekre is, Mezőcsátról, de még Budapestről sem lehet világhírűnek lenni. A nemzetközi karrierhez nemzetközi vizekre kell evezni, ahogy tették ezt lengyel, cseh és román festők is, akiknek a munkáit jelentős összegekért vásárolják a világ különböző műtárgypiacain.

Beszéltünk a galéria első aukciójáról. Azóta sok minden történt. Jelenleg egy Csontváry-festmény tartja a magyar aukciós rekordot: a Titokzatos sziget című alkotást 2021-ben a Virág Judit Galéria aukcióján 460 millió forintért adták el. Mi történik jelenleg az aukciós piacon? Szakértők szerint a csúcsképek hosszú időre eltűnnek onnan, mert olyan emberekhez kerültek, akiknek sokáig nem lesz gondjuk arra, hogy egy-egy műalkotást pénzzé tegyenek.

T.I.: Ez sajnos igaz. A műtárgypiacon egy lezárt korszakban meghatározott számú remekmű született. Ezért mennek egyre feljebb a képek árai. Sokkal nehezebb ma aukciót szervezni, mint korábban. Ami szerencse: valamilyen mozgásra mindig lehet számítani. Ahogy a nagy nemzetközi piacokról, így Németországból, Franciaországból, ahol sok magyar művész élt és alkotott a múlt század első felében is, előkerülhetnek művek, úgy az Amerikai Egyesült Államokból is, ahova pedig sok magyar vándorolt ki különböző időkben és okokból. Sok magyar műtárgyról tudunk Izraelben és Bécsben is.

V.J.: Azok a kiemelkedő alkotások, amelyek az elmúlt egy-két évtizedben komoly gyűjteményekbe kerültek, nemigen fognak piacra kerülni az elkövetkezőkben. Már nem az a jellemző, ami a 1990-es évek végén, 2000-es évek elején jellemezte a piacot, amikor a ’60-’70-es ’80-as években összeállított nagy gyűjteményekből a magas árak miatt kiemelkedő darabok érkeztek az aukciókra.

Egy-két szezonra előre gondolkodnak, ami azt is jelenti, hogy tudják, milyen jelentős alkotás kerül majd kalapács alá. Hogyan kerülnek ma a birtokukba a művek?

T.I.: Valóban volt ilyen periódus, például akkor, amikor dr. Rajna József és Rajna Mária gyűjteménye, benne több mint negyven műtárgy, főleg Vaszary János, Rippl-Rónai József, Czóbel Béla, Fényes Adolf, valamint Kádár Béla festményei hozzánk kerültek. Talán lesz még ilyen szerencsénk, de a legtöbb aukciósház sorsa a véletlenen múlik. Többnyire egyik szezonról a másikra él. Vannak kivételek, akik nálunk szerencsésebb helyzetben vannak, mert a tulajdonosaik nagy magángyűjteménnyel rendelkeznek, amiből bármikor kiemelhetnek egy művet. Ezzel szemben a mi magángyűjteményünk tabu, amiből nem igazán szeretnénk eladni. Hacsak a sors rá nem kényszerít, ahogy történt ez a 2008-as válságot követő ében, amikor néhány művet kénytelenek voltunk értékesíteni.

Például Rippl-Rónai Lazarine és Anella című alkotását.

T.I.: Erről nem szívesen beszélek. Az a kép a valaha látott legjobb tíz Rippl-Rónai-alkotás között van, a gyűjteményünk egyik ékessége volt. Olyan személyhez került, akinek elférünk a mellényzsebében, nem látom az esélyét, hogy vissza tudjuk vásárolni, pedig magas árat fizetnék érte. Tudni kell rólam, hogy alapvetően soha és semmit nem szeretnék eladni, ezzel szemben Judit bármikor és bármit értékesít, ha azt látja jónak.

