„A tánc sajátos nyelv, túlmutat a szavakon”

Egerházi Attila társaságában olyan művészeti áramkörbe kerül az ember, amelynek hangulata nem ereszt egykönnyen. A Székesfehérvári Balett Színház alapító igazgatójának bevallott célja, hogy bevezesse a nézőket a tánc, illetve azon keresztül a művészetek világába. Legújabb bemutatóját, a Pinokkiót a Nemzeti Táncszínházban láthatjuk október 16-án.

Két bemutatójuk is lesz ősszel a Nemzeti Táncszínházban.

Igen, az egyik a Pinokkió, a másik pedig a Percről percre című estünk. A Percről percre első felvonásának címe Tilos a fűre lépni tilos, amely balettet Örkény István néhány, számomra kedves egyperces novellája ihletett, és amelyek között szerepel a Tilos a fűre lépni című egyperces novella is. Sarádi Zsoltnak, a Vörösmarty Színház kiváló színművészének interpretálásában hangzanak el az egypercesek. A szöveg ritmusára, az intonációt zeneként is használva készült a koreográfia. A darabot epilógusként Karády Katalin Gyűlölöm a vadvirágos rétet című örökzöld sanzonja zárja. Az előadás második felvonása pedig egy szívemhez nagyon közel álló balett, az Idézőjelek. Ez is irodalmi ihletésű mű, amely L. Simon László író barátom esszékötetére, a Háromlábú lovat etető lány szemelvényeire épül. Ez esetben is Sarádi Zsolt előadásában hangzanak el a darab irodalmi betéteinek szövegei, amelyek az egyes zenei tételekkel összefonódva képezik a balett „zenei” anyagát. Komplex és érzékeny táncszínházi mű az Idézőjelek, érdekes és erőteljes a képi világa is. Ezt a produkciót legközelebb 2024. november 14-én láthatja majd a közönség, a Nemzeti Táncszínházban.

A Pinokkió Székesfehérváron is ősbemutató lesz.

Alapvetően gyerekeknek, illetve gyereklelkű felnőtteknek készül az egyfelvonásos táncmese. A darab történetét mindenki ismeri, hiszen alapmű. Szirtes Edina „Mókus” fantasztikus zenei világot komponált a balett számára, amelynek koreográfiáját Cristina Porres Mormeneo, a társulat próbavezető balettmestere és kiváló szólistája jegyzi.

Aki egyben az ön felesége…

Másodállásban vagy főállásban? Ezt valójában nem tudom eldönteni. Tizenhat éve élünk és dolgozunk együtt, az életben és a próbateremben egyaránt egy nyelvet beszélünk, segítjük egymást, egymás munkáját. Cristinának oszlopos szerepe volt a társulat megalapításában. Kitűnően ismeri az én koreográfiai nyelvezetemet, és más koreográfusok műveit is érzékenyen tartja életben. Munkatársaim közül mindenképpen szeretném még megemlíteni Cselle Bencét, operatív vezetőnket, aki nagymértékben hozzájárul a társulat professzionális működéséhez, összefogja az iroda munkáját. Szellemiségét tekintve nem „hivatalnok”, miközben kiválóan intézi a működést segítő mindennapi ügyeket.

Most akkor éppen a Pinokkió bemutatójára készülnek.

Igen, de közben volt egy számunkra nagyon fontos rendezvény is, amire néhány nap alatt kellett felkészülnünk: miután a soros elnökséget Magyarország viszi most az Európai Unióban, a Kulturális és Innovációs Minisztérium elindított egy 1100 éve Európában, 20 éve az Unióban elnevezésű országjáró programsorozatot, amelyben a magyar kulturális élet képviselői mellett a magyar táncszakma kiemelkedő alkotói és táncművészei is részt vesznek. A tánc a legősibb nyelv, nincsenek nyelvi határai. A Nemzeti Táncszínházat bízták meg azzal, hogy ezen a programsorozaton belül, a Tánc-tér elnevezésű eseményeket szervezze meg. 

A Székesfehérvári Balett Színház Parádé című előadása (fotó: Molnár Péter)

A fehérvári előadások tükrében másképpen és más körülményekkel számolva kell készülni például a Nemzeti Táncszínházbeli előadásokra?

