„A színház kiszabadít a hétköznapok szürkeségéből”

Kovács Nimród és Szalay Dorottya nagy művészetpártolók hírében állnak. A házaspár mecénásként több színházat is támogat, de ahogy fogalmaznak, mindez leginkább Szalay Dorottya szívügye. Kovács Nimród is szeret színházba járni, ám hozzá inkább a képzőművészet áll közel, évek óta gyűjt. A Kovács Nimród Borászatot és a Monarchia borkereskedelmi céget működtető házaspárt a mecénási szerep fontosságáról, a színház és a művészet szerepéről, valamint arról is kérdeztük, mi a siker titka, hogy az ember akkor se szálljon el, ha jelentős hatalom kerül a kezébe.  

A Katona József Színház, az Örkény Színház és a Radnóti Színház mecénásai évek óta. Miért pont színházakat támogatnak?

Szalay Dorottya: Ez inkább az én szívügyem, bár Nimród is szeret színházba járni. Húsz évvel ezelőtt, a Katona József Színházban láttam a Portugál című darabot. Nem túlzás azt állítani, hogy ez fordulópontot jelentett. Ennek kapcsán döbbentem rá, mit is jelent számomra a színház. Onnantól kezdve elkezdtem rendszeresen járni a Katonába, majd az Örkénybe, aztán a Radnótiba és a Jurányiba is.

Mit jelent az ön számára a színház?

SZ.D.: A túlélést. A világot és ezen keresztül önmagamat a színházon keresztül ismerem meg. Segít racionalizálni a saját érzelmeimet is, hogy bennem épp mi zajlik. Most már nem is tudnám elképzelni az életet színház nélkül. A hétköznapok és a nehézségek átvészeléséhez mindenkinek kellene egy olyan szenvedély, ami segít kicsit távolabbról nézni az életet. Számomra ez a színház. Olyankor úgy érzem, nem vagyok egyedül az adott problémával. Mecénásként rendszeresen viszünk magunkkal vendégeket előadásokra, valamint rendezvényekre is, hogy az üzleti és a színházi világ szereplőit összekapcsolhassuk. Ott voltunk például az Art is Business és a Katona József Színház közös, a Széljegy című darab kapcsán szervezett eseményén is június 15-én.  

Szalay Dorottya (fotó / forrás: Grnák László / Kossuth Kiadó)

Kovács Nimród: Annyit tennék hozzá mindehhez, hogy én gyerekkoromban is és fiatalkoromban is szerettem színházba járni, még mielőtt disszidáltam volna az Amerikai Egyesült Államokba. A színházba járást az élet szürkeségétől való menekülésnek tartottam anno, és bizonyos mértékig most is annak tartom. Kétlaki életet élünk Dorottyával, Amerikában és Magyarországon. Amerikai és magyar barátaink is úgy érzik, egyre depresszívebb a hangulat a világban. A színház kiszabadíthatja egy kis időre az embereket a nyomott hangulatból, és új perspektívát mutathat. És habár én is szeretem a színházat, hozzám inkább a képzőművészet áll közelebb.

XIX. századi, XX. századi és kortárs festők munkáit gyűjti. Honnan jött a gyűjtés iránti szenvedélye?

K.N.: Miután Amerikában elvégeztem az egyetemet, New Yorkba költöztem, és a reklámszakmában kezdtem dolgozni. Számos művésszel közvetlen kapcsolatba kerültem, köztük Andy Warhollal és Keith Haringgel. Ők is bedolgoztak nekünk, akkoriban persze még nem voltak „sztárművészek”. Azokban az években kezdtem el gyűjteni, de még nem tudtam megengedni magamnak a drága műveket. Később, amikor már a UPC kelet-európai vezetője voltam Magyarországon, vásároltam egy régi, a XIX. század közepén épült házat. Jól passzoltak a bútorokhoz a biedermeier stílusú festmények, így azokat kezdtük gyűjteni. Dorottyától még egy festménybecsüs tanfolyamot is kaptam ajándékba. Akkor tanultam meg, hogy a művészet az életről szól, a műkereskedelem viszont a pénzről. Emellett nem lehet csakúgy összevissza vásárolni, a gyűjteményt érdemes egy tematika mentén építeni.

Hogyan találta meg a saját stílusát, mi alapján alakította ki a tematikát?

K.N.: A biedermeierben nagyon kedvelték a portrékat. Én is nagyon szeretem az ilyen képeket, mert az arc a lélek tükre, ezért kezdtem el ilyen képeket gyűjteni. Az elmúlt tíz évben azonban kizárólag művészek önarcképeit vásárolom, a klasszikus mesterektől kezdve a kortársakig. Megérintenek, sok mindent mesélnek a művek az alkotójukról.  