Rippl-Rónai József: Lazarine és Anella, 1911, olaj, karton, 70x100 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

A Magyar Nemzeti Bank 2014 januárjában indította el műkincsvásárlási programját, amely a műtárgypiac egyes szereplői szerint erősen torzítja a piacot azáltal, hogy a tárgyakat túlárazva veszik, továbbá jelenleg még bizonytalan értékkel bíró, kevéssé jelentős kortárs alkotóktól is vásárolnak. Fontosnak tartják, hogy a magyar állam jelen legyen vásárlóként a műkincspiacon?

T.I.: Nehéz kérdés. Az MNB Értéktár programjának vásárlásai 2018 végén lezárultak. Ennek célja az volt, hogy egyrészt az elmúlt történelmi időkben külföldre vagy külföldi tulajdonba került, jelentős művészeti értéket képviselő műkincsek visszakerüljenek az országba, másrészt az itthoni gyűjteményekben lévő műkincsek megvásárlásával szerették volna megelőzni azok szétszóródását. Nagyon fontos alkotásokat, köztük könyveket, bútorokat és festményeket kutattak fel és mentettek meg. A kortárs gyűjtemény – amelynek felépítése az Értéktár program lezárása után indult – elsősorban az alkotók és galériásaik számára volt fontos, hiszen sokan közülük ennek köszönhetően tudják majd finanszírozni a következő évek fejlődését.

2015-ben adta el az erdélyi érmegyűjteményét a Magyar Nemzeti Banknak. Megérte a vevőnek?

T.I.: A közelmúltban számoltam utána, és ma többet ér, mint akkor. A gyűjtemény a maga nemében világelső volt, 222 darabból állt, a legelső erdélyi fejedelemtől a legutolsóig gyakorlatilag minden jelentős darabot tartalmazott. Olyan méretű gyűjtemény volt, amelyet a magánkereskedelemben nem tudtam volna értékesíteni, egyszerűen túlnőtt az aukciósházak keretein. Szétszedni, feldarabolni nem szerettem volna. Ráadásul a legjobb helyre, a Magyar Nemzeti Múzeumba került. A családunk bekerült a magyar éremgyűjtés történetébe – mi lehetett volna jobb ennél? Van egy nagyságrendileg ekkora méretű, világviszonylatban a top három legfontosabb Zsolnay-kollekció közé tartozó magángyűjteményünk, a piac nem tud felszívni ekkora anyagot. Örülnék, ha ez is közgyűjteménybe vagy múzeumba kerülne. A festmény-kollekciókkal más a helyzet, azok darabonként is értékesíthetők.

Ön vásárláspárti, Virág Judit azonban bizományi párti, mert akkor érzi jól magát, ha nincs kiszolgáltatva a piacnak. Mennyire tudnak függetlenek maradni a magyar piaci viszonyok között?

T.I.: Szinte mindent elmondtak már rólunk, kik és miért állnak mögöttünk, és annak az ellenkezőjét is. Ezen jót mulatunk. A valóság az, hogy Judittal a kezdetek óta a galéria 50-50 százalékos tulajdonosai vagyunk, és soha nem voltunk rászorulva semmilyen támogatásra. Olyannyira, hogy egyetlen projektünkre, kiállításunkra vagy könyvünkre sem kértünk állami támogatást. A legutolsó tárlatunkat, a Róma–Budapest kiállítást, amely a magyar művészek itáliai munkásságára koncentrál, és amely folytatása a 2016-os Berlin–Budapest és a 2017-es Párizs–Budapest kiállításoknak, hozzávetőlegesen negyven millió forintból valósítottuk meg.

V.J.: A kiállítás és a tárlatvezetés minden látogatónk számára ingyenes volt. Úgy gondolom, a sikereink miatt adósai vagyunk a magyar társadalomnak, szeretnénk visszaadni abból, amit kaptunk. Van piaci erőnk, megállunk a saját lábunkon, mindig függetlenek voltunk. A megalakulásunk óta nemcsak az egész piacot, hanem a művészet iránt érdeklődő nagyközönséget is kívánjuk kiszolgálni, elköteleződés nélkül.

Mennyire kelendő a kortárs művészet?