Nagyon jó kérdés, hiszen minden egyes táj- vagy vendégelőadásnál adaptálni kell az egyes darabokat. Nincs két egyforma színpad, a lámpapark sem ugyanaz… és az ilyesmi egy kicsit mindig alakít a darabon, akár a Nemzeti Táncszínházban lépünk fel, akár a Veszprémi Petőfi Színházban vagy az ország, illetve a világ más színpadain. Új papír, új ceruza, ez mindig izgalmas kihívás és feladat számunkra. A Nemzeti Táncszínháznak kiválóak az adottságai, hiszen eleve táncelőadások befogadásának céljából épült.

Miért éppen ezt a két előadást választották?

Azt, hogy aktuálisan mit viszünk a Nemzeti Táncszínházba, minden esetben közösen döntjük el Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával. Ennek több oka is van, rengeteg szempontnak kell megfelelni. Lényeges például a marketingszempontok figyelembevétele. Számomra rendkívül fontos, hogy az új előadásainkat rendre bemutassák a Nemzeti Táncszínházban. A Pinokkió a legújabb bemutatónk, ezért ezt a balettet visszük legközelebb. Emellett szívügyem az ifjúság táncszínházi nevelése. Azért is kiváló partner a Nemzeti Táncszínház, mert ők nagyon sok gyerekdarabot játszanak, és ehhez mi is szeretnénk csatlakozni. A már említett Percről percre estünk koncepciója pedig az volt, hogy létrejöjjön az irodalom és a táncművészet fúziója: a klasszikus magyar irodalom Örkénnyel, mellette pedig egy kortárs szerző, L. Simon László műveinek táncszínházi adaptációja.

Az irodalmat nagyon fontosnak tartja – erről már többször nyilatkozott.

Nemcsak az irodalmat, a zeneművészetet, a képzőművészetet, a színházművészetet – az összes társművészetet. Ezek a műfajok, mint a művészet, a színházcsinálás alkotóelemei mind egyenértékűek számomra. Nem is összehasonlíthatók egymással. A piacon járva nem lehet kijelenteni, hogy a körte értékesebb, mint a paradicsom, ez dőreség! A művészetek egymást erősítik. Európa sokszínű kultúrája meglátásom szerint úgy teljes, amennyiben Európa egyes nemzetei meg akarják és meg tudják őrizni sajátos kultúrájukat, továbbá rájuk jellemző, sajátos kortárs kultúrát tudnak létrehozni.

A magyar tánckultúrában jelentős és fontos hagyományőrző szerep jut a néptáncnak. Mindamellett, a magyar kortárstánc-szcéna jelenleg is új, értékes és figyelemre méltó alkotásokat hoz létre, amely alkotások a jelent képviselik és a jövőbe mutatnak.

Ön a kortárs táncművészet képviselője. A közönség vevő rá?

Mindenképpen! A bérleteinket szinte telt házzal adjuk el rövid idő alatt. Sikerült megszerettetnünk a táncszínház varázsát Székesfehérváron, és ennek az útnak még nincs vége. Mindössze hat éve vagyunk a városban, a vártnál gyorsabban terjed a hírünk, komoly közönségbázis kezd épülni, és ez nagy öröm számunkra. Emlékszem, amikor először jártunk Budapesten, mint Székesfehérvári Balett Színház, még nem nagyon tudtak minket hova tenni, legfeljebb az én nevem volt ismerős, hiszen negyven éve vagyok a pályán, igaz, abból sokat külföldön töltöttem. Szerencsére most már a Nemzeti Táncszínházban sem ismeretlen a nevünk. Hattyúk tava balettünket telt házakkal játszottuk tavaly, mint ahogy a Parádét is.

Azt nyilatkozta többször: „történeteket táncolunk”. Ez szerintem nagyon szép mondat – kifejtené, hogy mit takar?