Szalay Dorottya és Kovács Nimród (fotó: Hajdu András)

SZ.D.: Mecénásként azért is tartjuk fontosnak, hogy támogassuk a művészetet, mert mindenkinek szüksége van valamire, ami igazán megérinti a lelkét. Ez pedig nem lehet más, mint a művészet. Tőlem távolabb áll a képzőművészet, kevésbé tud megérinteni, mint a színház.

K.N.: Egyébként egy jó pohár borral még nagyobb élvezet a színház is. A minap tartottunk a denveri televíziós fesztivál eseményén egy borkóstolót, ahol az amerikai cégem, a Nimrod Wines biztosította a borokat. Mindenki egy-egy pohár Kovács Nimród-borral ült be a bemutatóra, nagyon élvezte a közönség. A művészetet és a különböző borfajtákat szépen lehet keverni.

Kovács Nimród (forrás: A Kovács Nimród Borászat Facebook-oldala)

K.N.: A kilencvenes évek elején kezdtem hazajárni Amerikából. A mi cégcsoportunk hozta be Magyarországra az első mozicsatornát, az HBO-t, majd utána a UPC kelet-európai csoportját vezettem évekig. Ebből kifolyólag rengeteg külföldivel dolgoztam Budapesten, akikkel sokat jártunk üzleti vacsorákra, és azt tapasztaltam, hogy kifejezetten gyenge minőségű borokat kínálnak a magyar éttermekben. Elhatároztam, hogy ezen változtatok, így jött az ötlet 2000-ben, hogy alapítunk egy Monarchia nevű borkereskedelmi céget,  azzal a céllal, hogy helyreállítsuk a magyar borok reputációját. A jó hír az, hogy mindez sikerült is, évről évre egyre finomabb borokat kínálunk, az Egyesült Államokon kívül Angliában, sok más európai országban és Kínában is forgalmazunk magyar bort.

Az érettségi után pincérként dolgozott Budapesten, majd 1971-ben disszidált: Szlovéniában átúszott a tengeren Olaszországba. Emlékszik arra a pillanatra, amikor megérkezett és tudatosította, hogy sikerült a szökés a szabad világba?

K.N.: A mai napig emlékszem rá, óriási érzés volt. Egy nagyon barátságos olasz határőr kapott el. Egy szál fürdőnadrágban vitt be a örsre. Ott adtak egy kis csokoládét, egy inget és egy nadrágot, majd bevágtak a börtönbe. Több héten keresztül vizsgálták, vajon nem KGB-s kém vagyok-e. Emocionális hullámok között kezdtem az új életet a szabad világban. Egy Nápoly melletti gyűjtőtáborba kerültem, ahol hat hónapot töltöttem. Megkérdezték, hova szeretnék továbbmenni. Mivel mindig is imádtam a rock’n’rollt és a hollywoodi filmeket, Amerikát választottam. 1972 januárjában érkeztem meg New Yorkba. Egy távoli rokonon keresztül kerültem Oklahomába egy magyar családhoz, a mai napig jó barátságban vagyunk. Ott kaptam munkát is, feketemosogatóként dolgoztam egy szállodában, a mexikóikkal jól elcsevegtünk olaszul, élveztem. Lassan megtanultam angolul, pincérként dolgoztam és felvételiztem a Coloradói Egyetemre. Ott szereztem az első diplomámat, a Thunderbird MBA után, 1977-ben már egy New York-i reklámügynökségnél vállaltam állást, és ahogy mondani szokás: a többi már történelem.

Akik jelentős vagyonra tesznek szert, és egy kicsi hatalomhoz jutnak hajlamosak elszállni. Önökön mégsem érezni ennek a nyomát sem. Mi a titkuk?

Sz.D.: Azt mondják, ha meg akarod tudni, ki milyen ember valójában, adj egy kis hatalmat a kezébe. Olyankor jön ki igazán egy ember jelleme. Ha valakiből a hatalom azt hozza ki, hogy elszáll, az szerintem szánalmas. Igyekszünk, hogy velünk ilyesmi ne történhessen meg.

K.N.: Mindig is tiszteltem a szerény embereket. Minél nagyobb a tudása valakinek, annál szerényebb. Amikor sokat jöttem-mentem a világban vezetőként, előfordultak nálam is arrogáns tendenciák – erre nem is vagyok büszke. Különösen most, idősebb fejjel sokkal jobban tisztelem a szerénységet, mint az arroganciát. A siker titka nem az arrogancia és a bunkóság, hanem az, ha valaki úgy tudja keresztülvinni az akaratát, hogy közben a másik ember méltósága sem sérül.

------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Szalay Dorottya és Kovács Nimród (forrás: Kovács Nimród)