T.I.: 2019-ben rendeztük az első kortárs aukciónkat, ami legalább akkora siker volt, mint az első klasszikus ’97-ben. A megelőző években már folyamatosan árultunk kortárs műalkotásokat, és úgy éreztük, hogy eljött a pillanat a nyitásra. Volt egy festmény, amelyet az aukció előtt 15 millió forintért felkínáltak nekünk, túl drágának ítéltük, majd az aukción negyven millióért kelt el. A kortárs alkotások ára az utóbbi időben teljesen átíródott. A nyugat-európai piacokon a kortárs festményeknek legalább akkora keletje van, mint a klasszikus műveknek. Magyarországon évtizedes lemaradásban vagyunk. Szerencsére itthon is volt néhány tucat ember, akik erre a területre tették fel az életüket, és akikre a szakma egy része sokáig csak legyintett. Azután az általuk vásárolt egymilliós képekből több tízmilliós képek lettek.

V.J.: A tengerentúli és nyugat-európai piacon a világ tíz legdrágább festményei között Leonardo da Vinci, Cézanne, Gauguin és Klimt művei társaságában szerepelnek Mark Rothko, Jackson Pollock és Willem de Kooning képei is, dollár százmilliókért.

Milyen szenvedély hajtja még önöket?

V.J.: A szenvedély mit sem változott, a kérdés inkább az, hogy mit lehet még elérni. Azt, amit az induláskor elhatároztunk, teljesítettük, sőt, még túl is szárnyaltuk. Az hajt minket, hogy a gyűjtőket és eladókat, akik megbíznak bennünk, változatlan odaadással és színvonallal szolgáljuk ki. A Covid-járvány után, amikor bevezettük a streamingelt, élő online aukciót, úgy éreztem, hogy ez már nem az én világom. Visszavonultam az árverésektől, a stafétát lányomnak, Kelen Annának adtam át, aki zseniálisan vezeti az aukciókat. Az biztos, hogy nagy ívű kiállításokat továbbra is szeretnénk rendezni, és egyre jobban érdekel a szakmai háttérmunka, például sokat foglalkozom Rippl-Rónai életművével, ami nagyon szórakoztat.

T.I.: Minden interjút azzal kellene kezdenem és befejeznem, hogy alapvetően mindent a feleségemnek köszönhetek. Találkoztunk, alapítottunk egy közös céget, amiből óriási siker lett. Ha más úton jártam volna, egészen biztos, hogy nem lennék ilyen sikeres és nem lennénk ilyen gyűjtemények birtokosai sem. Van egy anekdota, amely szerint Sam bácsihoz, a gyufaárushoz ellátogat az egyik szegény ifjú rokona, aki szeretne galériát nyitni, sok pénzt keresni, és hatalmas gyűjteményt létrehozni, amihez az öreg segítségét kéri.  Mire Sam bácsi azt mondja: „Ha te egy nagy gyűjteményt szeretnél létrehozni, akkor állj be dolgozni a gyáramba, adj el minél több gyufát, és abból elég pénzed lesz gyűjteményt építeni, mert galériásként sosem lesz elég…” Ezek a mi korlátaink.

Elégtételt jelentene, ha azok az értékek, amelyeket évtizedek alatt létrehoztunk, fennmaradnának, így a műgyűjteményünk is, de ezt a terhet nem helyezhetjük a gyerekeink vállára. A nagyapám és apám után én is hozzá tudtam tenni a magamét az éremgyűjtéshez, de ez itt le is zárult, nincs kinek tovább adnom, mert a lányaimnak, az unokáimnak más az érdeklődési köre, ezért adtam el. Lelki és szellemi értelemben ezt az éremgyűjteményt még mindig a sajátomnak gondolom és tovább fejlesztem, de már az erdélyi fejedelemség arany vereteit vásárolom. Ha meglátok egy szép Zsolnayt, igyekszem megszerezni, ahogy egy kiemelkedő klasszikus vagy modern festményt is. A mai napig ugyanazt érzem egy kiemelkedő műalkotás láttán, mint évtizedekkel ezelőtt: ugyanazzal a lelkesedéssel csodálom őket. Kétféle műtípust sajnálok: amit nem vettünk meg, és amit eladtunk.