A Székesfehérvári Balett Színház Pillangók című előadása (fotó: Molnár Péter)

A cselekményes balettekre vonatkozik. Hiszen a mi repertoárunk két nagy pilléren áll, az egyik a cselekményes balettek, azaz táncnovellák vagy táncdrámák, mint a Hattyúk tava vagy a Carmen. Az irodalmi hasonlatnál maradva pedig vannak az úgynevezett táncversek, amelyeknek nincsen kimondottan cselekményük, amiként például egy Ady-versnek sincsen kimondott cselekménye, miközben rengeteg cselekményt képes elővarázsolni a hallgatókból. Ezek a táncversek egyfelvonásos balettek. Amikor azt mondjuk, hogy történeteket táncolunk, azt szó szerint kell érteni. Azt jelenti, hogy vannak történetek, amelyeket nem illusztrálva, hanem újraalkotva fogalmazunk meg a tánc nyelvén. Olyan sajátos nyelven, amely túlmutat a szavakon. A történet csak kapaszkodó. Nem egy példa volt arra, hogy a közönség a cselekményes baletteknél jobban megszeretett egy-egy táncverset. Nagy öröm számomra, hogy egyre több ember szívét tudjuk megérinteni, mind a cselekményes balettjeinkkel, mind pedig a táncverseinkkel. Nyilvánvaló, még mindig könnyebb eladni azt a darabot, aminek az a címe, hogy Diótörő. Szoktam is viccesen kérdezni a marketingesektől, hogy mit szeretnének. Nevezzük a Homokrajzok című darabomat is Diótörőnek? Könnyebb a Rómeó és Júliával vagy a Hattyúk tavával kezdeni a táncszínházat, de ha a közönség ezeket megszerette, és megismerte ezt a formanyelvet, akkor már biztosan érdekelni fogja egy olyan cím is, mint például a Pillangók vagy az Un ballo – a zseniális cseh koreográfustól, Jiří Kyliántól, amely remekművet szintén a repertoárunkon tartunk. Ez tehát egy folyamat, egy nagyon szép és értékes munka, amellyel beavatjuk a nézőket a mágiába, a varázslatba.

Érdekes, mennyire divatba jött a Pinokkió.

Ezen én is megdöbbentem. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy táncszínházi produkcióként vigyük színre a Pinokkiót, még nem készült el a darab Presser-féle musicalváltozata a Vígszínházban. Aztán nézem a Lengyel Nemzeti Balettet: Pinokkió. Mi történhetett, hogy mindenki éppen mostanság nyúl ehhez a kiváló meséhez? A Pinokkió egy bájos tanmese. Táncra kívánkozik, már csak a fabáb karaktere miatt is. Nagyon sok aktuális üzenete van, sok mindent megfogalmaz a gyermekek és felnőttek számára egyaránt.

Ha visszatekintünk, az ember beleszédül, mennyi mindent csinált a pályája során.

Nem nagyon használok visszapillantó tükröt. Évekig dolgoztam Csehországban. Budweisban, a nagy múltú South Bohemian Balettnek voltam hat évig a balettigazgatója. Ez ma már egy több mint hetvenéves múltra visszatekintő társulat, ahol rendkívüli módon elismerték a munkámat, amely révén a csehországi legmagasabb művészeti díjat – ami a magyarországi Kossuth-díjjal mérhető – kaptam meg. Azóta is élő és intenzív kapcsolatom van a cseh és a szlovák táncélettel.

A Székesfehérvári Balett Színház Nomádok című előadása (fotó: Kőmives András)

Hogy bírja mindezt energiával?

Ez az életem. Nincs autókereskedésem, zöldségesbódém, nem aprózom szét magam, én ezzel foglalkozom. Meggyőződésem, hogy egyvalamit kell jól csinálnia az embernek. Én több mint hat éve Székesfehérvár mellett tettem le a voksom, életem fő művének tekintem a Székesfehérvári Balett Színház létrehozását. Természetesen, dr. Cser-Palkovics András polgármester és kiváló csapata támogatása nélkül mindez elképzelhetetlen lenne, amiért rendkívül hálás vagyok. Úgy vélem, a Székesfehérvári Balett Színház megalapítása mindenképpen történelmi cselekedete volt a városnak, nekem pedig szakmailag az életem fő műve.

Előfordul még, hogy táncol?

Megkímélem a nézőket, nem szeretném elriasztani őket, de nem mindig sikerül, mert vannak karakterszerepek, és ha a szükség úgy hozza, olykor-olykor mégiscsak színpadra lépek.

Nyitókép: Egerházi Attila (fotó: Schäffer Móric)

Lásd még:

Tudni kell a saját lábunkra is állni – Interjú Velekei Lászlóval, a Győri Balett igazgatójával

„Jókor születtem jó helyre” – Interjú Volf Katalin táncművésszel