Törő István és Virág Judit (fotó: Valuska Gábor)

Gondolom, napokon keresztül tudnának még mesélni fantasztikus és kalandos történeteket a műkereskedelemben töltött évtizedekről. Végezetül, kérem, osszanak meg még egy ilyen történetet!

T.I.: Talán a legizgalmasabb az volt, amikor egy nap megszólalt a telefon, a vonal végén egy joviális úr azt állította, hogy van egy Csontváry-festménye, amit behozna a galériába megmutatni. Judittal összenéztünk és megmosolyogtuk. „Hányadik Csontváry ez a héten?” – kérdeztem. Ehhez tudni kell, nagyon sokan szeretnének Csontváry-képre bukkanni, mert az azonnal milliomossá tenné őket. Megjelent az úr, kezében egy reklámszatyorral, vártuk, hogy elővegye a festményt. Elmesélte, hogy nem jár autóval, ezért villamossal utazott, és hogy a kép a családjához köthető, akik a Kosztka nevet viselik. Csontváry halála után a kép testvére, a nevelőnőként a Pucher-családnál dolgozó Kosztka Irén tulajdonába került, aki 1922-ben az ismert lótenyésztőnek, Geist Gáspárnak ajándékozta. Ő később a képet a Szépművészeti Múzeumban helyezte letétbe, majd innen az unokahúgához került. Ekkor kezdtünk gyanakodni, a történet nagyon tetszetős volt, nézzük a képet! A látvány lenyűgöző volt, pillanatnyi kétségünk nem volt azzal kapcsolatban, hogy egy fantasztikus lappangó Csontváryt látunk. A Traui tájkép naplemente idején című festményt rekordáron, 240 millió forintért adtuk el a 2012-es aukciónkon.

V.J.: Később az is kiderült, hogy az eladó testvérét, egy kiváló ruhatervező hölgyet, jól ismertem, tervezett is nekem aukciós ruhákat, ezért is döntött úgy, hogy nekünk mutatja meg elsőként a képet. Csak éppen azt nem tudtam, hogy a műhelyen túl a lakásban ott volt a falon Csontváry alkotása is.

Az is nagyon emlékezetes történet, amikor a délszláv háború idején egy Zentáról származó gyűjteményt árvereztünk el, csupa kiemelkedő festményt és Zsolnay-kerámiát. A család ott ült az első sorban az aukción, és láttam a könnyes szemükön, hogy most oldódik meg az életük, Magyarországon tudnak új életet kezdeni, elmenekülve a háború borzalmai elől.

T.I.: Egy alkalommal elutaztam Phoenixbe, ahol élt egy fiatal lány, aki garázsvásárokra járt, és arról tájékoztatott minket, hogy száz dollárért vásárolt egy festményt, amin a Tihanyi név olvasható. Küldött fotót is. Az egyik leghíresebb Tihanyi Lajos által készített lappangó önarcképet láttuk a fotón, amelyről évtizedek óta senki sem tudta, hogy még létezik-e. A hölgy kétszázezer dollárt kapott érte, öt év múlva átküldte a diplomája kópiáját, a tandíjat a kép árából fedezte. Számos történet van, köztük drámai is, hiszen sokan hiszik azt, hogy eredeti műalkotással rendelkeznek, amelynek eladásából megoldódnak a családjuk gondjai, azután kiderül, hogy csak egy eredetiről készült olajnyomat van a birtokukban, amely talán százezer forintot ér.

Nagyon sok megkönnyeztetően szép és tragikusan szomorú pillanatot éltünk át harminc év alatt, és ha megkérdeznének, hogyan képzelném el az életemet, ha újra kezdhetném, azt válaszolnám, hogy ugyanezt szeretném csinálni.

V.J.: Ezzel teljesen egyetértek. Nagyon izgalmas és szép munka, mindig érnek meglepetések, új, eddig nem ismert remekművekkel találkozunk, és minden nap lehet valami újat tanulni.

Nyitókép: Virág Judit és Törő István (fotó: Valuska Gábor)